Hírolvasó

Sosem volt még olyan jó klímatörvényünk, mint amilyen most lehetne, ha a parlament valamilyen csoda folytán elfogadná a civilek által írt és társadalmi vitára bocsátott koncepciót. A minimális változtatásokkal nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő minőségűvé tehető szabályozás sorsa ugyanakkor nyilvánvalóan attól függ, milyen irányt választ az ország április 12-én: a Fidesz szinte biztosan nem venne róla tudomást – az ellenzéki tervekről egyelőre annyi mondható, hogy a Tisza programjának környezet – és klímavédelmi tételeivel könnyebb lenne összefésülni a koncepciót.

Az előzményekről röviden: az alkotmánybíróság tavaly nyáron elégtelennek és alkotmányellenesnek nyilvánította a magát előszeretettek klímabajnoknak nevező Fidesz-kormány klímatörvényét, megsemmisítette annak egy részét, és felhívta az országgyűlést, hogy 2026. június 30-ig (!) „szüntesse meg a mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet”. A kormánytöbbség azóta semmilyen érdeklődést nem mutatott a téma iránt, most pedig már nem is fog, mivel a parlament a jelen összetételében már nem ülésezik többet. Jó hír viszont, hogy létezik egy szinte kulcsrakész szabályozási javaslat, amellyel a határidőt akár be is lehetne tartani – igaz, ezt nem valamelyik parlamenti frakció készítette: az anyag több mint 180 civil és szakmai szervezet közös munkája, és a jelenleg társadalmi vitán lévő javaslat kifejezetten nívós.

Az elvek szintjén rendben van

Egyik legnagyobb erőssége, hogy a mitigációt (az óhatatlanul bekövetkező károk enyhítését), az adaptációt (a klímaalkalmazkodást) és a rezilienciát (az ellenállóképesség növelését) is egyenrangú célként kezeli. Szokatlan módon az alapelvek rendszere is kellően részletes: a hagyományos környezetjogi elvek (elővigyázatosság, szennyező fizet, megelőzés) mellett megjelennek olyan, kifejezetten korszerű, progresszív elvek is, mint az „elegendőség elve” (ez az elv a maximális fogyasztás helyett az élethez vagy jólléthez szükséges elégséges szint elérését helyezi a fókuszba, korlátozva a pazarlást és az erőforrások túlhasználatát), a rendszerszemlélet, az adat alapú döntéshozatal vagy az arányos egyéni felelősség. A visszalépés tilalmának és a nemzedékek közötti igazságosságnak a meglévő alkotmánybírósági gyakorlathoz kötése azt jelzi, hogy a szöveg megalkotói merítettek abból a kevés számú működőképes gyakorlatból, amit a magyar környezetvédelem az elmúlt évtizedekben kiizzadt.

Különösen pozitív a vízgazdálkodás részletes és előremutató kezelése – a kétoldalú vízmegosztási egyezmények felülvizsgálatának előírása, a talajvíz-monitoring nyilvánosságának rögzítése és a szürkevíz-felhasználás ösztönzése mind olyan elemek, amelyek korábban hiányoztak a hazai szabályozásból, és amelyek nélkülözhetetlenek lennének ahhoz, hogy a klímaváltozás legkézzelfoghatóbb kárpát-medencei következményét, a vízkrízist valahogy kezelni tudjuk.

Az erdőgazdálkodási rész szintén igen alapos: a nem vágásos üzemmód, a klímazónák vándorlásának figyelembevétele és a támogatott fajmigráció gondolata kifejezetten korszerű szemléletre utal. Pozitívum a mentális egészség és a hűtési energiaszegénység fogalmának/követelményének megjelenítése is, amelyek sok, egyébként korszerű európai klímatörvényből hiányoznak

Hasznos a karbonköltségvetési mechanizmus (egy kötelező erejű, időszakra lebontott tervezési és elszámolási keretrendszer, amely meghatározza, mennyi üvegházhatású gázt bocsáthatunk ki az egyes időszakokban, ha komolyan vesszük a nettó zéró kibocsátás elérését) részletes leírása: az ötéves gördülő tervezés, az átgörgetési lehetőség, a mulasztási per intézménye és a zárszámadási kötelezettség együttesen egy kikényszeríthető, a brit modellhez hasonló rendszert alkotnak. Szintén üdvözlendő a fogyasztásalapú kibocsátáskövetés bevezetésének előírása, amely a területi megközelítés korlátait képes ellensúlyozni. Az ágazati intézkedések (épületfelújítás, közlekedés, ipar, élelmiszerfogyasztás) kellően széleskörűek és konkrétak, a biomassza-hasznosítás ökológiai prioritásrendjének rögzítése (a hulladékpiramis mintájára) kifejezetten előremutató.

Erős tudományos alapok

Kimondottan erős a tudományos és innovációs elem a koncepcióban: a Klímainnovációs Központ, a Nemzeti Klímaadat Központ és a kibocsátáscsökkentési beruházásokat támogató Carbon Contract for Difference típusú finanszírozás bevezetése hatékonynak ígérkező intézményi és pénzügyi eszközöket teremt. A hagyományos és közösségi tudás elismerése, az alulról jövő kezdeményezések támogatása szintén előremutató, és összhangban van a szubszidiaritás elvével. Az oktatási rendszer minden szintjére kiterjedő klímatudatossági kötelezettség, a pedagógusképzés fejlesztése és a dezinformáció elleni fellépés együttesen egy koherens szemléletformálási stratégiát alkotnak.

Hasznosnak tűnik az előzetes éghajlati kockázatelemzés önálló jogintézményként való bevezetése: az, hogy egyetlen állami döntés sem fogadható el az elemzés nélkül. A Scope 1-2-3 (vagyis a vásárolt energiához kapcsolódó, a telephelyi és a beszállítóknál jelentkező) kibocsátások teljes értékláncra való kiterjesztése a környezeti hatásvizsgálatban szintén modern, ESG-kompatibilis és előremutató szabály.

A Jövő Nemzedékek Szószólójának ombudsmani eljárásba való bekapcsolása a karbonköltségvetés túllépése esetére szintén erős kikényszerítési mechanizmus lehet – volt már hasonló intézmény, de a 2011-es alaptörvényi változások kiherélték.

Egyértelműen pozitív az Éghajlatpolitikai Tudományos Tanácsadó Testület státuszának rögzítése: az, hogy kizárólag az alkotmánynak és törvényeknek alárendelten működik, önálló költségvetéssel és titkársággal rendelkezik, és állásfoglalása nélkül a klímacélokra vonatkozó előterjesztések nem fogadhatók el. Az MTA és HUN-REN közös tagjelölési mechanizmusa szintén biztosítékot jelent a politikai befolyás ellen (de itt érdemes arra is gondolni, hogy egy kormányváltás esetén a kutatóhálózat visszatérhet az Akadémiához). Az Éghajlatvédelmi Kormánybizottság miniszterelnöki irányítás alatt való működése megfelelő keret a tárcák közötti összehangoláshoz, a Nemzeti Éghajlatvédelmi Tanács vegyes (részben politikán kívüli) összetétele pedig a társadalmi legitimációt erősítheti.

Kiemelendő az „éghajlatveszélyeztető” tényállás bevezetése a magyar jogba: az a tény, hogy a nagykibocsátók ellen az ügyész is keresetet indíthatna a tevékenységtől történő eltiltás és kártérítés iránt, komoly előrelépést jelentene a klímaper-jog területén. A civil szervezetek privilegizált ügyféli jogállása és perindítási joga, valamint a számukra biztosított költségmentesség szintén komoly garancia. A Jövő Nemzedékek Szószólójának beavatkozói és alkotmánybírósági indítványozási jogköre is dicséretes.

Hasznos ötlet a Nemzeti Éghajlatvédelmi Alap intézményének bevezetése, amely dedikált és kiszámítható finanszírozási keretet teremt (szemben a jelenlegi gyakorlattal, vagyis az ad hoc költségvetési allokációkkal és az azokat érintő menetrendszerű elvonásokkal). A zöld vállalatirányítási kötelezettségek és az átállási tervek előírása – különösen annak fényében, hogy az EU CSDDD irányelv hatókörének szűkítése után ezek a kötelezettségek érdemben enyhültek – megintcsak előremutató és bátor lépés. A fosszilis energiahordozókra irányuló tevékenységek fejlesztési banki finanszírozásból való kizárása szintén egyértelmű és helyes irány. A nemzetközi klímafinanszírozásban való részvétel elveinek rögzítése pedig méltányos lenne (bár sajnos kevéssé látszik reálisnak ebben a formában).

Ami még javítható

Ahogyan a bevezetőben jeleztük, sosem volt még ennyire átgondolt és komplex klímaszabályozás a magyar döntéshozók előtt. Ezzel együtt vannak apróbb hiányosságai és ellenmondásai – ha jól értjük, ezek azonosítását illetve kigyomlálását szolgálná a mostani társadalmi vita.

Talán a legfeltűnőbb hiátus, hogy a célok felsorolásából hiányzik egy explicit utalás az éghajlati igazságszolgáltatás (klímaperlés, állami felelősség) intézményes kereteire – ez különösen fontos lenne, mivel a visszalépés tilalma és a szennyező fizet elv csak akkor érvényesíthető hatékonyan, ha társul hozzá egy erős kikényszerítési mechanizmus. Érdemes lenne beépíteni egy klímaegyenlőségi elvet is, amely a társadalmilag sérülékeny csoportok (szegények, idősek, egészségileg veszélyeztetettek) fokozott védelmét nevesíti, mivel ezek a csoportok aránytalanul nagyobb terhet viselnek az éghajlatváltozás hatásaiból.

Nehezen érthető a közlekedési szektor rezilienciájának teljes hiánya a szövegben – a hőhullámok és szélsőséges csapadék okozta infrastrukturális kockázatok (utak, vasutak, hidak) illetve a járműállomány felkészítésének kérdései legalább utalás szintjén megjelenhetnének a szövegben. A közlekedési résznél a repülés és a belvízi hajózás kifejtése is hiányzik, pedig ezek kibocsátása egyáltalán nem elhanyagolható (igaz, ezeket egyelőre az európai klímaszabályozás is sokszor külön kategóriaként kezeli).

A „káros állami támogatások megszüntetése 2030-ig” célkitűzés önmagában helyes, de végrehajthatósága kétséges, ha nem társul hozzá kötelező felülvizsgálati menetrend és nyilvános lista az érintett támogatásokról. A fentebb, a pozitívumoknál már említett Nemzeti Éghajlatvédelmi Alap irányításánál érdemes lenne rendelkezni a politikai befolyástól való függetlenségről és a civil szervezetek érdemi döntéshozatali szerepéről (nem csupán a kedvezményezetti képviseletről).

A zöld közbeszerzési előírás jelenlegi formája – „előnyben kell részesíteni” – túlságosan gyenge: konkrét aránykövetelményt vagy határidős kötelezettséget kellene hozzárendelni. Hiányzik egy rendelkezés a médiaszereplők és közösségi platformok felelősségéről a klíma-dezinformáció visszaszorításában. A Nemzeti Éghajlatvédelmi Tanács esetében a 9 fős tagsági limit és a miniszter társelnöki szerepe együttesen kockázatot hordoz: az arányos képviseleti elvek ellenére a kormányzati befolyás dominánssá válhat, különösen, ha a Tanács működési költségét is a miniszter tárcája biztosítja. Célszerű lenne a miniszter szerepét megfigyelői vagy nem szavazati jogú elnöki pozícióra korlátozni, és a finanszírozást az Országgyűlés felügyelete alá helyezni.

A helyi önkormányzatoknál az „állam megfelelő költségvetési támogatást nyújt” fordulat általános és számon kérhetetlen – legalább egy minimális finanszírozási garanciát vagy elosztási módszertant kellene rögzíteni, különben a kisebb önkormányzatok forráshiány miatt nem lesznek képesek teljesíteni a törvényi kötelezettségeiket. Hiányzik egy összeférhetetlenségi és nyilvánosságra hozatali szabály a tagokra vonatkozóan, amely megakadályozná, hogy iparági érdekképviselők befolyásolják a döntéselőkészítést.

Érdemes lenne rögzíteni egy kötelező együttműködési mechanizmust a Tudományos Testület és a Jövő Nemzedékek Szószólója között, hiszen mindkét szerv párhuzamosan értékeli a karbonköltségvetés teljesítését, és koordináció nélkül átfedő vagy ellentmondó ajánlások születhetnek.

Az éghajlatveszélyeztető tényállás személyi hatálya szűknek tűnik, mivel csak az ETS-köteles nagykibocsátókra vonatkozik, miközben a közepes méretű, de összesítve jelentős kibocsátók kimaradnak – érdemes lenne egy fokozatos kiterjesztési mechanizmust bevezetni. A mulasztási per lehetősége a karbonköltségvetés elmaradása esetén helyes, de hiányzik egy konkrét szankció arra az esetre, ha a kormány a per elvesztése után sem teljesít, ami a kikényszeríthetőséget érdemben gyengíti. A törvényességi felügyelet önkormányzati döntések esetén jó eszköz, de a forrásmegvonás lehetősége a kisebb, amúgy is forráshiányos önkormányzatokat aránytalanul sújthatja – célszerű lenne egy fokozatos szankciós rendszert és fellebbezési mechanizmust rögzíteni.

Ezek azonban apróságok, és van még idő a tökéletesre csiszolásra. A kérdés most sokkal inkább az, hogy a választás után lesz-e rá szándék: nem csak a tökéletességre, hanem egyáltalán a jelenlegi alkotmányellenes helyzet megszüntetésére.

A Klímatörvényt írtak a civilek: Magyarország akár klímabajnok is lehetne bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A nagy godák a gombvirágot, a vadkacsák az óriás mohaállatot imádják –de nemcsak zabálják, hanem terjesztik is ezeket az idegenhonos fajokat. A kártevő vörös mocsárrákokra ragadt sárban levő magok is a madarakkal terjednek. Ez előnyös is, de káros is lehet.

A vízinövények, sőt a gerinctelen állatok terjedésében is sokkal fontosabb szerepet játszanak a vízimadarak – amelyek elfogyasztják, majd egy másik tavacskában kiürítik a szaporító magokat és egyéb propagulumokat (azaz a növény mindazon részeit, amelyekből új egyed fejlődhet) –, mint azt korábban feltételezték. Sarkadi Péter szerkesztő vendége kutatásainak fontosságát növeli, hogy a klímaváltozás miatt egyre több vizes élőhely tűnik el, illetve kerülnek rossz állapotba a vízi életközösségek.

Lovas-Kiss Ádám, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézet tudományos munkatársa, a Lendület Terjedésökológiai Kutatócsoport vezetőjének még egyetemi hallgató korában egy olaszországi kutatóúton tűnt fel, hogy az ottani mediterrán tavacskákban olyan vízinövények is élnek, amelyeket korábban csak Máltáról írtak le.

Lovas-Kiss Ádám

Hogyan kerülhettek e vízinövények Olaszországba? Az ökológust olyannyira érdekelni kezdte a vízimadarak növényterjedésben játszott szerepe, hogy azóta is e témával foglalkozik – immár a Lendület Program támogatásával, önálló kutatócsoportját vezetve.

Mallard duck in duckweed, upside down, the Netherlands

A vízimadarak többféle szempontból is fontosak az emberek számára. Kedveltek például a vadászatban (értékes vadhús) és a turizmus is épít rájuk (madár megfigyelések, madarász táborok). Ezeken felül a vízimadarak fontosak még különböző vizes élőhelyek összekötésében is, mivel a vándorlásuk során segítik más fajoknak egyik helyről a másikra jutását, terjedését, így jelentősen befolyásolják, hogy pl. egy tóban milyen növények és állatok éljenek. A növényfajok esetében ezt úgy érik el, hogy elfogyasztják a magvakat az egyik területen, onnan elrepülnek, miközben a magok a tápcsatornájukban „utaznak”, végül egy másik területen az ürülékükkel a környezetbe kerülő ép magvak kicsírázhatnak. Magáról a folyamatról, azonban jelenleg csak nagyon keveset tudunk, pedig annak fontos természetvédelmi és környezetgazdálkodási jelentősége van. A klímaváltozás számos faj jelenlegi elterjedési területét befolyásolja, veszélyezteti. A növények a kedvezőtlen éghajlatú területekről a vízimadarak, mint szállítók segítségével képesek lehetnek más, kedvezőbb adottságú helyekre eljutni, ezáltal sok fajt menthetnek meg a kihalástól. Az ilyen témájú kutatások hiányában jelenleg azt sem tudjuk, hogy a vízimadarak hoznak, illetve visznek-e magukkal idegenhonos növényfajokat, amelyek jelentős gazdasági problémákat is jelenthetnek. Ezen kérdések megválaszolására több terepi kísérletet tervezünk megvalósítani. A kutatási eredmények ismeretében sokkal hatékonyabb élőhely rekonstrukciós terveket készíthetünk, felkészülhetünk az egyes növényfajok különböző klímaváltozási reakcióira, illetve hatékonyabban kontrollálhatjuk az idegenhonos növényfajok megjelenését is.

Azóta már nemcsak növényekkel, de madarakkal és gerinctelenekkel is foglalkozom – mondja Lovas-Kiss Ádám. „A gerinctelenek közül főként mohaállatokat és szivacsokat vizsgálok, mert ezeket is tudják szállítani a vízimadarak. A Spanyolországban töltött évek során vizsgáltunk parti madarakat, ludakat, récéket és más madarakat is, és szinte minden esetben kimutattuk, hogy e fajok az emésztőrendszerükben valóban képesek terjeszteni a növény magjait és szöveteit, illetve gerinctelen állatok szaporító képleteit.”

A hangfelvételt készítette és szerkesztette Sarkadi Péter.

A Zöld Hang podcast: Hogyan terjesztik vizimadaraink az invazív fajokat? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A nagy godák a gombvirágot, a vadkacsák az óriás mohaállatot imádják –de nemcsak zabálják, hanem terjesztik is ezeket az idegenhonos fajokat. A kártevő vörös mocsárrákokra ragadt sárban levő magok is a madarakkal terjednek. Ez előnyös is, de káros is lehet.

A vízinövények, sőt a gerinctelen állatok terjedésében is sokkal fontosabb szerepet játszanak a vízimadarak – amelyek elfogyasztják, majd egy másik tavacskában kiürítik a szaporító magokat és egyéb propagulumokat (azaz a növény mindazon részeit, amelyekből új egyed fejlődhet) –, mint azt korábban feltételezték. Sarkadi Péter szerkesztő vendége kutatásainak fontosságát növeli, hogy a klímaváltozás miatt egyre több vizes élőhely tűnik el, illetve kerülnek rossz állapotba a vízi életközösségek.

Lovas-Kiss Ádám, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézet tudományos munkatársa, a Lendület Terjedésökológiai Kutatócsoport vezetőjének még egyetemi hallgató korában egy olaszországi kutatóúton tűnt fel, hogy az ottani mediterrán tavacskákban olyan vízinövények is élnek, amelyeket korábban csak Máltáról írtak le.

Lovas-Kiss Ádám

Hogyan kerülhettek e vízinövények Olaszországba? Az ökológust olyannyira érdekelni kezdte a vízimadarak növényterjedésben játszott szerepe, hogy azóta is e témával foglalkozik – immár a Lendület Program támogatásával, önálló kutatócsoportját vezetve.

Mallard duck in duckweed, upside down, the Netherlands

A vízimadarak többféle szempontból is fontosak az emberek számára. Kedveltek például a vadászatban (értékes vadhús) és a turizmus is épít rájuk (madár megfigyelések, madarász táborok). Ezeken felül a vízimadarak fontosak még különböző vizes élőhelyek összekötésében is, mivel a vándorlásuk során segítik más fajoknak egyik helyről a másikra jutását, terjedését, így jelentősen befolyásolják, hogy pl. egy tóban milyen növények és állatok éljenek. A növényfajok esetében ezt úgy érik el, hogy elfogyasztják a magvakat az egyik területen, onnan elrepülnek, miközben a magok a tápcsatornájukban „utaznak”, végül egy másik területen az ürülékükkel a környezetbe kerülő ép magvak kicsírázhatnak. Magáról a folyamatról, azonban jelenleg csak nagyon keveset tudunk, pedig annak fontos természetvédelmi és környezetgazdálkodási jelentősége van. A klímaváltozás számos faj jelenlegi elterjedési területét befolyásolja, veszélyezteti. A növények a kedvezőtlen éghajlatú területekről a vízimadarak, mint szállítók segítségével képesek lehetnek más, kedvezőbb adottságú helyekre eljutni, ezáltal sok fajt menthetnek meg a kihalástól. Az ilyen témájú kutatások hiányában jelenleg azt sem tudjuk, hogy a vízimadarak hoznak, illetve visznek-e magukkal idegenhonos növényfajokat, amelyek jelentős gazdasági problémákat is jelenthetnek. Ezen kérdések megválaszolására több terepi kísérletet tervezünk megvalósítani. A kutatási eredmények ismeretében sokkal hatékonyabb élőhely rekonstrukciós terveket készíthetünk, felkészülhetünk az egyes növényfajok különböző klímaváltozási reakcióira, illetve hatékonyabban kontrollálhatjuk az idegenhonos növényfajok megjelenését is.

Azóta már nemcsak növényekkel, de madarakkal és gerinctelenekkel is foglalkozom – mondja Lovas-Kiss Ádám. „A gerinctelenek közül főként mohaállatokat és szivacsokat vizsgálok, mert ezeket is tudják szállítani a vízimadarak. A Spanyolországban töltött évek során vizsgáltunk parti madarakat, ludakat, récéket és más madarakat is, és szinte minden esetben kimutattuk, hogy e fajok az emésztőrendszerükben valóban képesek terjeszteni a növény magjait és szöveteit, illetve gerinctelen állatok szaporító képleteit.”

A hangfelvételt készítette és szerkesztette Sarkadi Péter.

A Zöld Hang podcast: Hogyan terjesztik vizimadaraink az invazív fajokat? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az üzemanyagárstop mind ökológiai, mind gazdasági szempontból káros – figyelmeztetett a Levegő Munkacsoport. Bajkó-Sokoray István politológus alapvetően egyetért ezzel, ugyanakkor rámutat: a kistelepüléseken élőket ellehetetlenítené az elszálló benzinár, márpedig a kormányzó pártok szavazótartalékai is jórészt itt találhatók.

„Az üzemanyagárstoppal és adócsökkentéssel azt üzeni a lakosságnak és az üzleti élet szereplőinek, hogy a nemzetközi folyamatok nem hatnak ránk, hiszen az állam mindig kisegít, bármi történik is” – fogalmazza meg az intézkedéssel szembeni legfőbb kritikáját Lukács András, a Levegő Munkacsoport (LMCS) elnöke a szervezet közleményében. „Ezzel megakadályozza az alkalmazkodást az – éghajlatváltozás miatt is – elkerülhetetlen világgazdasági átalakuláshoz, amivel sokkal súlyosabb válságot idézhet elő a nem is túl távoli jövőben.”

De nem ez a legnagyobb baj az LMCS szerint, hanem, hogy a „védett ár” társadalmilag igazságtalan, és mind környezeti, mind gazdasági szempontból káros.

Az üzemanyag ilyen jellegű ártámogatása mindenekelőtt a gazdagoknak kedvez – hangsúlyozza az LMCS közleménye -, a lakosság leggazdagabb 10 százaléka ugyanis tízszer annyi üzemanyagot fogyaszt, mint a legszegényebb 10 százalék. Ráadásul a gazdagoknak semmi szükségük támogatásra. Környezetvédelmi szempontból pedigazért elfogadhatatlan az ártámogatás, mert csökkentés helyett növeli az üzemanyag-fogyasztást és az éghajlatváltozást okozó gázok és az egyéb szennyező anyagok kibocsátását.

Pogátsa Zoltán közgazdász, a civil szervezet elnökségi tagja azt is előrevetíti, hogy a látszólagos könnyítés árát mi magunk fogjuk megfizetni, nem is olyan sokára.

„A rendszerváltás óta szinte minden kormány óriási költekezésbe kezdett a választások előtt, amit a választások után komoly megszorítások követtek. Szomorú, hogy sokan még mindig bedőlnek ennek a trükknek. Ennél is sokkal elkeserítőbb, hogy Magyarországon nem lehet választást veszíteni azzal, ha egy kormány tönkreteszi az oktatást és az egészségügyet, vagy ha a világon a harmadik legrosszabb helyet foglaljuk el a Covid miatti halálozások arányában, viszont népszerűséget lehet szerezni azzal, ha a benzinárat csökkentik az adófizetők pénzéből.”

„A Levegő Munkacsoport állásfoglalásával az ökopolitika szempontjából nézve nagy vonalakban egyetértek – válaszolta Bajkó-Sokoray István politológus, amikor megkérdeztük, mit tenne most a kormány helyében. -Nyilván egy politikus másképp is kell, hogy gondolkodjon, ezért egy ilyen kormányzati intézkedés értékelésekor azt is figyelembe kell venni, hogy mondjuk a kistelepüléseken élőket tényleg ellehetetlenítené egy megfizethetetlen benzinár, ahol esetleg nincs korán megfelelő közlekedési eszköz a munkába, iskolába járáshoz.
Azzal tehát nem tudok egyetérteni, hogy semmilyen ársapkára nincs szükség. Azt viszont magam is úgy látom, hogy a védett ár bevezetése jelen pillanatban alapvetően olyan politikai lépés, amellyel nem kifejezetten a gazdasági következményeket próbálja elkerülni a kormány, hanem a kiváló kampánylehetőséget látta meg benne. Úgy is mondhatnám, hogy mivel a kormánypárt szavazatszállító tartalékai épp a kistelepüléseken élnek, a Fidesz nekik akar udvarolni, az ő körükben akar szavazatokat szerezni. Épp emiatt lényeges, hogy az ársapka a kistelepülésen élők számára jelent nagy könnyebbséget, akik jobban függnek az autózás lehetőségétől. Nekik egy magasabb benzinár sokkal komolyabb terhet jelent, mint például a budapestieknek, akik felülnek a villamosra vagy a metróra és eljutnak bárhová.” A politológus kiemelte, hogy az intézkedés alkalmat ad arra is, hogy a kormány megmutassa, képes hatékonyan reagálni, és gondoskodni az emberekről. Ugyanakkor arra figyelmeztet, hogyaz Orbán-kormánynak lett volna legalább 10 éve arra, hogymegoldást találjon az orosz energia-függőségről való leválásra, és kivédje egy újabb olajárrobbanás legsúlyosabb következményeit.

„A fosszilis energiaforrásokról való áttérés a megújulókra a világon mindenhol zajlik. Nekünk viszont a zöld átállás érdekében zajló folyamatokból is a legalját sikerült elcsípni: az akkumulátorgyártást, méghozzá embertelen méretekben.”

De félre a múlttal, most helyzet van, amit valahogy kezelni kell. Bajkó-Sokoray István szerint teljesen elhibázott megoldás, hogy a kormány feltöri a stratégiai olajkészleteket, minimálisan csökkenti az üzemanyag jövedéki adóját, miközben nem nyúl az áfához. Ezzel lehet ugyan valamilyen szinten csökkenteni az áremelkedés mértékét, de csak időlegesen.

Ami most történik a Hormuzi-szorosban, ahol az olajtermékek 25-30 százaléka áthalad, aza helyzet várhatóan hónapokig fennáll, sőt, akár súlyosbodhat, hiszen több ottani olajtermelőország visszavett a termeléséből.

„Kicsit több mint 3 hét múlva választások lesznek, és a kormány most arra koncentrál, hogy addig kihúzza. De ez a megoldás nem fog működni hosszabb ideig, mert állami pénzeket éget erre a célra, ráadásul a stratégiai olajtartalékokat is elfogyasztja. Mi lesz itt, ha egyáltalán nem kapunk olajat sehonnan? A kormány külpolitikai teljesítményéről még csak annyit, hogy az ellátás biztonsága is sokkal inkább garantálható lenne, ha nem vesztünk volna ennyire össze a horvátokkal.”

A kormány helyzete kétségkívül nehéz, hiszen egy a választások előtti elvtelen és mértéktelen osztogatásokkal kivéreztetett államháztartorszára zuhan rá most a valaha megélt legnagyobb olajválság. Ebben a helyzetben az adójövedelmekről lemondani is kockázatos volna.

„A magasabb üzemanyagár elkerülhetetlenül beépül a gazdaság egyéb területeire – teszi hozzá a politológus. – Megjelenik a különböző termékek árában, inflációt gerjeszt, gazdasági növekedést csökkent, miközben már így is 2025-ben mindössze 0,3%-kal nőtt a GDP, ami már majdnem recessziónak tekinthető. Lehet, hogy most, amikor borzasztóan korlátozottak a lehetőségeink, akkor pártunk és kormányunk a bevett megoldásokat alkalmazza, de nem lehet nem beszélni arról, hogy eddig mi mindent nem tett meg – és azért azt is hadd tegyem hozzá, hogy a jövedéki adó csökkentését először Magyar Péter javasolta. Az adott helyzetben nyilván nem volt más megoldás, de ennek később mi fogjuk megfizetni az árát. Március vége van, és az egész évre prognosztizált államháztartási hiányt teljesítettük. Most ráadásul orosz és kínai kölcsönt veszünk föl, és a kormány kötvényt bocsát ki. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy nemcsak a lakosságtól, de az üzleti szférából is kölcsönt vesz fel.A következő kormány tehát – bármelyik párti legyen is – óriási hiánnyal fog birkózni.”

A Üzemanyagárstop: válságkezelés vagy válsággenerálás? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Amikor az elemzők, a média vagy a politikai döntéshozók a közel-keleti fegyveres konfliktusok költségeit mérlegelik, általában az infrastruktúrára és a geopolitikai átrendeződésre összpontosítanak. Jóval kevesebb figyelmet fordítanak egy olyan tényezőre, ami majd még az erőszakos konfliktusok leállása utáni évtizedekben is meghatározó marad: a környezeti pusztítás.

A konfliktus jellege

Minden háború borzalmas, de az iráni konfliktusnak van egy olyan sajátos jellege, ami különösen pusztítóvá teszi. Közismert, hogy ez egy rendkívül aszimmetrikus – az erőviszonyokat tekintve – egyoldalú háború. Bár az iráni hadigépezet figyelemreméltó, nyilván eltörpül az USA és Izrael kombinált haderejéhez képest.  Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy az amerikai-izraeli erők gyakorlatilag akadályok nélkül pusztíthatnak. Uralják a légteret, szabadon tudnak bombázni vagy rakétával lőni, amit csak akarnak, és láthatóan a katonai létesítmények mellett sok más célpontjuk is van.

Fordítva: Az iráni katonai stratégia lényege nem a győzelem, hanem a túlélés – méghozzá az által, hogy a háború „költségeit” maximalizálják, így próbálva elérni, hogy a nagyobb haderőnek egy idő után már ne érje meg folytatni a háborút.

Irán évek óta készül erre a konfrontációra, és mindig is tisztában volt azzal, hogy az USA és Izrael technológiai fölénye miatt hagyományos harctéri győzelemre nem számíthat. Ehelyett elrettentésre és kitartásra épített stratégiát dolgozott ki: ballisztikus rakéták, olcsó drónok és regionális proxy-hálózatok segítségével igyekszik a háború folytatásának gazdasági, politikai, emberi – és hát környezeti – költségeit a lehető legmagasabbra emelni. Ennek leglátványosabb része, hogy akadályozza a Hormuzi-szoros forgalmát (ezzel az egekbe küldve az olaj árát) illetve, hogy Izrael mellett, támadja a szomszédos arab államokat is. Bár hivatalosan ezek a csapások az USA bázisaira és érdekeltségeire vonatkoznak, láthatóan ezt tágan értelmezik, úgym hogy ez tartalmazza a gazdasági érdekeltségeket is, beleértve a szomszédos országok olajinfrastruktúráját.

Ez az aszimmetrikus hadviselés veszedelmes helyzetet teremt. Mindkét fél abban bízik, hogy az idő a saját javára dolgozik, de ez egyszerre nem lehet igaz. Irán fegyverkészletei és gyártókapacitása véges, az USA és Izrael pedig az energiapiaci kitettségük és a pénzügyi terhek miatt szintén nem képesek korlátlanul folytatni a háborút. De amit jelenleg látunk, az csak a pusztítás fokozódása.

Kiemelten veszélyes háborús terep

Az Iránt érintő konfliktus – mind a közvetlen katonai beavatkozások, mind az máshol vívott proxy háborúk – a 21. század egyik legpusztítóbb ökológiai biztonsági válságát jelenti.  A régió hatalmas kőolajkészletek felett fekszik, törékeny sivatagi és vizes élőhelyeken halad át, és már most is a bolygó egyik legvízhiányosabb övezete.

Az iráni konfliktusban tehát a környezeti pusztítás nem járulékos kár. Ez egy folyamatban lévő, súlyosbodó katasztrófa, amelynek következményei a regionális stabilitásra, a közegészségügyre és a globális éghajlatra nézve messze túlmutatnak az aktuális erőszak közvetlen színterein.

Egy kuvaiti olajmező-felgyújtása a visszavonuló iraki csapatok által 1991

Az olajinfrastruktúra, mint környezeti időzített bomba

A Közel-Kelet meghatározó geopolitikai erőforrása – a kőolaj – egyben a legveszélyesebb környezeti kockázat is. Irán rendelkezik a világ negyedik legnagyobb bizonyított olajkészletével, amihez kiterjedt finomítói és petrolkémiai infrastruktúra is társul .

Az olajinfrastruktúra pusztulása olyan mértékű szennyezéseket, tüzeket és mérgező füstfelhőket okoz, amelyek eltörpülnek a békeidőben bekövetkező ipari balesetek mellett. Az 1991-es Öbölháború alatt a visszavonuló iraki erők több mint 700 kuvaiti olajkutat robbantottak be, ami példátlan környezeti katasztrófát okozott. Becslések szerint 300 millió hordó olaj került ki a környezetbe. A keletkező füstfelhők mérgező kormot raktak le az Arab-félszigettől Dél-Ázsiáig terjedő régióban, átalakítva a hőmérsékletet, savasítva a csapadékot, és olyan rákkeltő vegyületeket juttatva a talajba és a talajvízbe, amelyek hatásai még ma is érződnek.

Irán Abadan finomítókomplexuma, a Kharg-szigeti olajterminál és a Bandar Imam Petrolkémiai Komplexuma hasonló sebezhetőségeket képvisel. Bármely tartós katonai kampány, amely ezeket a helyszíneket célozza meg, valószínűleg hasonló vagy súlyosabb ökológiai katasztrófákat okozna, mivel a régióban jelenleg koncentrálódó szénhidrogén-infrastruktúra sokkal nagyobb méretű, mint 1991-ben volt. Ez különösen fontos, hiszen az iráni válaszcsapások is megcélozhatják a többi Öböl-ország finomítóit és petrokémiai infrastruktúráját.

Légszennyezés: A háború mérgező lehelete

A katonai műveletek olyan mértékű és toxicitású légszennyezést okoznak, amelyhez képest a „szokásos” ipari szennyezés semmiség. Ez majd minden háborúban igaz, de különösen igaz egy olyan adottságú országban, mint Irán.

Olajeső

Teheránban és környékén található olajtároló létesítmények elleni amerikai-izraeli csapások hatalmas tűzvészeket eredményeztek, amelyek nemcsak „olajesőt”, hanem hosszabb távon is hatalmas károkat okoznak. Számos nagyvárosban a fekete füsttel teli levegő nemcsak apokaliptikus látványt nyújt, s az égbolton zajló kémiai reakciók nemcsak átmeneti légzési nehézséget, szem- és bőrirritációt okoznak, de a levegőben lévő vegyületek jelentősen növelik a rák, valamint a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát. Emellett, ha ezek a toxikus anyagok bejutnak a vízforrásokba, akkor a vízi élővilágot és az ivóvízkészleteket is érinti ez a mérgező szennyezés.

Lőszerek és égés

Egy háború mindig is szennyezéssel és környezetkárosítással jár, de a modern hadviselés eleve magával hozza a sugárhajtóművek üzemanyagainak szennyezését, a harci járművek kipufogógázait és a robbanóanyagok tartós égését. A katonai járművek kilövése, a fegyverraktárak és épületek felrobbantása olyan részecskéket és illékony szerves vegyületeket termel, amelyek akut légzőszervi károsodást okoznak.  Jelen esetben, a konfliktusövezetekben – és ez nem csak Irán, hanem a háborúban érintett egyéb területek – , riasztó mértékben nő a légzőszervi megbetegedések száma. Az öt év alatti gyermekeknél ez még inkább így van, hiszen ebben a korban a szervezet különösen érzékeny a levegőben lévő toxinokra. A fehér foszforlőszerek használata, amelyet a tágabb regionális háborúhoz kapcsolódó konfliktushelyszínen már dokumentáltak, foszforsavfüstöt is termel, amely súlyos tüdőkárosodást okoz, és tartós mérgező maradványokkal szennyezi a talajt.

Por és elsivatagosodás

A katonai tevékenység felgyorsítja az elsivatagosodást a növényzet irtásával, a felszíni talajkéreg felbomlásával és a sivatagi terep nehéz járművek általi tömörítésével. Irakban a Tigris-Eufrátesz medencében folytatott katonai műveletek drámai mértékben hozzájárultak a porviharok gyakoriságának és súlyosságának növekedéséhez – ez a tendencia szinergikusan hat az éghajlatváltozás okozta kiszáradással. Ma már tudjuk, hogy az iraki Környezetvédelmi Minisztérium a súlyos porviharos napok számának közel megháromszorozódását dokumentálta 2003 óta. A régióból érkező porviharok azóta is rendszeresen finom szálló porszemcséket juttatnak el egészen Európáig, magukkal hozva nehézfémeket, és egyes dokumentált esetekben a kiégett lőszerekből származó szegényített urán nyomait is.

Víz: A leginkább fegyverként használt erőforrás

A Közel-Kelet már most is a világ egyik legsúlyosabb vízhiányával néz szembe. Irán, Irak, Szíria és Jemen mind drámai csökkenést tapasztal az édesvíz elérhetőségében az éghajlatváltozás, a népességnövekedés és a fenntarthatatlan mezőgazdasági termelés következtében. A háború ebben az összefüggésben nemcsak károsítja a vízrendszereket, hanem fegyverré is teszi azokat.

Infrastruktúra célba vétele és szennyeződése

A víztisztító telepek, szivattyútelepek és víztározó-infrastruktúrák gyakorlatilag minden nagyobb konfliktus célpontjai voltak a régióban. Jemenben – ahol az iráni támogatású húszi erők már egy évtizede vívnak polgárháborút – a vízinfrastruktúra módszeres lerombolása 18 millió embert fosztott meg a biztonságos ivóvízhez való hozzáféréstől.  Az így beszennyeződött vízből eredő kolera elszaporodása az emberiség történetének egyik legsúlyosabb kolerajárványát okozta. A WHO 2016 és 2022 között több mint 2,5 millió gyanús esetet dokumentált.

Irakban az iráni támogatású félkatonai csoportok közötti konfliktusok ismételten megzavarták a Tigris folyó vízminőségét. A lőszerek beszennyezték az alluviális víztartó rétegeket, márpedig ez adja a történelemből is ismert „termékeny félholdban” élő mezőgazdasági közösségek elsődleges vízforrását.  A konfliktusövezetek közelében vett talajvízmintákban katonai műveletekből származó nitrátokat, nehézfémeket és szerves oldószereket mutattak ki, amelyek koncentrációja messze meghaladta a WHO biztonsági küszöbértékeit.

Az Ahvázi vizes élőhelyek és Irán belpolitikai válsága

Iránon belül a Hawizeh-mocsarak – amelyeket Irakkal megosztanak és nemzetközi jelentőségű ramsari vizes élőhelynek nyilvánítottak – drámai zsugorodást szenvedtek el, ami részben a felsőbb szakaszokon végzett katonai mérnöki munkáknak tudható be. A katonai tevékenységek, valamint az Irán által részben stratégiai vízgazdálkodási célokból felgyorsított gátépítési programok továbbra is csökkentik a beáramlást. Ezen vizes élőhelyek elvesztése megszünteti a szénmegkötő képességet, elpusztítja a biológiai sokféleséget, amely magában foglalja a helyi halfajokat és a több millió vándorló vízimadarat, és megszünteti az elsivatagosodás elleni természetes védőréteget Délnyugat-Iránban és Délkelet-Irakban.

Egyes elemzők szerint vannak olyan stratégiai forgatókönyvek, amelyek végcélként épp egy – a vízkészletek uralmáért folyó – iráni polgárháború kirobbantását jelölik meg – hiszen az így egymásnak ugrasztott népcsoportok tartósan instabillá, így gyengévé tennék Iránt.

Az elefánt a teremben: a nukleáris létesítmények láthatatlan fenyegetése

Az iráni háború egyik „hivatalos” oka a nukleáris fenyegetés. Ha túltesszük magunkat azon a tragikomikus részleten, hogy Donald Trump már az előző Irán elleni támadásnál, nagy fanfár közepette bejelentette, hogy Irán teljes nukleáris kapacitását „megsemmisítették”, s így nem világos, hogy akkor ez a fenyegetés miért indokolja a mostani csapásokat…. – még így is fel kell tennünk a kérdést: milyen következményekkel járt/jár Irán nukleáris infrastruktúrájának elpusztítása?! A natanzi, fordói és busehri létesítmények elleni katonai csapások minden bizonnyal radioaktív anyagok szabadulásával jártak, amelyek a levegőt, a talajt és a vízrendszereket egyaránt szennyezik – olyan területeken, amelyek már most is súlyos ökológiai terhelés alatt állnak. A nukleáris szennyezés nem ismer határokat: a sugárzó izotópok a szél- és vízáramlásokkal messze eljuthatnak az eredeti helyszíntől. Mint láthatjuk, egy-egy olajfinomító elpusztítása is olyan károkat okoz, amelynek hatásai évtizedeken át érződnek, ám a radioaktív szennyezés esetében évszázadokról(!) beszélhetünk – és következményei, a rákos megbetegedések emelkedésétől a genetikai károsodásig, sok-sok nemzedékeken átívelnek.

A Hormuzi-szoros: Ökológiai kockázati gócpont

Hogy a Hormuzi-szoros – amelyen a világ nyersolajának körülbelül 20 százaléka halad át – egy gazdasági és geopolitikai gócpont, azt már látjuk, de hogy egy ökológiai gócpont is, azt még csak kevesen tudják. A Perzsa-öböl egy félig zárt tenger, korlátozott óceáni cirkulációval és magas sótartalommal. Az ebben a környezetben bekövetkező olajszennyezés lassan oszlik szét. Az öböl tengeri ökoszisztémái – beleértve a korallzátonyokat, a tengerifűágyakat és a mangroveerdőket, amelyek kritikus élőhelyként szolgálnak a kereskedelmi szempontból is létfontosságú halfajok számára.  Ezek rendkívül sebezhetőek a szénhidrogén-szennyezéssel szemben. A szorosban zajló tengeri harcok, beleértve a tartályhajók elleni támadásokat, amelyek már megtörténtek, a világ egyik ökológiailag legérzékenyebb tengeri övezetében hatalmas szennyezések kockázatát hordozzák magukban. Az 1991-es Öbölháború – amelynek során több millió hordó olaj került be a Perzsa-öbölbe – széles körű korallfehéredést, a tengeri teknősök pusztulását és a regionális garnélarák-halászat csaknem teljes összeomlását okozta. A mostani konfliktus akár több nagyságrenddel nagyobb szennyeződést is eredményezhet.

Klímaváltozás: A fenyegetés sokszorozója

Az iráni konfliktus nem klímavákuumban zajlik. A Közel-Kelet körülbelül kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a globális átlag. Iránban, Irakban és a tágabb Perzsa-öböl térségében a nyári hőmérsékletek lakott területeken ma már rendszeresen meghaladják az 50°C-ot. A csapadékmennyiség csökken, a Zagrosz és az Alborz hegység gleccserei – az iráni mezőgazdaság számára kritikus édesvízforrások – visszahúzódnak, és a szélsőséges időjárási események gyakorisága növekszik.

A háborúk és a klímaváltozás kölcsönösen erősítik egymást – ezt nevezzük „fenyegetésszorzó dinamikának”. Az éghajlati stressz – amely a vízért, a termőföldért és a megélhetésért folyó versengésben nyilvánul meg – a politikai instabilitás egyik ismert előidézője, amelyet fegyveres csoportok, köztük pont az Irán által támogatott szervezetek is kihasználnak befolyásuk terjesztésére.

A konfliktusok környezeti kárai viszont felgyorsítják az éghajlati sérülékenységet: az erdők pusztulása felszámolja a szén-dioxid-elnyelőket, az olajtüzek üvegházhatású gázokat adnak hozzá, a vízi infrastruktúra pusztulása pedig megszünteti azt az alkalmazkodóképességet, amelyre a közösségeknek szükségük van az éghajlati hatások kezeléséhez. Ez a visszacsatolási hurok – az éghajlati stressz konfliktusokat gerjeszt, a konfliktus felgyorsítja a környezetkárosodást, a környezetkárosodás növeli az éghajlati sebezhetőséget. Ez a háború tehát nem egy a sok közül.

Az  ilyesfajta – ökológiai-geopolitikai-gazdasági-szociális-emberjogi stb. visszacsatolási hurkok a 21. század meghatározó biztonsági kihívását jelentik.

Egy eleve instabil és lobbanékony régióban az ilyen masszív behatások beláthatatlan folyamatokat indíthatnak be. Az iráni háború tehát nem kezelhető pusztán “világnézeti” vagy politikai kérdésként. És bár mindannyian reménykedünk abban, hogy a hadicselekmények minél hamarabb véget érnek, a háború ökológiai, egészségügyi, környezeti – és így emberi következményei még egészen biztosan évtizedig jelen lesznek. Nem szabadna abban az illúzióban élni, hogy csak azért, mert a fegyverek elhallgatnak, lezárul a károkozás. Mélyebb szinten a pusztítás és a bizonytalanság még nemzedékeken át fennmarad.

A Ami kevésbé látszik, de nemzedékeken át pusztít: az iráni háború környezeti lenyomata bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A nádasok pusztulása, a tópartok beépítése és a klímaváltozás egyre nagyobb nyomást gyakorol Magyarország nagy tavaira. A Balaton, a Velencei-tó vagy a Fertő-tó sorsa ma már nemcsak természetvédelmi, hanem gazdasági és társadalmi kérdés is. Horányi Tiborral, a Nagy Tavak és Vizes Élőhelyek Szövetségének alelnökével beszélgettünk arról, miért romlik a nádasok állapota, milyen hatása van a tóparti beruházásoknak, és mit tehetnek a civilek a tavak „egészségének” megőrzéséért.

A szakemberek szerint a tavak problémái ma már nem választhatók el a vízgazdálkodás egészétől: az aszályos időszakok, a víz gyors levezetése és a csökkenő talajvízszintek mind hatással vannak a tavak állapotára. A kérdés ezért egyre inkább az, hogy képesek vagyunk-e tudatosabban bánni a vízkészleteinkkel. Ha nem, annak következményei nemcsak a természetben, hanem a gazdaságban és a mindennapi életben is egyre látványosabbak lesznek. Az utóbbi években ugyanakkor hazánkban örvendetesen megszaporodtak azok a civil közösségek és kezdeményezések, amelyek a természet védelmét, a tavak és vizes élőhelyek megőrzését tűzték ki célul. Ezek a csoportok sokszor helyi lakosokból, szakemberekből és elkötelezett önkéntesekből állnak, és egyre gyakrabban hallatják a hangjukat akkor is, amikor egy-egy tó vagy vízparti terület jövőjéről születnek döntések.

Egyre többször hallani arról, hogy a nádasok területe csökken, és sok helyen romlik az állapotuk. Valóban ilyen súlyos a helyzet? Megállíthatjuk a balatoni és a Fertő-tavi nádasok pusztulását?

A nád a tavak egyik legfontosabb növénye, mert egyszerre tölt be ökológiai, víztisztító és tájképi szerepet. A szakemberek régóta tudják, hogy rendkívül hatékony természetes szűrőrendszer: a növekedése során nagy mennyiségű szerves anyagot von ki a vízből, így közvetlenül javítja a tavak vízminőségét. Emellett élőhelyet biztosít számos állatfajnak, és hagyományos építőanyagként is fontos volt évszázadokon át.

A gond az, hogy az elmúlt évtizedekben egyre kevesebb a nádvágás. Régen – leginkább a Fertő-tónál és a Velencei-tónál – egész iparág épült erre, sok vállalkozó foglalkozott nádaratással, mert a tavak gyakran befagytak, és a jégen könnyen lehetett dolgozni. Ma már ritkán fagynak be a tavak, és gazdaságilag sem éri meg a tevékenység, így alig akad vállalkozó. Emiatt a nádasok állapota romlik: csökken a területük, és a minőségük is gyengül.

A szakmában sokáig azt mondták, hogy ezek a szikes tavak időnként kiszáradnak, és ez jót tesz a nádnak, de a valóság nem ezt mutatja: a nádasok folyamatosan szűkülnek és romlanak.

Ehhez az is hozzájárul, hogy a tavak vízminősége sok helyen nem megfelelő, és a vízszintek is egyre ingadozóbbak. A nádasok állapota tehát sok szempontból jelzi azt is, milyen állapotban van maga a tó és a teljes vízrendszer körülötte.

Miért kulcskérdés a nádvágás a tavak állapota szempontjából?

A nádvágás amellett, hogy gazdasági tevékenység, fontos ökológiai beavatkozás. Ha a nádat megfelelő módon aratják, akkor megújul az állomány, és a növekedés során jelentős mennyiségű szerves anyagot von ki a tóból. Ez tulajdonképpen természetes víztisztítás. A nádasok ráadásul fizikai szűrőként is működnek: például a Velencei-tóba érkező Császár-vizet is egy nádas zónán keresztül vezetik be, hogy a víz tisztuljon, mielőtt a tóba jut.

Az elmúlt években számos helyen gyakorlatilag elmaradt a nádvágás. Előfordul, hogy több mint tíz éve nem történt valódi aratás. A hivatalos indok gyakran az, hogy a tavak nem fagynak be, ezért nem lehet a hagyományos technológiával dolgozni. Csakhogy ma már léteznek olyan gépek és módszerek, amelyekkel vízről is lehetne nádat vágni. A probléma inkább az, hogy ezekre a munkákra nincs elég pénz és szervezett kapacitás. Volt olyan helyzet is, amikor a vízügynek még az üzemanyag-költségre sem jutott forrás a nádvágó gépekhez. Így pedig egy idő után nemcsak a nád minősége romlik, hanem a tó ökológiai egyensúlya is sérül.

A nádasok mellett a tópartok beépítése is számos vitát váltott ki. Az utóbbi években több nagy beruházási terv is napvilágot látott a tavak környezetében. Van esély arra, hogy a tavaink partja ne legyen betonmonstrumokkal beépítve?

A helyzet tavanként eltérő. A Fertő-tónál például a magyar partszakasz viszonylag kicsi, így klasszikus értelemben nem lehet körbeépíteni, mint a Balatont. Ott inkább egy nagyszabású turisztikai beruházás okozott konfliktust: szállodák, apartmanházak és kikötők építését tervezték egy olyan területen, amely nemzeti park és természetvédelmi szempontból is kiemelten értékes. A Balatonnál viszont valóban erős az ingatlanfejlesztési nyomás. Számos korábbi kempinget felvásároltak, majd nagy lakóparkokká alakítottak, gyakran közvetlenül a vízparton. Nem ritka a 99 lakásos társasház sem, amely mélygarázzsal és teljes infrastruktúrával épül meg a tó közelében.

Mindez nemcsak esztétikai kérdés: a nádasok visszaszorulása, a part menti betonozás és a mederbe nyúló építkezések drasztikus hatással vannak a tavak ökológiai állapotára.

A Velencei-tónál is voltak hasonló tervek, például a sukorói partszakaszon egy nagyszabású ifjúsági központ létrehozása apartmanokkal és konferenciaközponttal. Ezek a projektek azonban sok helyen erős civil ellenállásba ütköztek. A kérdés inkább az, hogy rövid távú gazdasági érdekek vagy hosszabb távú környezeti szempontok kapnak-e nagyobb súlyt a döntésekben.

Hogyan lehet gátat szabni ezeknek a beruházásoknak?

Az egyik kulcs a helyi közösségek és az önkormányzatok szerepe. A helyi építési szabályzat még mindig az önkormányzatok kezében van, így elvileg lehetőségük van korlátozni a beépítéseket, például meghatározni, hogy a tópart bizonyos sávjában egyáltalán ne lehessen építkezni. Emellett nagyon fontos a civil jelenlét. Ott, ahol erős civil csoport működik – jogászokkal, környezetvédelmi szakemberekkel és elkötelezett helyi lakosokkal –, sokkal nehezebb keresztülvinni a túlzó beruházásokat. Ugyanakkor a jogi környezet sokszor kedvez a beruházóknak. A „nemzetgazdaságilag kiemelt beruházás” kategóriáját például gyakran olyan projektekre is alkalmazzák, amelyek valójában ingatlanfejlesztések.

Hosszú távon pedig az lenne a fenntartható megoldás, ha a környezet, a társadalom és a gazdaság egyensúlyban működne. Egészséges környezet nélkül ugyanis nem lehet tartósan működő gazdaságot építeni.

Kiknek kellene párbeszédet kezdeményezniük ahhoz, hogy változás történjen? A civilek, a szakemberek vagy inkább a döntéshozók felelőssége nagyobb ebben a folyamatban?

A tapasztalat az, hogy a döntéshozók akkor reagálnak érdemben, ha egy ügy társadalmi szinten is láthatóvá válik. Ha egy problémáról több ezer ember hall, és az politikai következményekkel járhat, akkor nagyobb lesz a figyelem is.

A Fertő-tavi beruházás példája ezt jól mutatja: ott a civil szervezetek, a helyi lakosok és a nyilvánosság együtt végül olyan nyomást gyakorolt, hogy a projektet újra kellett gondolni. Fontos azonban, hogy a civil kommunikáció ne csak tiltakozás legyen. Egy idő után a civileknek kell konkrét javaslatokat megfogalmazni: milyen fejlesztések férnek bele egy tóparti környezetbe, és mi az, ami már túlmutat a fenntartható kereteken. Ugyanis a tavak problémái nem csupán helyi ügyek, hanem országos jelentőségű kérdések.

Milyen eredményeket sikerült eddig elérniük?

Az egyik legfontosabb eredmény, hogy a Fertő-tónál a tervezett óriásberuházás végül nem valósulhatott meg az eredeti formájában. Egy több mint százszobás szálloda, apartmanházak és kikötők épültek volna a nemzeti park területén, de a projekt leállt, és most egy jóval kisebb léptékű fejlesztésről folyik társadalmi egyeztetés.

A civil munka azonban nemcsak az egyes beruházások megállításáról szól. Ugyanolyan fontos, hogy helyi közösségek alakuljanak ki, amelyek figyelik a döntéseket, közérdekű adatokat kérnek ki, és részt vesznek a nyilvános vitákban. Egy jól működő civil csoportban általában van jogász, környezetvédelmi szakember és olyan helyi lakos is, aki egyszerűen csak szereti a települését, és nem akarja, hogy teljesen átalakuljon. Ezek a közösségek sokszor hosszú távon is képesek hatni a helyi döntésekre.

Lát esélyt arra, hogy a jövőben nagyobb figyelmet kapjon a környezetvédelem és a vízgazdálkodás? Az aszályos évek és a vízhiány egyre gyakrabban kerülnek szóba a közbeszédben is – hozhat ez valódi szemléletváltást?

Vannak erre utaló jelek, például az, hogy egyre többször kerül szóba egy önálló környezetvédelmi minisztérium vagy egy erősebb vízügyi intézményrendszer létrehozása. Az biztos, hogy a víz kérdése egyre sürgetőbb. Az elmúlt években súlyos aszályok voltak, a talajvízszintek csökkennek, és a tavak vízszintje is gyakrabban kerül kritikus helyzetbe. A Velencei-tó vízszintje például egyes években már jóval a működési minimum közelébe süllyedt, miközben a melegedő időjárás miatt a párolgás is egyre erősebb. Egy tó akár napi egy centiméter vizet is elveszíthet a nyári hónapokban, ami gyorsan komoly vízszintcsökkenést okozhat. Tavaink jövője nagyrészt azon múlik, képesek vagyunk-e hosszú távon gondolkodni a vízgazdálkodásról, a tájhasználatról és a természetvédelemről. Ha nem, akkor a tavak problémái a következő években csak súlyosbodni fognak.

Borítókép: Készítette: Emőke Dénes wikipedia

A „Beton vagy nád?” – így fogy a víz és a természet a magyar tavaknál bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A reménybeli rendszerváltás hevében sorra születnek „felforgatókönyvek”, összefoglaló csomagok a vágyott jövő legfontosabb teendőiről. A fiatal generáció három zöld szervezete is megfogalmazta 20 pontos állásfoglalását arról, mi volna szerintük Közös Jövőnk Minimuma. Elmentünk és meghallgattuk.

Már az önmagában szép, hogy a zöld lejtmenet korában, amikor éppen ég a fél világ, 3 zöld szervezet – a Zöld Fordulat, a Fridays for Future és a Karátson Gábor Kör – nem lenyomni igyekszik egymást, bizonyítandó, hogy neki van igaza, mert ő tudja a tutit, ehelyett kooperál. Az is nagyon üdvös, hogy meg tudtak egyezni abban, mi legyen 20 pontban az a közös nevező, amelyre a – remélhetően – átalakuló Magyarország „zöldebb és igazságosabb” jövőjét alapozni lehetne.

A közös gondolkodást az a tapasztalás motiválta, amit valamennyien érzünk – legfeljebb nem mindenki hajlandó szembenézni vele –, hogy olyan polikrízis elszenvedői vagyunk, amelynek kezelése azonnali és rendszerszintű változásokat követelne. Az éghajlati- és ökológiai válság, a társadalmi egyenlőtlenségek és az erőforrások kimerülése azonban nem a globális megoldások keresését hívta elő, hanem a nagy és még nagyobb hatalmak versengését, proxy- és/vagy valóságos háborúját. Ráadásul a magyar társadalom közérzetére rátelepedett kampányban minderről vajmi kevéssé folyik párbeszéd. Nemcsak a szürreális ígérgetési és rettegtetési spirálba gabalyodott kormánypárt, de a megosztó témákat kínosan kerülő kihívója részéről sem.

Miközben a polikrízis turbófokozatra kapcsolt a világban, tankerhajók égetik a fogyatkozó fosszilis energiahordozókat a Hormuzi-szorosban, idehaza pedig orosz trollhadsereg kommenteli, amint a versengő felek egymásra licitálva követelnek szuverenitást, jó volt megpihenni a jövő nemzedékének körében, és megélni a normalitást.

A három zöld szervezet közös minimumát Őri Ádám (Zöld Fordulat), Nárai Attila (Fridays for Future) és Sümegi Albin (Karátson Gábor Kör) vezette elő, a beszélgetést Csörgő Maja (Zöld Fordulat) moderálta.

A 20 pont elolvasható a zold-fordulat.hu oldalon (link: https://drive.google.com/file/d/1_qeFizh9UIWwu4BrdyDU_Rim8PlQsp_4/view) – itt lehet tovább kattintva aláírni is, bárkinek, aki egyetért a dokumentum alapvetéseivel.

Mi lehet a növekedésen túl?

Első ránézésre is üdítően domináns a zöld és a baloldali irányultság. Egy zöld szervezetek által készített dokumentum bátran lehet radikális, hiszen nem kell bajlódnia a „hogyannal”, és azzal a szemponttal sem, hogy hányféle társadalmi csoport „tyúkszemére” lép. Elég, ha az ökopolitikailag helyes irányt képviseli a durva kampányzajban.

Más a helyzet, ha írásához politikusok egyetértő állásfoglalását kéri. Ha ez utóbbit tekintetbe vesszük, vélhetően nem lesz népszerű a fiatal zöldek 20 pontja. Ha ettől eltekintünk, akkor viszont elmondhatjuk: „Örülünk Vincent.”

Miért állítjuk, hogy (sajnos) nem lesz népszerű a leendő politikusok körében?

Az anyag legerősebb része a Környezet és Fenntarthatóság fejezet 4-11. pontja, egy erősen normatív, zöld–ökológiai politikai program. Több klasszikus ökopolitikai irányzat elemeit ötvözi – kulcsszavai: energiaátmenet, ökológiai gazdaság, lokalizáció, természetalapú megoldások és környezeti igazságosság. A GDP-szempontú, növekedésközpontú fejlődési vízió helyett egy posztnövekedési logikát követ. Ennek kulcsfontosságú elemei közt sorolja fel az energiaigény-csökkentésének elsődlegességét, egy decentralizált energiarendszert, a helyi gazdaságok, a természetközpontú vízgazdálkodás elsőbbségét. A dokumentum erős vonulata egy következetes rendszerkritika: nem csak technológiai váltást javasol, hanem gazdasági és társadalmi struktúraváltást is.

Ennek egyik fontos terepe kétségkívül a mezőgazdaság lesz, és erre kitér a dokumentum is a X. pontban: „Földújraosztást a helyi gazdálkodás és a fenntartható termelés érdekében!

A jövő mezőgazdasága nem iparszerű, hanem helyi, ökotudatos és méltányos. Ehhez elengedhetetlen, hogy az állami földvagyon értékesítésekor, földbérleti szerződéseknél olyan helyi gazdálkodók élvezzenek előnyt, akik fenntartható módon, vegyszermentesen, a környezetet és a közösséget tiszteletben tartva művelik a földet. Ugyanakkor világosan látható, hogy az elmúlt években az állami földek elosztási rendszere nem elsősorban a helyben gazdálkodó kis- és középgazdaságokat juttatta komoly előnyökhöz. A korábbi Ángyán-jelentések rámutatnak arra, hogy az állami földek jelentős része olyan szereplőkhöz került, akik nem a helyi közösségeket, hanem politikai, tőkepiaci vagy nagybirtokosi érdekeket képviseltek. Ez a folyamat súlyosan torzította a vidéki gazdaságot, gyengítette a helyi közösségeket, és ellentmond a fenntartható mezőgazdaság alapelveinek.”

Lesz-e vajon „földújraosztás”?

A kicsit rejtelmes megfogalmazásból akár az az elképzelés is kiolvasható, hogy a birtokszerkezet átalakítása nem fog menni a magántulajdoni viszonyokba történő erőteljes beavatkozás nélkül. Bár a szöveg nem ír le kifejezetten kisajátítást vagy földelvételt, de a „földújraosztás” szóhasználat értelmezhető úgy is, hogy a magántulajdoni viszonyokba történő erősebb állami beavatkozás elkerülhetetlen lenne. Ugyanakkor a bekezdés inkább állami földpolitikai prioritásváltásról beszél, nem klasszikus földreformról. Nagy kérdés, hogyan oldható meg radikális beavatkozás nélkül a NER-közeli agrárbárók végeérhetetlen nagybirtokainak „ökotudatossá” és „méltányossá” varázslása?

A 20 pontból kiolvasható irányvonal természetesen csak akkor lehet releváns, ha a választás a várt kimenetellel dől el. Hiszen ma Magyarországon a környezeti és fenntarthatósági szempontoktól beláthatatlan messzeségben működik a politikai döntéshozatal. Attól nyilván érdemes most eltekinteni, hogy e 20 pont megvalósításához mennyi pénz kellene, és hogy azt miként lehetne előteremteni, hiszen ez nem egy politikai program.

Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy a Magyarországon politikai képviselet nélküli zöldpolitika alapvetései, gondolkodásmódja terjedjen, ismerős legyen, vitákat provokáljon. Ehhez kiváló alapanyag ez a dokumentum.

1. Mert rendszerszintű gondolkodás szülte, és nem pénzügyi vagy egyéb technológiai bravúrokban láttatja a megoldást, hanem az egyes ágazatok paradigmáinak átalakításában, legyen szó az energia, a víz, a mezőgazdaság, vagy a közlekedés kérdéseiről.

2. Mert szintézisben kezeli az ökológiai és társadalmi kérdéseket. A gondolkodás középpontjában az áll, hogy nem lehet félretolni a környezeti igazságosság szempontjait, akár az energiaszegénységről, az erdők állapotáról, az egészséges élelmiszerek biztosításáról vagy a vidék szerteágazó problémáinak megoldásáról legyen is szó.

A 20 pont bejelentésére és megvitatására nyilvános eseményt hirdettek, ahol mi is feltettük kérdéseinket. Észrevételeztük például, hogy fájón hiányzik a szövegből a reflexió a magyar gazdaságszerkezet leginkább problematikus adottságára. Konkrétan, hogy mit kezdjünk a német és immár a kínai és koreai autó- és akkumulátoripartól való függőségünkkel, és ennek minden rettenetes következményével.

Alighanem ez lesz a NER leváltása után a legnagyobb környezeti, de igazából a legsürgetőbb gazdasági és társadalmi kihívás is. Még van egy kis idő ezen friss, fiatalos lendülettel gondolkodni, de már nem sok.

A Itt a fiatal zöldek 20 pontja: közös minimum a rendszerváltás utánra bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

A beszélgetés az alkotmányellenes klímatörvénytől a zöldpártok jövőjéig, és a budai választási esélyekig számos kérdést érint.

Tordai Bence klímavészhelyzet kinyilvánításáról szóló törvényjavaslatát alakította át (üresített ki) a Fidesz klímatörvénnyé, amit az Alkotmánybíróság alaptörvény ellenesnek nyilvánított, így az idén júniusig 30-ig be kell nyújtaniuk a módosításokat. Eddig 180 körüli civil szervezet véleményezte az alternatív klímatörvény javaslatot, mely most társadalmi egyeztetésen van.

Hol áll ez most?

Különböző látványos parlamenti akciói miatt eddig közel 11 millió forintos büntetést szabott ki rá Kövér László házelnök. Tordai Bence nyolc éve parlamenti képviselő, akivel az országházi elsősorban zöld munka eredményeiről és kudarcairól is beszélgetett Sarkadi Péter szerkesztő.

„Mi nem a hatalmat akarjuk megragadni, hanem az emberek képzeletét”, tartja a klasszikus zöld mondás.

Tordai saját bevallása szerint a környezeti ügyek markáns álláspontja mellett, elosztási kérdésekben egy igazságossági elvű baloldali, emberi jogi kérdésekben progresszív liberális álláspontot képvisel.

Merre tovább hazai és európai zöldpolitika?
Miért lépett ki 2 éve a Párberszéd-Zöldek pártból?
Milyen zöld párt, vagy formáció kellene az eddigi zöld pártok eltűnése után/helyett?

2019-ben az Európai Parlamentben megerősödtek a zöldek. Ezután a jobboldal és a patrióták igyekeznek mindent megtenni a Green Deal meggyengítéséért, ennek ellenére az Egyesült Királyságban, és egy német tartományban is nemrég jelentősen előretörtek a zöldek. Mennyire lehetünk bizakodóak?

Budapest 4 sz. választókerületben ismét elindul az április 12-i országgyűlési választáson. Miért optimista? Milyen esélyei vannak, egyáltalán milyenek Buda ezen részén a politikai erőviszonyok?

Mennyire lehet majd zöld Magyarország?

A hangfelvételt készítette és szerkesztette Sarkadi Péter.
Fotók Sarkadi Péter és Tordai Bence FB.

A Zöld Hang podcast: Merre tovább, zöldpolitika? Tordai Bence válaszol bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A beszélgetés az alkotmányellenes klímatörvénytől a zöldpártok jövőjéig, és a budai választási esélyekig számos kérdést érint.

Tordai Bence klímavészhelyzet kinyilvánításáról szóló törvényjavaslatát alakította át (üresített ki) a Fidesz klímatörvénnyé, amit az Alkotmánybíróság alaptörvény ellenesnek nyilvánított, így az idén júniusig 30-ig be kell nyújtaniuk a módosításokat. Eddig 180 körüli civil szervezet véleményezte az alternatív klímatörvény javaslatot, mely most társadalmi egyeztetésen van.

Hol áll ez most?

Különböző látványos parlamenti akciói miatt eddig közel 11 millió forintos büntetést szabott ki rá Kövér László házelnök. Tordai Bence nyolc éve parlamenti képviselő, akivel az országházi elsősorban zöld munka eredményeiről és kudarcairól is beszélgetett Sarkadi Péter szerkesztő.

„Mi nem a hatalmat akarjuk megragadni, hanem az emberek képzeletét”, tartja a klasszikus zöld mondás.

Tordai saját bevallása szerint a környezeti ügyek markáns álláspontja mellett, elosztási kérdésekben egy igazságossági elvű baloldali, emberi jogi kérdésekben progresszív liberális álláspontot képvisel.

Merre tovább hazai és európai zöldpolitika?
Miért lépett ki 2 éve a Párberszéd-Zöldek pártból?
Milyen zöld párt, vagy formáció kellene az eddigi zöld pártok eltűnése után/helyett?

2019-ben az Európai Parlamentben megerősödtek a zöldek. Ezután a jobboldal és a patrióták igyekeznek mindent megtenni a Green Deal meggyengítéséért, ennek ellenére az Egyesült Királyságban, és egy német tartományban is nemrég jelentősen előretörtek a zöldek. Mennyire lehetünk bizakodóak?

Budapest 4 sz. választókerületben ismét elindul az április 12-i országgyűlési választáson. Miért optimista? Milyen esélyei vannak, egyáltalán milyenek Buda ezen részén a politikai erőviszonyok?

Mennyire lehet majd zöld Magyarország?

A hangfelvételt készítette és szerkesztette Sarkadi Péter.
Fotók Sarkadi Péter és Tordai Bence FB.

A Zöld Hang podcast: Merre tovább, zöldpolitika? Tordai Bence válaszol bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

A „State of Global Air 2025” jelentés átfogó elemzést nyújt a levegőminőségre és az egészségre gyakorolt hatásokra vonatkozó adatokról a világ országaiban. Az elemzés szerint világ lakosságának 36%-a van kitéve a célértéket meghaladó PM2,5-szennyezettségnek és körülbelül 1/3-a – közel 2,6 milliárd ember – van kitéve az otthoni főzéshez használt szilárd tüzelőanyagok égetéséből származó szennyezésnek.

A PM2,5 (a 2,5 µm-nél kisebb méretű lebegő részecskék) és a háztartási légszennyezésnek való hosszú távú kitettség hozzájárul sok betegség kialakulásához: ischaemiás szívbetegség, a tüdőrák, a krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD), az alsó légúti fertőzések (például tüdőgyulladás), a stroke, a 2. típusú cukorbetegség.

Grafikonon és térképen is megmutatjuk, hogy az egyes régiókban és országokban hányan halnak meg a levegőszennyezésnek tulajdoníthatóan, illetve a lakosság hány százaléka él szennyezett levegőjű területen. Érdems először a régiót kiválasztani, azután pedig az országot. Két indikátor között lehet váltani: a halálozások száma és DALY (ld. lentebb), és két mértékegységben adjuk meg az adatokat: összes eset és 100000 lakosra jutó eset. Ez utóbbi alapján lehet összehasonlítani az egyes országokat.

Az adatok forrása: hivatalos monitoring állomások, műholdas mérések, szennyezőanyag-terjedési modellek, illetve egészségügyi adatok.

Fogalmak:

Halálesetek száma összesen: Az adott évben a légszennyezésnek tulajdonítható halálesetek száma, amelyek valószínűleg korábban következtek be, mint ahogy az a légszennyezés hiányában várható lenne.

Károsodással korrigált életévek (DALY): A korai halálozás miatt elvesztett életévek és a fogyatékossággal töltött évek összege, például a légszennyezéssel összefüggő stroke okozta bénulás.

Életkor szerinti standardizált arányok: A halálozások vagy DALY-k 100 000 főre vetített teljes száma, a népesség korcsoportok szerinti standard eloszlása alapján kiszámítva.

A Magyarország számokban: Légszennyezés miatti halálozás és egészségteher bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

2016-ban a Zero Mika törvény egy tollvonással betiltotta a Marokkót elborító nejlonzacskókat. Az utak menti bokrokról mára eltűntek a szélben lobogó műanyagok, s a marokkói példát más afrikai országok is követték. Az ország előtt azonban még mindig nehéz feladat áll: a gyorsan növekvő hulladékmennyiség kezelése.

Marokkó húsz évvel ezelőtt a világ második legtöbb nejlonzacskót használó országa volt, és ezt nem lehetett nem észrevenni. Az utak mentén lévő akácos bozótokon zászlóként lebegtek tömegével az eldobott műanyag zacskók. Az óceán partján a homokban, a szikláknál, a vízben mindenhol nejlonok voltak, de a legjellegzetesebb a kisvárosok szezonális esővíz elvezető, legtöbbször száraz medrébe dobott és sodródott több tonnás nejlon mennyiség döbbentette meg az utazókat. Mivel Marokkóban még mai napig elmaradott a szemétszállítás és hulladékgyűjtés, így a legtöbb szemét nem azért került a természetbe, a városi környezetbe, mert eldobálták, hanem mert nem volt hova tenni. A nejlonok már-már szabályszerűen fojtogatták a csodás észak-afrikai országot, hiszen a zacskók évtizedek alatt sem bomlanak le. Mielőtt a tiltások életbe léptek, a fogyasztás szinte kontrollálatlan volt: egyes becslések szerint a marokkóiak évente körülbelül 900 műanyag zacskót használtak fejenként, amivel második helyen álltak a világban a fogyasztásban. Az ENSZ és a Világ Természetvédelmi Alap, a WWF is éveken át tanulmányozta, hogyan “fullad bele” Marokkó a nejlonokba.

2016-ban azonban határozott lépésre szánta el magát az ország vezetése és életbe léptette a Zero Mika törvényt, amellyel betiltotta a hagyományos, egyszer használatos műanyag zacskók gyártását, importját és forgalmazását. Három év alatt 35 ezer tonnával csökkent a műanyag zacskók használata, és szép lassan tíz év alatt megtisztultak a nejlon szennyezésétől az útszéli növények, a városok utcái, a mindig szeles óceánpart. Ma már nem látni szélben hajlongó, foszló nejlonokat. A nagyon határozott tiltás meghozta az eredményét, és az elmúlt években mindenféle alternatívát kínálnak a boltokban zacskók helyett. A legtöbb élelmiszerárus szövött és megszegett anyagból készült lebomló zacskóalternatívákat adnak. Egyedül a halászok és a hentesek adják az áruikat nejlonban. Marokkó példáját sok afrikai országban is követték, mert a Zero Mika törvény azonnali megoldást nyújtott egy egyre borzalmasabb látványra és szennyezésre. Kenya és Ruanda is teljes tiltást alkalmaz, amely a gyártásra, forgalmazásra és használatra is kiterjed, szigorú ellenőrzéssel. Tanzánia és Mauritánia is komoly korlátozásokat vezetett be. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek a tiltások valóban gyors és látványos eredményeket hoznak, hiszen csökken a közterületeken és vízpartokon található műanyag hulladék mennyisége, és javul a helyi lakosság környezettudatossága, ugyanakkor a természetvédelmi szervezetek arra hívják fel a figyelmet, hogy amíg a hulladékgyűjtés és feldolgozás rendszere még mindig nem működik jól, addig nem lesz igazi áttörés.

Jelenleg az ENSZ adatai szerint Marokkóban évente körülbelül 7,4 millió tonna települési szilárd hulladék keletkezik, legfőképp a városokban. A szervezet arra figyelmeztet, ha a jelenlegi trendek folytatódnak, 2050-re a keletkező hulladék mennyisége akár 17 millió tonna fölé is emelkedhet évente. Ez több mint kétszerese a mai szintnek. Nem is csoda, hiszen Marokkó lakossága évente 1 százalékkal nő, jelenleg 39 millióan lakják az országot. Ahogy nőtt a népesség, ahogy egyre többen költöztek városokba a munkalehetőségek miatt, úgy a szemét mennyisége is drasztikusan megemelkedett. A világban sajnos mindenütt egyre több a becsomagolt készélelmiszer, a műanyag italdoboz, joghurtos pohár és még sorolhatnánk, s ezek Észak-Afrikát is egyre jobban elszennyezik – annál is inkább, mivel a legtöbb helyen nincsenek kihelyezett kukák, vagy ha mégis, akkor hatalmas a kiömlő szemétkupac körülöttük. A szemetet vidéken rendre elégetik az utak mentén, mert nincs, aki összeszedje. A WWF 2019-es jelentése szerint Marokkóban a hulladékgazdálkodás fő problémája rendszerszintű, és ez a mai napig így lehet. A háztartási hulladék közel negyedét nem gyűjtik össze megfelelően, és a legtöbb hulladék – beleértve a műanyagot is – lerakókba kerül. Az ENSZ szakértői anyagai szerint a növekvő hulladékmennyiség egyre nagyobb nyomást helyez az önkormányzati rendszerekre, és most már Marokkó is készül a hulladékgazdálkodási reformra, amelyhez nemrégiben segítséget is kapott a Világbanktól. A WWF és ENSZ-jelentések alapján világos: a tiltás fontos első lépés volt, de a hosszú távú sikerhez integrált hulladékgazdálkodási reformokra, szelektív gyűjtésre és a fogyasztási minták átalakítására van szükség.

A Marokkói példa: látványos eredményt hozott a nejlonzacskók betiltása bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

Az Európai Éghajlatváltozási Tudományos Tanácsadó Testület legfrissebb jelentése szerint kontinensünk jóval gyorsabban melegszik, mint a globális átlag, egy friss tanulmány pedig kimutatta, hogy 98%-os bizonyossággal állíthatjuk, hogy a globális melegedés üteme közel duplájára gyorsult. Szabó Péter és Pongrácz Rita, az ELTE Meteorológiai Tanszékének munkatársai a jelentés és a tanulmány nyomán arra figyelmeztetnek, hogy Európának a következő évtizedekben a 3 °C feletti felmelegedés hatásaira kell felkészülnie, miközben a klímakockázatok és terhek egyáltalán nem egyenletesen oszlanak el a kontinensen.

Szerzők: Szabó Péter, éghajlatkutató, az ELTE Meteorológiai Tanszékének doktorandusza; Pongrácz Rita, meteorológus, hidrológus, a földtudományok doktora, az ELTE Meteorológiai Tanszékének adjunktusa.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az Európai Éghajlatváltozási Tudományos Tanácsadó Testület teljes jelentése innen tölthető le.

A tudományos tanulmány itt érhető el.

Európa kétszer gyorsabban melegszik, mint a világ átlaga

A megbízható meteorológiai mérések egyértelműen azt mutatják, hogy Európa gyorsabban melegszik, mint a világ nagy része. A globális átlaghőmérséklet 2025-ben 1,4 °C-kal haladta meg az iparosodás előtti szintet, míg Európában ez az érték már 2,4 °C volt. Ebben benne van az a tény is, hogy ugyan az óceánok a szárazföldnél lassabban melegednek, de az európai tengerek jobban melegednek a globálisnál. Az is világosan kimutatható, hogy az 1980-as évek óta Európa nagyjából kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a globális átlag.

Az elmúlt években a hőhullámok rendszeresen minden nyáron megjelentek: hol nagyobb, hol kisebb térségre kiterjedően. Például 2025-ben Nyugat-Európa városaiban a becslések szerint több mint 24 ezer, hőhullámhoz közvetlenül kapcsolható halálesetet regisztráltak, míg 2022 nyarán Európa egészén 60–70 ezer haláleset volt a hőséghez köthető. Ezek nagy része (mintegy 50–68%-a) az emberi tevékenység okozta felmelegedés nélkül nem következett volna be.

A hőség mellett a csapadékviszonyokban is egyre gyakoribb, intenzívebb szélsőségek jelentkeznek. A 2024-es valenciai árvíz több száz áldozattal járt, melyhez hasonlóan a 2021-es közép-európai árvizek szintén több száz ember életét követelték. A 2022-es európai rekordaszály után a kiszáradt, összetömörödött talaj miatt a heves csapadék gyorsabban folyt le, ezzel is súlyosbítva az árvizeket. Ez a példa is azt mutatja, hogy az aszály nem feltétlenül csökkenti, sőt, sokkal inkább fokozza az árvízkockázatot. 2025-ben az aszály és a hőség miatt több mint 1 millió hektár égett le az EU-ban: nagyjából háromszor annyi, mint a sokéves átlag. Mindezek az éghajlatváltozás legfőbb jellemzőjét hangsúlyozzák: nem elszigetelt, egymástól független véletlen eseményekről beszélünk, hanem egymást erősítő folyamatokról, tendenciózus változásokról.

Jól érzékelhető, hogy a gazdasági károk pénzbeli összege meredeken emelkedik. A szélsőséges időjárási eseményekhez köthető éves átlagos kár az 1980-as évekbeli 8,5 milliárd euróról a 2010-es évekre megduplázódott, s az utóbbi néhány évben pedig már több mint ötszörösére nőtt. A mezőgazdaság jelenleg évente átlagosan 28 milliárd euró veszteséget szenved a klímaváltozás miatt, egy-két évtized múlva ez az összeg 40 milliárd euróra nőhet a jelenlegi üvegházgáz-kibocsátási pálya folytatódása esetén.

Már 98%-os bizonyossággal tudjuk: gyorsul az ember okozta felmelegedés

Egy friss tanulmány szerint a globális felmelegedés az El Niño hatásától függetlenül is gyorsul – ez alapvetően a trópusi Csendes-óceánban lejátszódó jelenség, aminek az egész Földre hatása van, és az érintett évben egy-két tizedfokkal melegebb a globális klíma. Ha a természetes ingadozásokat – az El Niño és La Niña jelenséget, a vulkánkitöréseket és a naptevékenység 11 éves ciklusát – statisztikailag kiszűrjük a mérésekből, akkor az éghajlati rendszer és annak visszacsatolásai által jelzett, zajtól megtisztított, az emberi tevékenység okozta hőmérsékleti görbét kapjuk vissza. Az El Niño jelenség rövid távon ±0,2 °C-kal módosítja, a vulkánkitörések egy-két évig -0,05–-0,3 °C-kal tudják átmenetileg csökkenteni az átlaghőmérsékletet, a naptevékenység pedig legfeljebb 0,05 °C-kal tudja emelni azt egy ciklusa során.

Az öt független és a természetes ingadozásoktól megszűrt globális adatbázis mindegyikén jól látszik, hogy a Föld melegedése már nem egyenletes: 2014 után töréspont jelenik meg, amelytől kezdve a felmelegedés üteme meredekebbé válik. A statisztikai vizsgálatok szerint a melegedés gyorsulása 98 százalékos bizonyossággal kimutatható, míg 2023 és 2024 előtt ezt még nem állíthattuk. Az utóbbi bő tíz évben a globális átlaghőmérséklet megfigyeléstől függően már 0,34-0,42 °C-kal emelkedik évtizedenként. Ez jóval meghaladja az 1970-től egészen 2014-ig detektált 0,2 °C/évtized körüli értékeket. A független globális adatsorok szerint a világ az ipari forradalom előtti időszakhoz képest 1,5 °C-os melegedési szintet már akár 2026-ban és legfeljebb 2029-ben biztosan eléri.

Európában a 3 °C feletti melegedés már elkerülhetetlen

A modellbecslések szerint 2050-re az átlagos európai melegedés a jelenlegi, legpesszimistább pályát követve +3,3 °C körüli lehet. Ennek nagy részét gyakorlatilag már beletettük a rendszerbe az eddigi, múltbeli kibocsátásokkal. Ugyanezen pályát tovább követve a modellek 2100-ra extrém, +6,9 °C körüli átlagos melegedést vetítenek előre. Az üvegházhatású gázok tartózkodási ideje és az éghajlati rendszer tehetetlensége miatt a 2050-ig szükséges alkalmazkodás független attól, hogy mennyire gyorsan sikerül a közeljövőben csökkenteni a globális kibocsátásokat: Európában a 3 °C feletti melegedés hatásaira kell felkészülnünk. A nettó zéró stratégiára való átállás csak a század második felének kockázatait csökkenti majd Európában, amellyel az extrém 7-ről 4 °C alá tudnánk csökkenteni a melegedés mértékét, és így elegendő lenne ehhez alkalmazkodni.

A korábban megjelent Európai Klímakockázati Értékelés szerint 36 jelentős rizikófaktort azonosíthatunk öt nagy területen a kontinensen: ökoszisztéma, élelmiszer, egészség, infrastruktúra és gazdaság. A problémát nemcsak ezek száma, hanem szoros összekapcsoltságuk is okozza. Az energia-, vízgazdálkodási- és közlekedési rendszerek erősen integráltak Európában, elég csak annyit megemlítenünk, hogy a folyók több mint 60 százaléka határokon átnyúlik.

Egyenlőtlen eloszlású és egymást súlyosbító kockázatok

Az összetett problémákra egy konkrétabb példát ad a következő folyamatláncolat: Egy adott térségben bekövetkező aszály csökkenti az ott található víz- vagy atomerőművek termelését, ugyanakkor a hőhullám növeli a hűtésre fordítandó áramigényt. Ezek együttes fennállásakor az energiarendszer túlterhelődik, s emiatt zavarok jelennek meg az ellátásban.

Egy másik komplex példa: A hőség és az aszály együttes előfordulása csökkenti a mezőgazdasági termelést, ezáltal sérülékennyé teszi az élelmiszerellátás biztonságát is, mindez inflációt generál a gazdaságban, egyben a biztosítási kifizetések növekednek. Így a klímakár végső soron gazdasági értelemben is súlyos károkat okoz.

Ráadásul Európában a kockázatok és terhek egyáltalán nem egyenletesen oszlanak el:

1. Dél-Európa vagy hazánk térsége különösen kitett a hőségnek és az aszálynak, ami a mezőgazdaságot, a turizmust és a szabadtéri munkát egyaránt érinti.
2. Az alacsonyan fekvő vidékek vagy az elavult csatornarendszerrel rendelkező városok az árvizek miatt sérülékenyek, és a nagyvárosokban a hősziget-hatás tovább súlyosbítja a hőstresszt.
3. A kockázatok társadalmi szinten is rétegzettek: az idősek, a gyermekek, az alacsony jövedelmű háztartások és a szabadtéri munkavállalók nagyobb kockázatnak vannak kitéve, miközben kisebb a jövedelemfüggő alkalmazkodóképességük is.
4. Egyes tagállamok már most magas államadósságszinttel működnek. Az éghajlatváltozás okozta növekvő klímakárok szűkítik a mozgásteret, ezáltal csökkentve az alkalmazkodásra fordítható anyagi forrásokat, amivel még tovább nő a szélsőséges időjárási események által kiváltott kockázat.

Európában 2050-ig nagyjából már tudjuk, milyen felmelegedéshez kell alkalmazkodnunk, ezért most a legfontosabb feladat a hatásvizsgálatok elvégzése és az erre való felkészülés. Ugyanakkor rajtunk múlik, hogy a század végére egy nagyjából 4 vagy egy 7 °C közeli felmelegedéshez kell alkalmazkodnunk.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Másfélfok: Európa kétszer gyorsabban melegszik a világ átlagánál bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

A Debrecen melletti kis falu civiljei, a Mikepércsi Anyák a Környezetért Egyesület (MIAKÖ) tagjai minden más település ellenállóinál is nehezebb helyzetben vannak, mert a szomszédjukban úgy épül a kínai akkumulátoripar „világítótornya”, a CATL, hogy a dél-koreai és a német partnerek már megvetették a lábukat. Az egyesület elnöke, Kozma Éva tüske a köröm alatt, ezt mutatja, hogy személyében is sok támadás érte a közelmúltban a propaganda és a helyi politikusok részéről.

Kozma Éva

Emlékszem, amikor először hallottam a Mikepércsi Anyák Egyesületéről, az merült föl bennem: miért az anyák szervezkednek, miért nem az apák? És miért nem a debreceniek?

Az anyák mögött apák, sőt, családok vannak, és mivel errefelé sokszor lájkért is fenyegetés vagy kirúgás jár, sokan névleg nem is tagok, miközben aktívan dolgoznak az egyesületben. Mások pedig akkor léptek hátrébb, amikor elkezdődtek a komolyabb támadások. És azért mi, mikepércsiek, mert mi mindennap látjuk, mi épül a határban. Hiába vannak legalább olyan közel debreceni iskolához is, mint mikepércsihez, az elején sokan hittek benne, hogy ez modern, zárt rendszer, ahonnan semmilyen vegyi anyag nem kerülhet ki a környezetbe.

A német iparról akár lehet is ezt feltételezni, de arról, hogy Kínában milyen környezeti problémákat okoznak az ilyen üzemek, már a 2010-es években is voltak cikkek.

Igen, erre mindig azt mondják, hogy ez már nem az a technológia. Hogy milyen, azt viszont nem lehetett megismerni. Amit tudunk, azt a gyárak engedélykérelmeiből tudjuk. Állítólag nem tud többet a város vezetése sem. Papp László polgármester kijelentette, hogy a teljes technológiát csak azután fogják megismerni, miután elkezdett működni a gyár.

Úgy adták ki az engedélyt, hogy nem tudták, mire?

Igen. A közmeghallgatás idején már javában folyt a talaj előkészítése. Azzal védekeztek, hogy ezzel a befektető kockáztat, hiszen előfordulhat, hogy nem kapja meg az engedélyt. Kérdem én, melyik vállalkozó kezd építkezni azzal a tudattal, hogy hoppon maradhat?

De hát lehet tudni, mire adtak engedélyt, hiszen a kínai Ningde városában található a CATL központja és a debreceni gyár prototípusa. Az ilyen, technológiai színvonala és automatizáltsága miatt „világítótoronynak” nevezett akkumulátorgyárnak számos komoly környezeti kockázata van. Csak néhányat említek: tűz- és robbanásveszély, erős zajártalom, PM2,5 részecskeszennyezés (2,5 mikrométernél kisebb átmérőjű szálló por – a szerk.). Most hány százalékos kapacitással és milyen tevékenységekkel működik a debreceni akkuipar?

Az első gyár, amelyik elszennyezte a patakot és a környéket, a kínai HALMS. Főleg alumíniumötvözetből készít motorházakat és alkatrészeket, és szintén az akkumulátorláncban működik. Ami nagyon közel van Mikepércshez, az a kínai CATL, illetve a hozzá tartozó INPARK. A CATL a világ egyik legnagyobb akkumulátorcella-gyára, amelynek összeszerelő és bontó része már működik, valamint megkezdte bizonyos gyártási folyamatok próbaüzemét. Az INPARK épületéről azt mondták, logisztikai csarnok lesz, majd amikor elkészült, átminősítették, hogy összeszerelést és bontást is végezhessenek benne. Ez végig jellemző volt, hogy mindig csak egy újabb egységgel, a valóságnak egy szeletével kellett szembesülnünk. A kínai SEMCORP lítium-ion akkumulátorokhoz gyárt elválasztó fóliákat, egyelőre minden egysége próbaüzemben működik. A február 19-i baleset kapcsán derült ki, hogy olyan robbanásveszélyes anyagokkal dolgozik, mint az aceton vagy a dimethylklorid. A dél-koreai EcoPro lítium-ion akkumulátorokhoz szükséges katódanyagok tömeggyártását kezdi meg hamarosan. Régóta jelen van a német BMW összeszerelő része, festéküzeme, és az autógyár saját akkumulátor-összeszerelő üzemet is létesít a beérkező cellák kész akkumulátorcsomagokká alakításához. Mellette épül a kínai akkumulátorcellagyár, az EVE Power. Svájci tulajdonú az a szenzorgyártó üzem (Sensirion), amely tágabb értelemben kapcsolódik az iparághoz. Illetve a szektorhoz kötődő más beszállítók is jelen vannak, például a kínai Ningbo Zhenyu Technology, amely precíziós alkatrészeket gyárt elektromos autókhoz.

Szépen látható itt az az érdek, amely a német és az ázsiai járműipart összefonja. Ugyanakkor dominánsan kínai tőkére épül a bázis, amelyet német és dél-koreai technológiai és gyártókapacitások egészítenek ki. Ez nem sok jóval kecsegtet a város jövőjére nézve.

Igen, és még ezzel nincs vége. Még van itt egy raktározó csarnok, ami nemrég adta be az engedélymódosítási kérelmét, hogy felső küszöbértékű veszélyes anyagokat is tárolhasson. Ennek ügyében már kétszer elhalasztották a közmeghallgatást. Hétfőn viszont ismét volt egy „köz nélküli közmeghallgatás”, amiről pénteken értesítették a lakosságot. Ez egy bevett gyakorlat errefelé. Mivel nagyon kell a raktározó hely az akkuiparnak, sorra kérnek engedélymódosítást már meglevő, eredetileg nem veszélyes hulladék tárolására épített bázisok.

Nyilván nagy szükség van akkumulátorhulladék-feldolgozóra is.

Valóban, hiszen az NMP-t és a többi drága anyagot vissza kell forgatni a termelésbe. Tiszadobtól Hajdúsámsonig, ahol raktárcsarnok épül, féltek is a helyiek, hogy náluk épül feldolgozó üzem. Ezeket az információkat titkolják, ameddig lehet.

Szerinted a debreceni vezetés mennyire látta, hogy mekkora bázis készül itt, és vajon támogatta vagy belekényszerítették?

Biztos vagyok benne, hogy óriási biznisznek látta. Úgy érezhették, így lesz bebiztosítva az Audi, a BMW, a Mercedes sikeressége. Talán amíg a gödi ügyekről nem tudtak, bíztak benne, hogy ez az iparág nem is annyira szennyező. Amikor már látták a valóságot, akkor meg már nem lehetett visszacsinálni. Belegondolva, nem kizárt, hogy amikor az elhíresült „pofonelcsattanós” közmeghallgatáson a kormányhivatal vezetője azt mondta emelt hangon, hogy Magyarországon olyan gyár nem működhet, ami szennyez, mert azt be kell zárni, még maga is elhitte.

—(Papp László polgármester egy közmeghallgatáson a „gazdaságfejlesztés” előnyeiről beszél:

https://www.facebook.com/reel/2407030626479111

https://www.facebook.com/reel/2407030626479111 ; egy másik videóban a hatóság embere bizonygatja, hogy Magyarországon nem működhet környezetszennyező gyár: https://www.facebook.com/watch/?v=1888767831744242 )——-

https://www.facebook.com/watch/?v=1888767831744242

De hát ez már 2023 januárjában volt! 2022-ben sorozatban jelentek meg cikkek az Átlátszóban a gödi Samsung szennyezéseiről…

Gödről úgy beszéltek Debrecenben, mintha az nem is Magyarországon lenne, hanem 20 kilométerre Magyarország fölött lebegne. Ami ott előfordult, az itt nem történhet meg, értsük meg, hangoztatták.

Figyelemreméltó, hogy a mikepércsi polgármester megpróbálta asztalhoz ültetni a gyártókat és a lakossági oldalt. Majdhogynem azt vetette föl, hogy beszéljünk róla, kell-e ez nekünk.

Kétségkívül ő volt az első, aki megpróbált eljárni a megfelelő tájékoztatás érdekében. De a Déli Ipari Park vezetőjén kívül nem jelent meg senki, aki érdemben tudott volna válaszolni a kérdésekre. Sokat számított, hogy sok munkahelyet ígértek. Ez fontos volt annak a generációnak, amely megélte a rendszerváltást, a munkahelyek elveszítését. Tudják, hogy ha van munka, akkor mindegy, milyen, fent tudják tartani a családjukat.

Jól tudom, hogy ezekben az üzemekben 70:30 százalék körüli a debreceni és környékbeli munkavállalók aránya a vendégmunkásokhoz képest?

Hát, mi egészen más hallunk, épp az ellenkező arányt. Legalábbis a Déli Ipari Park ázsiai gyáraiban.

Érthető módon a települések sosem egységesek az ellenállásban, hiszen mindig van, aki jól jár, akinek a földjét sok pénzért megveszik, aki abban bízik, hogy majd beszállító, alvállalkozó lesz, hogy majd az adóbevételből lesz járda a háza előtt…

Ez így van itt is. Volt olyan gazda, aki fölszólalt, hogy kisemmizték, egy másik eladta a földjeit, átköltözött az út másik oldalára, és a referencia-tehenészetét kibővítette még sertésteleppel is. Nem tudom, realizálta-e, hogy a gyár három kilométeres körzetében állatokat tartani kockázatos. Még mindig van, aki megdöbben, amikor arról beszélünk, hogy ezek a gyárak a talajt is tönkre tehetik. Hajdúszoboszló lakossága először megijedt a gyárak közelsége miatt, de most sokan örülnek, hogy az ingatlanjaikat kiadják ázsiai munkásoknak. Nem érdekli őket, mivé lesz így a híres fürdőváros, Hajdú-Bihar gyöngyszeme.

Hajdúszoboszló vize nem forog veszélyben?

Nem tudjuk. Elméletileg fölmerült, hogy lítiumot lehetne kinyerni a termálvízből, Dr. Fábián István, a Debreceni Egyetem vegyész professzora német tanulmányokat hozott föl tájékoztatásul, amelyek kimutatták, hogy egyrészt mikroföldrengéseket okoz az eljárás, másrészt nem gazdaságos. Egyelőre szerencsére nincs róla szó. Ugyanakkor az, hogy technológiai vízzé nevezték át a termálvizet, óvatosságra int.

Ő az, aki arra is figyelmeztetett, hogy a lítium-ionos akkumulátorokra nem érdemes nagy jövőt építeni, mert mire megtérülhetne a gyártásuk, elavul a technológia. A CATL többféle típusú akkumulátort fog készíteni, jól tudom?

Igen, már a harmadik engedélymódosításnál tartunk. Most az LFP (lítium-vasfoszfát akkumulátor vagy LiFePO4 – a szerk.) az új irány, ami állítólag kevésbé szennyez, és akár ezer kilométert is képes menni töltés nélkül. Én azért óvatos vagyok, lássuk előbb a technológiát! Olyan gigantikus a gyár, akkora veszélyes anyagkészletet kell mozgatni, hogy az már alapból nem megnyugtató. Annyit látunk, hogy van itt három felső küszöbértékű üzem egymás három kilométeres hatósugarában, és ezeknek az együttes kibocsátását nem vették figyelembe. A Déli Ipari Park már megépült gyáraiban 175 szennyező pontforrása van, ennyi helyen bocsátanak ki veszélyes anyagokat. Ha a többi fázis is felépül, akkor lesz 260.

A jogszabályok szerint csak az összeadódó hatásokat figyelembe véve lehet egységes környezethasználati engedélyt kiadni. Hogyan lehetett ezt megkerülni?

Az egyik módszer épp az említett „leszeletelés” volt. Ami a jogszabályok alkalmazását illeti, a magzatkárosító NMP három pontforrásának megengedett kibocsátását a CATL harmadik engedélymódosításban már sikerült 150 mg/m3-ről 2-re levinni, de Komáromban még mindig 150, csak 2028 januárjától kell 2 alatt tartani. Úgy, hogy a komáromiak ráadásul megkapják más üzemek NMP-vel szennyezett vizét is, mert kiderült, hogy sehová nem engedik be az NMP-regenerálót. Arra is vannak szigorú jogszabályok, hogy ha egy üzem nem sorra megszegi a környezetvédelmi előírásokat, akkor be is lehet záratni, ez mégsem történik meg.

A másik aggályos tényező a CATL mérhetetlen vízigénye. Az eredeti engedélyben mekkora vízfelhasználásra adott engedélyt a hatóság?

A gyár napi 3000–6000 köbmétert kért. Ez önmagában is sok, ráadásul a gödi üzem ennél jóval többet használ, miközben kisebb az energiaigénye – ez már eleve kérdéseket vet fel. Amikor rákérdeztünk, mitől függ, hogy három- vagy hatezer köbméter, azt mondták: nem kell aggódni, csak néhány nap lesz magasabb a fogyasztás. Volt azonban olyan dokumentum, amely a teljes Déli Ipari Park vízigényét 40 ezer köbméter/napra tette – ez rövid időn belül eltűnt, majd jöttek a magyarázatok, hogy félreértés történt. Csakhogy 40 ezer köbméter Debrecen teljes alapvíz-felhasználásával mérhető össze, ami nyáron 60 ezerre is felmegy. A hiányzó vizet a Tiszából pótolnák. Nem véletlen, hogy ennyire sürgős lett a CIVAQUA program: így nemcsak a város egyes részeihez, hanem a gyárakhoz is eljuthat a víz a Keleti-főcsatornán keresztül.

A vízigény jelentős részét tisztított szennyvízből fedezné a gyár. Mi a helyzet a szürkevíz felhasználásához szükséges infrastruktúra kiépítésével?

Állítólag halad, bár a fogalom alatt azért mindenki mást ért. Szürkevízről először a harmadik engedélymódosítás kapcsán hallottunk. Ehhez az iparhoz irtózatosan sok víz kell, mert tűz- és robbanásveszélyes, ezért folyamatosan hűteni kell. Kíváncsiak voltunk, honnan fogják ezt biztosítani. Volt olyan szóbeszéd, hogy olyan területet kaptak meg, ahol már volt fúrt kút. Közadatigénylésünkre azt válaszolták, hogy erről nincs tudomásuk.

Ha én vállalkozó lennék, és egy ekkora beruházásra készülnék, azért utána néznék annak, van-e ott elég víz.

Amikor találkoztunk a CATL kommunikációs képviselőjével, azt mondta: nekünk nem a gyárral van problémánk, mert a szükséges víz- és energiamennyiséget nekik megígérték. Ez szerinte nem a cég, hanem Magyarország befektetése. Csakhogy ha összeadjuk az állami támogatásokat és infrastruktúra-fejlesztéseket, miközben a lakossági hálózatok siralmas állapotban vannak, az jön ki, hogy a CATL dolgozónként mintegy 64 millió forint támogatást kap. De ha már az infrastruktúránál tartunk, megemlítem a 106-os vasútvonalat is. Régen ezen ment a vonat Nagyváradra, Trianon után azonban elvágták. Hat kilométeres szakasz hiányzott ahhoz, hogy újra össze lehessen kötni. Voltak olyan álmok is, hogy tram-train menjen Nagyváradig. Pár éve egy fantasztikus kezdeményezés indult el az EU Értől az Óceánig pályázata kapcsán. A települések, ahol áthalad a 106-os vasútvonal, felújították a várótermeket, ez lett az ország második legforgalmasabb mellékvasútja, Debrecen legkihasználtabb agglomerációs útvonala. Ám, mivel a 106-os keresztülmegy a CATL területén, egy része ipari vágány lett, a többit fölszedték. A nagykereki vonalon lakók így vonatpótló buszokkal járnak, és bíznak benne, hogy egyszer valamikor lesz itt újra vonat.

A Semcorpban történt február végi robbanáshoz hasonló „esemény” kezelése egyértelműen árulkodik arról, hogy a hatóságok első reakciója az, hogy „szennyezés nincs, robbanás nincs, látnivaló sincs”. (A MIAKÖ videója nem egészen ezt támasztja alá: https://www.facebook.com/watch/?v=1253617136697447; vagy https://www.facebook.com/watch?v=1430237525490940 ) A HALMS ügyére nyilván kevesen emlékeznek: a cég a technológiai szennyvizét a közeli Kisgunyori-árokba vezette, amiért 2 millió forintra megbírságolták, de ez mind csak a 2024-es választások után derült ki. Ezek után mennyire bíznak az emberek a híradások hitelességében?

https://www.facebook.com/watch/?v=1253617136697447

https://www.facebook.com/watch?v=1430237525490940

Se a hatóságokban, sem abban, hogy a cégek ügyelnek arra, hogy ne kerüljön ki szennyezés. Emiatt folytonos nyomozó munkára van szükség. Kimegyünk a helyszínre, videózzuk, fotózzuk, amit látunk, írunk közadatigénylést, mert különben elsumákolnak mindent. Ahogyan a HALMS esetében tették, amikor a nyilvánvaló környezeti károkozást „hulladékelhelyezési problémára” keretezte át a hivatal.

Debrecen polgármestere életre hívott egy „Zöld Őrszem” elnevezésű szolgálatot. Az mit csinál? Vannak például talajvízfigyelő kutak?

A gyáraknak vannak. Ennyi pénzből azonban már csinálhattak volna egy adatszolgáltató rendszert, összekötve a hatósággal. Mi a saját méréseinkben fogunk megbízni. Az egyesületünk belekezdett egy „Anyádmér” nevű levegőszennyezettséget mérő rendszer telepítésébe is, erre a célra gyűjtéseket szervezünk. Az adatokat föltettük a honlapunkra, hogy mindenki lássa, mert például a Zöld Őrszem decembertől január végig egyáltalán nem működött, karbantartási okokra hivatkozva. Évek óta látjuk, hogy szezonálisan mindig is ekkor volt a legmagasabb a levegőszennyezés szintje, most erre jön rá a gyárak kibocsátása.

Az elektromos autóiparban egyelőre nyomokban sem működik a körkörösség. Se digitális akkumulátorútlevél, se zárt láncú gyártás, és folyamatosan változik a technológia. Az akkumulátorok újrahasznosítása igen problémás, miközben a gyártásuk nem állt le. Mintha senkit nem érdekelne, hogy majd mi lesz ezekkel.

De minket hadd érdekeljen már! Hadd szólaljunk fel, hogy másfél kilométerre van az óvoda ezektől az üzemektől. Amíg nem tudják az emberek, mivel jár egy ilyen üzem, addig nem feltétlenül tartják veszélyesnek.

Igen, de ez nem jelenti azt, hogy aki nem a szomszédságában lakik, az ne lenne érintett. Kellemetlen szembenézni azzal, hogy civilizációnk energiafaló technológiák használatára épül – az elektromos járműipartól a távközlésen át a mesterséges intelligenciáig. Miközben addig kereskedünk a kvótákkal hogy lassan magunk is elhisszük, hogy nemsokára elérjük a karbonsemlegességet.

Ez van Debrecenben is. A CATL 1-es üzemének becsült gázfelhasználása a közlekedéssel és minden egyéb járulékos fogyasztással csaknem annyi széndioxidot fog kibocsátani, amennyit a város klímacélként megtakarítani vállalt. 2030-ig legalább 40%-kal kell csökkenteni a város CO2-kibocsátását 2013-hoz képest. Csakhogy becslések szerint a CATL éves CO2-kibocsátása elérheti Debrecen teljes jelenlegi kibocsátásának a felét. Amire a gyár képviselője azt mondja: igen, tudjuk, hogy lokálisan szennyez, de globálisan zöld.

Gondolom a legtöbb debreceni család vágyainak netovábbja is egy „zöld” autó, amelynek előállítása globálisan is meg lokálisan is szennyező. Lehet ezt csűrni-csavarni, csak éppen a fenntarthatóság nem jön ki.

Ugyanez igaz a telefonokra, laptopokra is. Meg kell nézni, hogyan készülnek, és kimondani: nem lehet globálisan zöld, ami helyben rombol. Nem nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy a „rákos falvak” Kínában vannak. Ha nem figyelünk, könnyen mi leszünk Kína Kínája…

Mi lehet a küzdelmeitek legjobb kimenetele?

Ezek a gyárak azért jöttek ide, mert megígérték nekik, hogy senki nem kéri számon rajtuk a szabályok betartását. Itt nincs alapanyag, nincs elég munkaerő. Amit tőlünk megkapnak, az a vizünk, a talajunk, az egészségünk, és a gyenge jogi környezet. Ha ez nem lesz megengedett, nem biztos, hogy megéri nekik, és akkor esetleg odébbállnak.

Hogyan élitek meg, amikor pont azok, akikért dolgoztok – persze nyilván saját magatokért is -, támadnak benneteket azzal, hogy akadékoskodtok és a kormánnyal szemben politizáltok?

Nagyon nehezen. A végtelen politikai megosztottságból fakadóan, aki elkötelezett a kormány iránt, az inkább nem akarja meghallani, amit mondunk. Aki viszont nem zsigerből utasít el, és nem tulajdonít politikai szándékot a fellépésünk mögött, az általában megérti, hogy miért lesz rossz egy ilyen üzem mellett élni, és hogy nehéz ott tenni bármit, ahol nem számít a bírósági ítélet, se a hivatali büntetés, csak a politikai akarat.

A személyedet ért támadásokat hogyan viselted – voltál „hisztis nő”, „Soros-bérenc”, „hazaáruló” az „olajlobbi fizetett ügynöke” – és mi még?

Áldebreceni, álcivil… – még álanya is voltam. Elmondom, mi segített: a humor, és ez a szűk közösség – a családom és akik ismernek, értenek, szeretnek.

Emlékszem, még az elején egy videóban úgy fogalmaztál, az vágott mellbe, hogy azt mondták, ezt már nem lehet megállítani. És tényleg nem lehetett. Mitől nem adtátok föl?

Sokat beszélgettünk róla, hogy mikor jön el az a pont, amikor elengedjük. Azt gondolom, hogy aki már három éve követi ezt a történetet, az nem fog tudni úgy élni itt, hogy tudja, mi vár rá. Azért küzdünk, hogy ne valósuljon meg úgy, ahogy az a laza engedélyekben áll – ha lehet pedig inkább sehogy sem.

Milyen eredményeket tudsz felsorolni?

A legnagyobb eredmény az, hogy tudatosult az emberekben és beszédtéma lett: nemcsak Göd van, nemcsak Mikepércs vagy Debrecen, hanem csaknem 50 akkuipari gyár lett Magyarországon. Már nincs hova költözni. Az is eredmény, hogy ezeknek a gyáraknak azért szembe kell nézniük hatósági ellenőrzésekkel, büntetésekkel, be kell építeni a szűrőt, meg kell javítani a füstelszívót, ki kell táblázni a vészkijáratot, föl kell szerelni a csapadék-felfogót… Ezek mind lassítják a beruházást, és teszik egyúttal biztonságosabbá. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a Ludwig Múzeumban az „ellenállás akkumulátorai” között szerepel a Miakö, és azt gondolom, ez kicsit trendivé is teszi a civilséget, a lakossági érdekek képviseletét, az aktivizmust. (https://www.ludwigmuseum.hu/system/files/news/attachments/2025-10/booklet_golden_repair_2025.pdf)

Van különbség kínai és dél-koreai üzem között?

Sok névtelen jelzést kapunk az ott dolgozóktól a munkakultúráról, a biztonságról, a hulladékkezelésről. Olyan kérdésről is hallottunk, hogy egy koreai alsóbb vezető azt firtatta: Magyarországon mi fér bele fizikai fegyelmezésként a munkavállalókkal szemben. Nehéz volt elhinni – de amikor arról is érkezett jelzés, hogy valakit büntetésből bezártak, már nem tűnt annyira elképzelhetetlennek. Fotókat is kapunk kínai gyárról: volt, amin patkányok látszottak a gyár területén. Olyan is előfordult, hogy valaki versbe szedve írta meg, milyen problémákat tapasztal odabent.

Korábban többen is mondták, hogy a Tisza nem a kellő súlyán kezeli a témát. Magyar Péter gödi videósorozata után ezt már nem lehet elmondani. Ha változás lesz, a ti hozzáállásotok is változik?

Miután a Tisza pontosan megértette, mivel állunk szemben, úgy fog eljárni, ahogyan kell. Ha nem, akkor a Miakö itt lesz, és ugyanúgy kiáll az értékei védelmében… Mi itt élünk a gyárak mellett, és mindennap kell vele foglalkoznunk, mert ezektől függ, hogy mivé válik az életünk munkája – a családunk, a kertünk, a házunk. Azt gondolom, az igazi patriotizmus az, amikor a saját utcánkat védjük, a saját településünket, a levegőnket, vizünket, talajunkat, fáinkat, bokrainkat.

A Anyák a környezetszennyező gyárak ellen: a mikepércsi civilek harca bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

Két cikluson át volt parlamenti képviselő Szabó Rebeka, akivel podcastunkban az állatvédelemtől, és a természetvédelemről beszélgettünk.

Állatvédelem, hungarikum fideszes földmutyi, védett területek erdeinek tarra vágása, kiárusítása. A Balaton védelme és a NERes beépítések, vízgazdálkodási problémák, akkumulátoripar, élelmiszerbiztonság, és a költői kérdés: van valódi felelőse a kormányban a környezet védelmének?

Elsősorban ezekkel a témákkal foglalkozott/foglalkozik Szabó Rebeka országgyűlési képviselő, aki két ciklus – azaz 2X4 év után – már nem indul a választásokon A Párbeszéd frakció tagjával az elsősorban a természetvédelemről, és az állatvédelemről ismert biológus – politikussal a két szerkesztő: Szilágyi László és Sarkadi Péter beszélgetett.

Szabó Rebeka  magyar biológus, ökológus és politikus az ELTE Természettudományi Kar biológia szakán ökológia és szisztematika szakirányú képzésben vett részt. 2001-ben szerzett biológusdiplomát. 2002-től az ELTE Biológia Doktori Iskolájának hallgatója lett. Ezt követően az Ökológiai és Botanikai Kutató Intézetben természetvédelmi kutatásokkal kezdett el foglalkozni. Fő kutatási területei a növényökológia, az ökológiai restauráció, a gyakorlati természetvédelmi kérdések, valamint a fenntartható fejlődés.

2008-ban a Lehet Más a Politika társadalmi kezdeményezés egyik résztvevője, majd alapító tagja volt az ebből kialakult pártnak, ahol megválasztották a pártot irányító országos választmány egyik tagjává. A 2010 -es országgyűlési választáson a párt országos listájáról szerzett mandátumot. Az Országgyűlésben a Mezőgazdasági bizottságnak tagja lett. 2013-ban 7 másik képviselővel együtt kilépett az LMP frakciójából és alapító tagja lett a Párbeszéd Magyarországért pártnak. 2014-2022 között Zugló alpolgármestere lett.

A 2022 es magyarországi országgyűlési választáson összellenzéki jelöltként a Párbeszéd Magyarországért színeiben indult. Karácsony Gergely visszalépése után ő került a parlamentbe az Egységben Magyarországért listájáról.

A fotókat és a hanganyagot készítette és szerkesztette: Sarkadi Péter.

A Zöld Hang podcast: Szabó Rebeka parlamenti szélmalomharcai bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

Két cikluson át volt parlamenti képviselő Szabó Rebeka, akivel podcastunkban az állatvédelemtől, és a természetvédelemről beszélgettünk.

Állatvédelem, hungarikum fideszes földmutyi, védett területek erdeinek tarra vágása, kiárusítása. A Balaton védelme és a NERes beépítések, vízgazdálkodási problémák, akkumulátoripar, élelmiszerbiztonság, és a költői kérdés: van valódi felelőse a kormányban a környezet védelmének?

Elsősorban ezekkel a témákkal foglalkozott/foglalkozik Szabó Rebeka országgyűlési képviselő, aki két ciklus – azaz 2X4 év után – már nem indul a választásokon A Párbeszéd frakció tagjával az elsősorban a természetvédelemről, és az állatvédelemről ismert biológus – politikussal a két szerkesztő: Szilágyi László és Sarkadi Péter beszélgetett.

Szabó Rebeka  magyar biológus, ökológus és politikus az ELTE Természettudományi Kar biológia szakán ökológia és szisztematika szakirányú képzésben vett részt. 2001-ben szerzett biológusdiplomát. 2002-től az ELTE Biológia Doktori Iskolájának hallgatója lett. Ezt követően az Ökológiai és Botanikai Kutató Intézetben természetvédelmi kutatásokkal kezdett el foglalkozni. Fő kutatási területei a növényökológia, az ökológiai restauráció, a gyakorlati természetvédelmi kérdések, valamint a fenntartható fejlődés.

2008-ban a Lehet Más a Politika társadalmi kezdeményezés egyik résztvevője, majd alapító tagja volt az ebből kialakult pártnak, ahol megválasztották a pártot irányító országos választmány egyik tagjává. A 2010 -es országgyűlési választáson a párt országos listájáról szerzett mandátumot. Az Országgyűlésben a Mezőgazdasági bizottságnak tagja lett. 2013-ban 7 másik képviselővel együtt kilépett az LMP frakciójából és alapító tagja lett a Párbeszéd Magyarországért pártnak. 2014-2022 között Zugló alpolgármestere lett.

A 2022 es magyarországi országgyűlési választáson összellenzéki jelöltként a Párbeszéd Magyarországért színeiben indult. Karácsony Gergely visszalépése után ő került a parlamentbe az Egységben Magyarországért listájáról.

A fotókat és a hanganyagot készítette és szerkesztette: Sarkadi Péter.

A Zöld Hang podcast: Szabó Rebeka parlamenti szélmalomharcai bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

Az illiberalizmus nem az égből pottyant közénk, hanem a liberális demokrácia és a posztmodern kapitalizmus válságának a terméke – hívta fel a figyelmet Jávor Benedek az osztrák „Kippunkte der Demokratie – Handbuch gegen den illiberalen Staat” (A demokrácia fordulópontja – Az illiberális állam ellen) című könyvnek az osztrák Parlamentben tartott bemutatóján elmondott beszédében. A kötet megszületésében szerkesztőként és szerzőként közreműködő, egykori zöld EP képviselő beszédét szerkesztve, kissé rövidítve tesszük közzé.

Az illiberalizmus valamiféle kelet-európai politikai-kulturális egzotikumból, aminek sokan látni szerették volna, korunk meghatározó politikai irányzatává vált. Nem csak Szlovákiában, Csehországban, korábban Lengyelországban kerültek hatalomra illiberális populisták, nem csak Ausztriában, Hollandiában, Franciaországban, vagy Spanyolországban dörömbölnek a hatalom kapuján. Donald Trump győzelmével a világ vezető hatalmában kerültek kormányzati pozícióba. Ahol nem csupán a magát sokáig a világ legpéldásabb demokráciájának gondoló amerikai demokratikus berendezkedés villámgyors, Orbánt, Kaczinskit, Ficot megszégyenítő sebességű lebontásába kezdett. Rövid idő alatt a múlt relikviái közé küldte a II. világháború után kialakult szabály és intézményalapú, multilaterális nemzetközi rendszert is. Ahogy arra Mark Carney kanadai miniszterelnök legutóbb Davosban nagyon helyesen rámutatott, amiben élünk, az nem egy válság, nem is egy átmenet, hanem a korábbi világrend lezárása. Az új éra pedig az erő, a nyílt hatalmi vetélkedés, a szabályok érvénytelenségének és a kiszámíthatatlanságnak a korszaka lesz.

A világ egyfajta weimari pillanatot él át, amikor a válságok közt evickélő demokráciát páratanul rövid idő alatt egy teljesen más logikájú, más eszközökkel operáló rendszer váltja fel a bolygó jelentős részén. Ebben a helyzetben fontosabb, mint valaha, sőt, talán szó szerint élet-halál kérdés, hogy megértsük, mi nyitott utat ezeknek az illiberális erőknek.

Hogy honnan nyerik társadalmi támogatásukat, hogyan bontják le tégláról téglára a demokrácia bástyáit, és hogyan segítik egymást egy globális hálózatba, egyfajta Illiberális Internacionáléba kapcsolódva.

Az illiberalizmus ugyanis nem az égből pottyant közénk, hanem a liberális demokrácia és a posztmodern kapitalizmus válságának a terméke. És mint ilyen, nyilvánvalóan nem is fog eltűnni pusztán ráolvasások és demokratikus ördögűző szertartások eredményeképpen, ha nem orvosoljuk azokat a válságjelenségeket, amelyek a felemelkedéséhez vezettek.

Az okok természetesen összetettek. Az illiberalizmusról szóló szakirodalom rendkívül sokat foglalkozik az intézményi aspektusokkal. Milyen intézmények tudnák feltartóztatni az illiberalizmus terjedését, vagy hogy hogyan bontják le ezeket a fékeket és ellensúlyokat hatalomra kerülve.

A valódi kérdés: miért nem védik meg a társadalmaink a saját demokratikus intézményeiket?

Miért hagyják látszólag közönyösen, hogy az illiberális kormányok szétszereljék a demokrácia biztosítékának tekintett intézményeket? Ennek oka pedig relatíve egyszerű. Azért, mert nem érzik, hogy ezek az intézmények méltóak lennének rá, hogy felemeljék értük a szavukat. Elvesztették a hitüket, hogy ezek az intézmények az ő mindennapi érdekeiket szolgálnák, az ő boldogulásuk eszközei lennének. Európa számtalan, sok tekintetben különböző demokratikus, illiberális válságában van egy közös pont. A válságok kibontakozását mindenhol a demokratikus intézményekkel szembeni közbizalom drámai csökkenése előzi meg. Demokráciánk jóval előbb vesztette el a társadalmaink jelentős részének belé vetett hitét, mint hogy választási vereségeket szenvedett volna.

A bizalom elszivárgása elsősorban annak köszönhető, amit egykori magyar zöld parlamenti képviselőtársammal, Scheiring Gáborral készülőben lévő könyvünkben hármas leértékelődésnek (triple devaluation) nevezünk. A társadalom jelentős részének leértékelődéséről beszélek, három, egymással is összefüggő területen. Az első a gazdasági leértékelődés. A neoliberális konszenzus korábban is jelen lévő belső ellentmondásait a 2008-as pénzügyi válság drámaian hozta a felszínre. A száguldó globalizáció szárnyaló makroadatai elfedték ennek gazdasági modellnek a társadalmi árát. Jelentős társadalmi csoportok vesztették el munkájukat, megélhetésüket a fejlett világban végbemenő dezindusztrializáció miatt. Az amerikai Rozsdaövezetben, Észak-Franciaországban, az egykori Kelet-Németországban és máshol. Ezt a veszteséget a piacosítás, a globalizáció, a hatékonyság lázában égő politikai erők hajlamosak voltak a gazdasági sikerek árnyékában figyelmen kívül hagyni. Ez vezetett a második, a politikai leértékelődéshez. A folyamatok vesztesei úgy érezték, hogy problémáikat, nehézségeiket a regnáló politikai erők félresöprik, senkire nem számíthatnak: a képviseleti demokrácia intézményei nem látják el az ő képviseletüket. A gazdasági denivellálódás, és a politikai kirekesztettség érzéséhez kapcsolódott hozzá az az érzés, hogy kulturális mintáik, értékválasztásaik, megszokott hétköznapi világuk normái is idejétmúlttá, hovatovább nevetségessé váltak a mainstream számára. Ez a harmadik, a kulturális leértékelődés.

Ahogy az lenni szokott persze, a magukat a társadalom peremére szorított, feláldozható társadalmi ballasztnak érző rétegek nem csupán elvesztették hitüket és bizalmukat azokban az intézményekben, amelyeknek papíron őket kellett volna szolgálniuk. De eszközt találtak arra is, hogy kiábrándultságuknak hangot adjanak. Éppen úgy, ahogy az 1929-es világválság áldozatai a fasizmusban és nácizmusban találták meg a keserűségüket kifejező, rendszerbontó erőt, úgy fordulnak ezek a kiábrándult társadalmi rétegek ma az illiberalizmus ajánlata felé.

Éppen ez fűti az illiberalizmus lokomotívját, az elitekkel, a fennálló rendszerrel és intézményekkel szembeni elégedetlenség és bizalomvesztés. Erre pedig nem elég válasz számukra az, hogy de hiszen ezek nácik, hogyan állhattok mögéjük?!

És itt érkezünk meg mondandóm, és kiadványunk, a Handbuch gegen den Illiberalen Staat másik fontos állításához.

Merthogy az illiberálisok persze nem csupán tévednek, hanem tudatosan hazudnak. Javaslataik nem jelentenek kiutat a válságból, sőt, sokszor éppen elmélyítik azt.

Nézzenek csak rá Magyarországra, amely 16 év illiberális kormányzás után Európa elszegényedő sereghajtójává küzdötte le magát az egykori reményteljes éltanulóból. És persze az elitellenességük is hazug, képviselőik gyakran az elit elitjéből jönnek, elég ha a milliárdos családba született Donald Trumpot, a brit felsőtízezer sarját, Boris Johnson-t,  a bróker családból jövő Nigel Farage-t, a Goldmann Sachstól az Allianz Global Investorsig terjedő karrierjű Alice Weidelt vagy az eleve politikusdinasztiából jövő Marine Le Pen-t említem.

Mégis, nem elég ezeket az igazságokat elmondani. Nem fogunk célt érni velük. A most bemutatott Handbuch számtalan igazságot tartalmaz. Azonban mindez nem elég. A bevezetőben Bertold Brecht „Az igazság megírásának öt nehézsége” című munkáját idézem fel, amelyben Brecht azt írja, hogy nem tudjuk kideríteni az igazságot a barbár viszonyokról anélkül, hogy gondolnánk azokra, akik szenvednek tőlük, és ami talán még fontosabb, hozzáteszi: az igazságot oly módon kell bemutatnunk, hogy az fegyverré váljon a kezükben.

Ezt a két igazságot soha ne tévesszük szem elől, amikor alternatíváinkat, ajánlatainkat fogalmazzuk meg a társadalom felé. Nem beszélhetünk az igazságról anélkül, hogy azokra gondoljunk, akik szenvednek a fennálló viszonyoktól. De nem elég gondolni rájuk: a cselekvés lehetőségét is a kezükbe kell adjuk, hogy szenvedéseiktől megszabadulhassanak.

Amikor tehát az illiberális állam kialakulását, működését, eszközeit elemezzük, ennek célja nem lehet csupán annak elutasítása, szégyentelen természetének leleplezése.

Az illiberalizmussal olyan ajánlatot kell szembeszegeznünk, amely az elkeseredett, magát marginalizáltnak érző tömegek számára a jobb élet reményét kínálja.

A hármas leértékelédőssel  nem csupán az illiberális program elutasítását kell szembe állítanunk. Hanem egyfajta hármas újraértékelést (triple revaluation), annak az ajánlatát, hogy hogyan nyerjük meg őket a demokrácia, egy fenntartható szociális, jóléti demokrácia számára, amelyben hihetővé válik számukra hogy az a javukra válik.

És itt, az Osztrák Parlamentben, volt magyar és európai parlamenti zöld képviselőként talán annyival továbbléphetek a Handbuch keretein, hogy azt mondjam: ez ma a zöld politika feladata és kihívása Európában és a világban.

(Disclaimer: Jávor Benedek tagja a Zöld Hangot kiadó Zöld Műhely Alapítvány kuratóriumának)

A Weimari pillanatban élünk – Ellenajánlat kell az illiberalizmussal szemben bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

Nem a környezet van válságban, hanem az ember. Ha a jog csak a tőkét és a növekedést védi, a jövő generációinak nem marad sok esélyük – derült ki a CEU napokban tartott rendezvényén.

A minap a CEU „Határtalan tudás” előadássorozatának idei bevezető eseményén azt a kérdést tették fel: Van-e jogunk fenntarthatatlan módon élni? A három meghívott vendég közül ketten (Jordán és Sulyok) bevezető előadást is tartottak.

– Jordán Ferenc, biológus, PhD, Biológiai Kutatóintézet csoportvezető kutatója, Kolozsvár

 – Sulyok Katalin, biológus, jogász, PhD, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar oktatója, a Durham University docense

– Kurucz Kornélia, biológus, PhD, Pécsi Tudományegyetem adjunktusa

Az előzetesen elmondottakat – a teljesség igénye nélkül – öt-öt pontban fogom “visszaadni”. (Ez részben összefoglalás, de egy saját gondolati ívbe ágyazva).

Felvezetőjében Jordán elmondta azt, amit egy a természettudomány felől érkező ökológusnak el kell mondania.

1. Minden biológiai lény igyekszik “kimaxolni” a jelenlétét: szaporodni, terjeszkedni, befoglalni, leuralni, kihasználni a számára optimális területeket.

2. Ez ugyanakkor ökológiai korlátokba ütközik. Ragadozók, természeti akadályok, betegségek, túlszaporodás és számos más tényező könyörtelen közömbösséggel korlátozza ezt az evolúciós késztetést.

3. Az ember sajátos paradoxona (és önsorrontásának alapja), hogy elsőként az evolúciós történelemben képes átgázolni az ökológiai korlátokon (legalábbis átmenetileg). Mi vagyunk ugyebár környezetünk csúcsragadozói, akik eleddig számos limitáló körülményt semlegesítettünk, akadályt elhárítottunk, sőt, abban az illúzióban élünk, hogy korlátok nélkül szaporodhatunk, növekedhetünk….

4. Pedig nem! Az emberi lelemény valóban lenyűgöző, de ettől a Bolygó erőforrásai végesek. És egy véges Bolygón nincs lehetőség a végtelen növekedésre, sem létszámban, sem erőforrás felhasználásban, sem fogyasztásban.

5. Az emberiségnek nem pusztán azzal kell szembenézni, hogy egy véges bolygón a korlátlan növekedés hosszú távon nem lehetséges, hanem azzal is, hogy rövidtávon is csak úgy van erre mód, hogy:
6. tönkretesszük a környezetet (azaz a mindenkit éltető alapokat)
7. egyes embereket komoly hátrányokkal, sérelmekkel, igazságtalanságokkal sújtunk.

Ez az a metszéspont, ahol az ökológia és a jog összetalálkozik.

Csakhogy, itt jön be a képbe az, amit Sulyok Katalin kiemelt az ő felvezetőjében. (Szintén öt kicsit hosszabb pontban.)

1. A jelenleg uralkodó jogi paradigma az ipari forradalom idején szilárdult meg – és teljesen korlátlan szabadságot ad a különböző emberi csoportosulásoknak (pl. államoknak) a természeti erőforrások kiaknázására, hasznosítására, akár teljes körű „elfogyasztására”, felélésére…

2. A jog logikája nagyon nem ideális a természeti folyamatok leolvasására, kezelésére. A jog lineáris, feszes, és „minden kétséget kizáró” bizonyítékokat vár. Ezzel szemben a természeti folyamatoknál valószínűségekről beszélünk, sok a változó, mozgó elem. A jog a közvetlen következményekre, közeli elemek kezelésére van kitalálva, nem hosszú távú, sokelemes, rendkívül összetett folyamatokra. A jog konzervatív és lassú, lényege a szilárdság és épp ezért nehezen változik, vagy alkalmazkodik új helyzetekhez.

3. A jelenleg uralkodó jogszemlélet a természetet ráadásul nem tekinti jogi alanynak, pusztán jogi tárgynak. Bár vannak ettől eltérő felfogások és kísérletek, az domináns jogi paradigmában és a jogi gyakorlatban a természetnek (egy folyónak, erdőnek) nincsenek jogai, szemben például egy gazdasági társasággal, aminek nagyon is vannak. Ez bizonyos szempontból egy értékválasztás, és így elvileg akár meg is lehetne változtathatni (ld. ecuadori vagy új-zélandi kísérletek), de momentán szilárdan áll egy jogi status quo, amely nem ismeri el, hogy egyes természeti képződményeket jogi személyek lehetnek.

4. A környezeti jog létezik ugyan, de eléggé marginális. A környezetvédelmi szabályozás jelenleg csak a gazdasági tranzakciók „mellékhatásait” (leginkább az okozott károkat) próbálja kezelni, ám hogy milyen rendszer-logikák és működésmódok állnak a háttérben, vagyis, hogy mi miatt jönnek létre ismételten és elkerülhetetlenül a „károk”, azzal már nem igen foglalkozik. Ahogyan Súlyok találóan mondta: olyan ez, mint egy iránytű, amelyet úgy állítottak be, hogy „eleve ne mutassa az északi irányt”.

5. A jog ráadásul rövidlátó, a már létrejött bajjal még csak-csak foglalkozik, de arra nézve, hogy hogyan kell kezelni, megelőzni, megakadályozni a jövőbeli károkat, nem nagyon akad állásfoglalása. A jelenlegi jogi paradigma rendszerszinten nem nagyon tud mit kezdeni a klímaváltozás hosszú távú, generációkon átívelő hatásaival, amelyeket már most, a jelenben okozunk. Nem véletlen, hogy az egyik fő kibontakozási irány évek óta épp az, hogy a jövő-nemzedékeknek legyen valamilyen képviseletük, kapjanak valamilyen jogi védelmet…

Nagyon nehéz tehát ezt a két teljesen eltérő logikát, két teljesen másféle rendszert összeegyeztetni – miközben persze a környezeti válság azt indokolná, hogy ez sürgősen megtörténjen.

Jordán Ferenc találóan írta le a bioszféra és a jog kapcsolatát, amikor azt mondta, hogy ez olyan mintha „egy vonat után futunk, ami százzal megy, mi meg 20-al próbáljuk utolérni”.

Vannak ígéretes fejlemények, amelyek előrelépést jelentenek a jelenlegi rendszeren belül, pl. a svájci nyugdíjasok klímapere vagy a Vanuatu kezdeményezésére született nemzetközi bírósági vélemény, de itt egy jogi paradigmaváltásra lenne szükség, és ettől nagyon távol vagyunk.

Torz kulturális örökségünk

És nem csak a jogról van szó. Döntő fontosságú, hogy saját kultúránk is egy illúzióra alapozott emberképet hordoz. Nem ismeri ugyanis fel, hogy épp az az „ember tragédiája”, hogy a fajfenntartási ösztöntől hajtva odáig „fejlődtünk”, hogy kikezdjük a természet homeosztatikus (vagyis egyensúlyt-tartó) korlátait. Sőt, pont arra a mester-narratívára épül a domináns kultúránk – Prométheusztól Tesláig -, hogy mi vagyunk azok, akik ellopják az Istenek képességeit, mi vagyunk azok, akik megszelídítik és uralmuk alá hajtják a természetet, mi vagyunk azok, akik nem ismernek határokat… Ez nem csak a pozitivizmus és a technokrácia ethosza, ez az emberi lét uralkodó narratívája, ami a zsidó-keresztény kultúrával terjedt el, majd a gyarmatosítás által vált dominánssá. És ezzel a mester-narratívával csak egy a baj: hogy tarthatatlan! 

A szintén európai gyökerű jogrendszerünk is ebbe a téves keretezésbe ágyazódik be, ami – az euro-amerikai polgári forradalmak örökségét is hordozva – leginkább arra koncentrál, hogy védje az egyén és a tőke szabadságjogait. És ennyi.

És most?

A kibontakozás több irányba is elképzelhető. Megszülethet az a felismerés, hogy a természeti létezőknek is vannak/lehetnek jogaik. Bár – ahogyan Jordán is elmondta – a bioszférának édesmindegy, hogy mit gondol a jog. Valóban fontos tudatosítani, hogy amikor klímaválságról, vagy ökológiai krízisről beszélünk, akkor voltaképpen nem a környezet van válságban, hanem az ember! A környezet akkor is köszöni szépen jól van, ha 3 fokkal melegebb van, akkor sincs baja, ha elolvadnak a jégsapkák, nem zavarja különösebben a tengerszint emelkedés, vagy ha több a hurrikán. Könnyedén tud alkalmazkodni ezekhez! Ezek mind-mind az ember számára jelentenek súlyos kihívásokat és veszélyeket, az ember esetében forgathatják fel elemi szinten a mindennapokat. És itt jön be újra, hogy egy véges készlet mellett, azok a fogyasztási és erőforrás-használati minták, amelyek most meghatározzák a gazdaságunkat, társadalmunkat csak úgy tudnak működni, hogy ebből valakiknek elkerülhetetlenül kára származik. Ezek a valakik részben a mostani válságok aktuális áldozatai, de leginkább mi magunk vagyunk 20-30 év múlva, illetve azok, akik még meg sem születtek: gyermekeink és unokáink. Ha ezeket a távlatokat a jog nem képes megragadni, akkor még nagyobb a baj, hiszen még kevesebb eszközünk van arra, hogy változtassunk a sorsunkon!

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezt a szemléletváltást nem várhatjuk el pusztán a jogtól. A jog nem fog és nem is tud úgy megváltozni, hogy közben minden más (a termelési, gazdasági szociális stb.) modelljeink maradnak úgy, ahogy vannak. Ez képtelenség. Súlyok Katalin helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a jog is csak egy következménye az emberi pszichológiának, mely pedig következménye az emberi evolúciónak, és ezek a alapok úgy fejlődtek ki, hogy maguk is a rövid távot helyezik előtérben a hosszútávval szemben. Azt nézik, hogy itt és most mi fenyeget, itt és most mit tudok megkapni, itt és most mit kell tennem. Csakhogy, ha az ember épp azért tartja magát a „természet koronájának” mert képes meghaladni az egyszerű biológiai késztetéseit, akkor talán leginkább ebben kellene előrelépnie. Az embernek igenis meg van a kognitív képessége arra, hogy távlatokban gondolkodjon, hogy számoljon azzal,  hogy mi várható, hogy túl tekintsen a jelen pillanaton, hogy tervezzen, és gondosan készüljön a jövőre… Csakhogy akkor miért nem ezt tesszük?! Miért vagyunk buták, amikor okosak is lehetnénk?!

Utóhang

Jordán és Sulyok egyaránt kiemelték, hogy az egyén szintű és csak a rövidtávra koncentráló döntések helyet a kooperációt és távlati gondolkodást kell előtérbe helyezni. De azt is is felvillantották, hogy jelenleg úgy tűnik, hogy az erőforrás-fogyás inkább egy másik késztetést hozz elő, a versengést és az agressziót. Nagyon nem mindegy, hogy melyik irányba megyünk: előre, vagy hátra…

A Van-e jogunk fenntarthatatlan módon élni? bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

Mit jelent az, hogy zöldrefestés vagy greenwashing? Hogyan kapcsolódik a gazdasághoz és, hogy jön ide a fenntarthatóság? A válasz egyszerű, ám kutatása annál bonyolultabb: egy olyan kommunikációs jelenség, amelynek következtében a fogyasztók nem kapnak valós képet egy adott szervezet vagy termék tényleges környezeti terheléséről. Ilyenkor a kommunikáció zöldebbnek mutatja a működést vagy a terméket, mint amilyen az a valóságban. Vér Balázs és Bányai Klaudia a Cleanwashers – klíma és etikus márkakommunikáció szakmai összefogás tagjai a kommunikáció különböző területeiről jöttek össze, hogy vizsgálják ezt az igencsak aktuális kérdést.

Bányai Klaudia Ver Balazs

Mit jelent az, hogy greenwashing, azaz zöldrefestés?

Vér Balázs: A zöldrefestés egy olyan kommunikációs jelenség, amely következtében nem kapunk valós képet az adott szervezet vagy termék környezeti terheléséről. A Cleanwashersnél van egy hüvelykujj szabályunk erre: “Ha egy vállalat többet költ a zöld tevékenység kommunikációjára, mint magára a tevékenységre, akkor greenwashingról, vagyis zöldrefestésről lehet szó.” Ez természetes nincs kőbe vésve, csak iránymutatásként szolgál.

Milyen típusai vannak a zöldrefestésnek?

Bányai Klaudia: A greenwashing-ot többféle módon szoktuk csoportosítani. Attól függően, hogy milyen formában jelenik meg vannak vizuális, illetve szöveges tartalmakra vonatkozó eszközei. A képi és grafikai megtévesztés esetén természetes hatást keltő megjelenéssel, zöld színnel, környezeti tanúsítványnak tűnő, de nem valós grafikai elemekkel találkozhatunk. Ezek mind tudat alatt is hatnak ránk. A vállalati üzenetek, termékfeliratok és egyéb szöveges tartalmak esetén gyakoriak a homályos állítások, amelyek csak sejtetnek valamiféle környezettudatosabb megoldást – például öko, bio, környezetbarát – de ezek nincsenek hitelesen alátámasztva, sok esetben nem található róluk további információ.

Szintén a greenwashing egyik eszköze az irreleváns állítások, ide soroljuk például, ha kozmetikai termékek, tisztítószerek esetén hangsúlyozzák, hogy bizonyos összetevőket nem tartalmaz, ezzel egyfajta környezettudatosságot sugalva, miközben ezek használatát már szabályozás is tiltja, korlátozza.

Ezekre mondhatjuk, hogy hazugságok a vállalatok részéről?

Vér Balázs: A zöldremosás során ritka a konkrét hazugság, mert az könnyen igazolható lenne, inkább a valóság ferdítése jelenik meg terelés, blöff, ferdítés, megzavaró igaz, de félrevezető állítások formájában. Emellett gyakori a future washing, vagyis a jövőre vonatkozó hangzatos zöld vállalások, amelyeket nem támasztanak alá konkrét cselekvési tervvel, rész célokkal és végeredményben ezek a vállalások nem is szoktak megvalósulni.

A greenwashing hüdra egy másik megközelítés, amely 6 hüdra fejként különbözteti meg a zöldremosás formáit. A zöld-tömörülés (greencrowding), amely esetén egy hangzatos fenntarthatósági célt kitűző, sok szervezetet összefogó szakmai összefogás jön létre, amely átláthatatlan és valójában nem célja a környezetkímélő megoldások mihamarabbi elérése. A zöld-reflektorfényről (green-lighting) akkor beszélünk, ha egy környezettudatosabb terméket, tevékenységet erősen hangsúlyoznak a kommunikációban, ezzel javítva a zöld imidzset, míg maga a szervezet egészére nem jellemző ez a fajta környezettudatos működés. A zöld-hárítás (greenshifting) a felelősség áthárításáról szól, a zöld címkézés (greenlabelling) pedig a fentebb is kifejtett  a félrevezető és homályos zöld állításokat, illetve a nem megbízható tanúsítványokat foglalja magába. A zöldre öblítés (greenrinsing) a future washing-gal együtt a betartatlan ígéretek tárházát jelenti. Utolsó hüdra fejet a zöld-elhallgatás (greenhushing) alkotja, amikor egy szervezet bizonyos fenntarthatósági eredményeiről vagy egyáltalán nem kommunikál vagy a minimálisan elvárt mértékben. Természetesen vannak olyan esetek, amikor részeredményekről van szó, amelyek még tesztelés, fejlesztés, felülvizsgálás alatt állnak. Azonban ezektől eltekintve a nem kommunikálás nem megoldás. Meg kell tanulni helyes kommunikálni az eredményekről, fel kell tudni vállalni őket, mert így elfojtjuk a megoldáskeresést, amely pedig érezhetően egyre sürgetőbb lenne. Ahogyan haladunk sorban a Greenwashing Hüdra fejekkel látható, hogy a jelenségek egyre kifinomultabbá válnak és nem csak egy-egy termékre, szolgáltatásra, de a teljes vállalati működés kommunikációjára is kiterjednek. Minél árnyaltabb a jelenség, annál nehezebb megítélni is, hogy mi áll mögötte.

Mi vezetett titeket oda, hogy ezzel a témával foglalkozzatok?

Vér Balázs: A Cleanwasherst még 2020-ban hoztuk létre Paul Ágnessel, Berta Lászlóval és Bujtás Attilával, miután az EcoPunk fesztiválon beszélgettünk közösen a greenwashing témájáról. Akkoriban a zöldre mosás még nem volt Magyarországon egy aktív beszédtéma. A beszélgetés olyan jól sikerült, hogy elhatározták létrehozunk egy szakmai összefogást, aminek a keretében elkezdjük felhívni a figyelmet erre a káros jelenségre. Így született meg a Cleanwashers. Mindannyian más-más szakmai életúttal, de a kommunikációs szakmában dolgozunk hosszú ideje.

A közel 6 év alatt formálódott a csapat, csatlakozott hozzánk Bányai Klaudia humánökológus, az Organic Communications projektmenedzsere, akivel számos zöldkommunkációs és szemléletformáló aktivitáson dolgoztunk már közösen. Közel 1,5 éve pedig Virágh Miklós, a Kantar Media ügyvezetője, a GreenCat, fenntarthatósággal kapcsolatos játékalapú tudatosítással és képzéssel foglalkozó startup társalapítója is csapatunk tagja lett. Eltérő motivációkkal érkeztünk. Nekem reklámosként mindig is fejtörést okozott, hogy egy olyan világban buzdítunk nagyobb fogyasztásra, ahol ennek az ellenkezője lenne kívánatos. Ugyanakkor birtokában vagyunk egy olyan tudásnak, ami alkalmas az emberi vélekedések és viselkedés befolyásolására, azt gondolom, kötelességünk ezt a tudást jóra használnunk.

Milyen területen dolgoztatok korábban?

Bányai Klaudia: A Cleanwashers egy azok közül a projektek közül, amin dolgozunk, aminek a keretében tanulunk, ötletelünk, oktatunk és tanácsadóként támogatunk vállalkozásokat, civil szervezeteket. Mellette mindenkinek vannak külön projektjei. Paul Ágnessel közösen az Organic Communications-nél az etikus zöldkommunikáció mellett társadalmi jóügyek kommunikációjával is foglalkozunk. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az egyetemi alapképzésem befejezése után nem sokkal elkezdtem Ágival dolgozni, az első közös projektünk a Snétberger Alapítványnál volt.

Kinek tudtok segíteni a munkátokkal és hogyan?

Bányai Klaudia: Elsősorban vállalatoknak, civil szervezeteknek és kommunikációs szakembereknek nyújtunk segítséget. Gyakran adunk elő konferenciákon, tartunk workshopokat, előadásokat munkavállalóknak és vezetőknek, illetve tanácsadóként is segítjük a szervezeteket. Emellett az utóbbi években egyre gyakrabban adunk elő egyetemeken. Az idő előrehaladtával a greenwashingon túlmutatóan elkezdtünk foglalkozni azzal, hogy a kommunikációs szakma, hogyan tud hozzájárulni ahhoz a kulturális változáshoz, amely szükséges lenne az ökológiai és civilizációs válság kezeléséhez. 

Vezet-e benneteket a greenwashing témában indulat vagy ez egy érdekes kutatási rész a gazdaságban?

Vér Balázs: Nem gondolom, hogy az indulat lenne a fő motivációnk. Természetesen vannak esetek, amikor dühöt és csalódottságot érzünk azzal kapcsolatban, hogy a gazdasági érdekek mennyire felül tudják írni az etikai és környezeti értékeket. Azonban, ha indulatból cselekednénk, az kontraproduktív lenne és sokszor igazságtalan is. A greenwashing mögött sok esetben nem szándékos félrevezetés áll, hanem a tudás hiánya és berögzült kommunikációs gyakorlatok. Emellett látni kell, hogy a vállalatok a jelenlegi gazdasági berendezkedésnek egyszerre az alakítói és a foglyai. Természetesen nagy felelősségük van és feszegetni kell a jelenlegi keretrendszert, de olyan nem lesz, hogy egy vállalat működésével ne terhelné a környezetet. Azonban ezt a terhelést minimalizálni kell és erről őszintén, átláthatóan, hitelesen kell kommunikálni. A változás több szereplős, ezért mi inkább segítő szándékkal és empatikusan igyekszünk támogatni ezt a folyamatot.

Mely országokban áll elsősorban a figyelem központjában? Miért pont ott?

Vér Balázs A fejlett fogyasztói országokban van legerősebben jelen a greenwashing jelensége, és azokban az országokban lépnek fel általában legnagyobb mértékben ellene, ahol erős a civil kiállás. Sokszor ugyanis civil szervezetek karolják fel ezt a ügyet. A hírértékű bírósági ítéletek a sajtó szárnyán szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy a greenwashing témája a közbeszéd tárgya legyen.

Van-e, Lesz e módszer, amely alapján meg lehet állapítani egy cégről, hogy a tevékenysége mennyire fenntartható?

Bányai Klaudia Számos módszer létezik arra vonatkozóan, hogy egy vállalat működése vagy egy termék a gyártástól a hulladékká válásig milyen környezeti terheléssel jár. Utóbbi esetén az életciklus elemzés egy elterjedt eszköz. A vállalatok számára bevezetett ESG jelentéstétel szintén ezt a komplex kép kialakítását segíti, amely által a szervezet felelősségvállalását, fenntarthatóságát fogják értékelni. Sajnos még korlátozott azoknak a vállalatoknak a száma, akiket érint ez a jelentéstételi kötelezettség, de reméljük a korábban meghatározott tervek szerint pár év alatt kiterjed minden vállalatra.

Tanítják már egyetemen a greenwashingot?

Vér Balázs Igen, egyre több helyen szerepel az egyetemi tananyagban a greenwashing fogalmának, eszközeinek megismerése. Mi is gyakran tartunk a témában előadást egyetemistáknak.

Vannak e olyan cégek itthon, amelyek alkalmazzák a greenwashing-ot?

Bányai Klaudia A greenwashingot pont azért, mert sok kommunikációs eszközzel “dolgozik” és számos árnyalata van, nem lehet fekete-fehéren megítélni. Van, amikor például egy kommunikációs kampánynak, reklámnak csak egy szelete csúszik bele a greenwashingba, és egyáltalán nem szándékosan. Sok vállalat véletlenül esik bele a greenwashing hibájába, míg persze vannak, akik szándékosan alkalmazzák azt. Ha körbenézünk a boltok polcain rengeteg példát találhatunk a zöldremosásra. Még olyan szervezetek is elkövetnek néha greenwashingot, akiknek az alapműködése maga fenntarthatósági alapokon nyugszik. A GVH néhány esetben már indított eljárást greenwashing ügyben, köztük 2024-ben a Coca Cola és a Szentkirályi ellen. A H&M-et pedig már 2019-ben megvádolta a Norvég Fogyasztóvédelmi Hatóság zöldremosással.

A A zöld hazugságok kora? – Így torzul a fenntarthatóság ügye bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

Az Európai Parlament hamarosan dönt az új génkezelési technikákkal (génszerkesztéssel) előállított élelmiszerekre vonatkozó, az eddigieknél lazább szabályozásról. Vitacikknek szánt írásunkban az érveket és az ellenérveket próbáljuk összegyűjteni, hogy tisztább képet adjunk róla, mi a dilemma tárgya, és milyen kockázatok rejlenek az egyes álláspontok mögött.

Az EU egy másfél éve tartó és a végéhez közeledő szabályozási folyamattal – az eddigi uniós gyakorlattal szembemenve – kivonná a szigorú uniós szabályok hatálya alól a génmódosított növények (GMO-k) új generációját. A fő irányról már megállapodtak az Európai Parlament, a Bizottság és a tagállamokat képviselő Tanács tárgyalói, ám a végső szót az EP plenáris ülése (és a Tanács) fogja kimondani, talán már hetek múlva.

A ma érvényes szabályok szerint a génmódosított élelmiszerek vizsgálat- és engedélykötelesek, sőt, emellett kötelezően jelölni is kell a csomagoláson a génmódosítás tényét, és biztosítani kell a nyomonkövethetőséget, „a farmtól a tányérig”. Ezt a fogyasztókat és a környezetet védő komplex szabályrendszert akarják most fellazítani, arra hivatkozva, hogy a génszerkesztéssel előállított új fajták nem „valódi” GMO-k, így nem is hordozzák ugyanazokat a kockázatokat. Ha a formálódó javaslatcsomag beépül a szabályozásba, az új GMO-kat nem kellene jelölni, sőt előzetesen vizsgálni és engedélyeztetni sem.

Így a fogyasztók ezentúl nem tudhatnák meg, hogy olyan terméket esznek, amelyet – ha lenne információjuk és választási lehetőségük – nem feltétlenül fogyasztanának el.

A génszerkesztés kockázatmentességét, illetve a GMO-któl való lényegi eltérését állítók hasonló érvekkel győzködik a döntéshozókat az engedélyezés lazításáról, mint amelyeket nagyjából két évtizeddel ezelőtt a klasszikus génmanipulációs eljárásokkal létrehozott fajták, azaz a GMO-k esetében használtak: a népesség nő, a klíma változik, az emberiség élelmezése nem lesz megoldható a genetikai beavatkozásokkal előállított, új tulajdonságokat hordozó fajták nélkül.

Jelenleg a világon mintegy 200 millió hektáron termesztenek GMO-növényeket. Ez körülbelül 4 százaléka a teljes mezőgazdasági területnek, és egynyolcada a szántóföldi művelés alatt álló termőföldnek. Az érintett terület 45 százalékán herbicid- (leginkább glifozát-)toleráns fajtákat (amelyek ellenállnak a gyomirtóknak – a szerk.), 12 százalékán a rovaroknak ellenálló (rovarmérget termelő) fajtákat, 42 százalékán pedig a kettő ötvözetét, vagyis a rovaroknak és a gyomirtóknak is ellenálló ún. stacked fajtákat ültetnek. Ez összeadva pont 99% – vagyis az összes termesztett GMO-növény 99 százalékába olyan tulajdonságokat építettek be génsebészeti úton, amelyek kizárólag az agrotech multik és esetleg a termesztők számára nyújtanak előnyöket, de semmi pozitívumot nem adnak sem a fogyasztóknak, sem a környezetnek – ezért vállaltuk be a génmódosítással járó összes környezeti és egészségügyi kockázatot.

A világ megmentése, az éhezők jóllakatása, a vitaminhiányosok meggyógyítása, az aszálytűrés és az összes többi jótétemény a maradék 1 százalékra marad; tartozunk annyival a valóságnak, hogy ezt kimondjuk.

Az is tény azonban, hogy a kétféle eljárás, vagyis a klasszikus génsebészet és a CRISPR betűszóval jelölt génszerkesztési technológia között valóban jelentős különbségek vannak. A régi GMO-k létrehozása során idegen (néha nem is növényi, hanem állati) gének beültetése történik, méghozzá – a módszer pontatlansága miatt – a génállomány előre pontosan meg nem határozható helyére. Ez egyben az egyik legnagyobb kockázata is a módszernek: mivel az élőlények tulajdonságait nem csak a gének, hanem azok sorrendje illetve egymásrahatása is befolyásolja, a génsebészet révén nem egyszerűen olyan „kiméra” élőlények képződnek, amelyek evolúciós úton sosem jöhetnének létre, hanem ráadásul még a tulajdonságaik is kiszámíthatatlanok. Kicsit olyan ez, mint napjainkban az AI: a kutatók létrehoznak „valamit”, ami nagyjából olyasmit csinál, amit várnak tőle – de mindig csinál más, meglepő dolgokat is.

A hivatalosan CRISPR-Cas9-nek, egyszerűbben pedig genetikai ollónak nevezett új technológia másképp működik: itt „csak” fajon belüli géncseréről van szó – tehát például egy adott gyapotfajta génjét ültetik át egy másik gyapotba – méghozzá helyileg sokkal precízebben, bár a génsorrend így is megváltozik. A CRISPR-Cas9 hívei szerint mindez hasonló (az eredményt tekintve), mint ami a hagyományos növénynemesítés során történik – csak amíg a nemesítésnél sok-sok növénygenerációnak kell követnie egymást a kívánt eredmény eléréséig (egy új növényfajta előállításának időigénye nemesítéssel legalább 9 év), addig a laborban ugyanez sokkal rövidebb idő alatt megoldható: hipp-hopp, jöhetnek sorozatban az aszálytűrő, új növénybetegségeknek ellenálló stb. csodafajták.  

Mielőtt ennek realitását megvizsgálnánk, muszáj azt is elmondani: a gyomirtószereknek ellenálló, illetve a rovarölő mérgeket a saját szervezetükben megtermelő GMO-fajták révén – az eredeti ígéretekkel ellentétben – összességében nem kisebb, hanem nagyobb lett a vegyszerfelhasználás. A glifozátrezisztens haszonnövényeket például nyakló nélkül gyomirtózzák (sőt, a növényi vízháztartást felborító glifozátot a betakarítás előtti kényszerszárításra is használják például a napraforgó esetében).

Kénytelenek voltunk szembesülni azzal is, hogy a genetikailag módosított növényi tulajdonságok a génszennyezés következtében (legtöbbször egyszerűen a virágpor révén) a rokon gyomnövényekbe is átkerültek, gyomirtókkal kiirthatatlan gyomokat eredményezve.

És természetesen ott vannak még a közvetlen egészségügyi kockázatok, például a különféle növényekből összerakott kimérák allergizáló hatásával kapcsolatban (ne becsüljük alá, ez speciális allergiák esetén akár halálos veszély is lehet egy látszólag kockázatmentes növény elfogyasztásánál).

Nem véletlen tehát, hogy a GMO-fajtákra szigorú hatásvizsgálati, engedélyezési és jelölési előírások vonatkoznak EU-szerte – mint ahogyan az sem ok nélküli, hogy az európai fogyasztók kétharmada semmilyen élelmiszert nem hajlandó megvenni, amin a GMO-jelölés szerepel. Az Európai Bizottság viszont most határozottan azt szeretné, ha a CRISPR-Cas9 technológiával létrehozott termények ezen korlátozások nélkül kerülhetnének ki a földekre, illetve az üzletek polcaira: nem kell vizsgálat, nem kell engedély, nem kell jelölés.

A fő indok itt is az, mint régen a GMO-knál volt, hogy az európai mezőgazdaság enélkül nem tud elég gyorsan reagálni a klímaváltozás kihívásaira, és elveszíti a versenyképességét, aminek élelmiszerhiány és drágulás lehet a következménye. A puding próbája az evés – tekintsük át, hogy milyen tulajdonságú CRISPR-fajtákat termesztenek jelenleg, és a szóban forgó növényfajták valóban segíthetnek-e egy esetleges európai élelmiszerhiány megakadályozásában vagy enyhítésében. A Superfood fantázianevű indiai mustár (a nevével ellentétben az USA-ban) kevésbé keserű, mint bizonyos természetes vetélytársai. A Szicíliai vörös elnevezésű paradicsom (Japánban) a GABA nevű, idegsejtvédő hatású gamma-aminosavból tartalmaz többet, ami azonban a fejlett világban nem számít hiánycikknek, a szegény országok számára viszont a Szicíliai vörös fajta túl drága. Létezik egy CRISPR-gomba, amely a módosított tulajdonságnak köszönhetően lassabban barnul meg, vagyis tovább tárolható az üzletben – ez sem olyasmi, ami segítene az éhezőkön. A Waxy kukorica iparilag előnyösebb keményítőprofillal rendelkezik (ez az egyetlen CRISPR-növény, amit már ipari méretben termesztenek). Az EGEd repce pedig herbicidrezisztens – mint a GMO-k többsége. Vagyis megint ott tartunk, hogy a jól hangzó ígéretekkel szemben egyelőre nem a világ lett megmentve, hanem leginkább a profit.

Van ugyanis még valami, ami összeköti a GMO-kat és a CRISPR‑Cas9 fajtákat: mindkettő használatáért magas licencdíjat kell fizetniük a gazdáknak, alapesetben minden évben, mert a speciális növények magját tilos újravetni (és általában fölösleges is, mert „zombi”, azaz nem hajt ki), ami alapjaiban kérdőjelezi meg az élelmiszer-önrendelkezést. Ezek a fajták a licenceken, a vetőmagon és a termesztésükhöz sokszor nélkülözhetetlen vegyszereken keresztül olyan multicégekhez kötik a gazdákat, amelyek szintén nem a világmegmentő szándékaikról híresek. A GMO-k esetében döntően a Bayer (az európainak maszkírozott amerikai Monsanto), a Corteva Agriscience (USA, a hírhedt DuPont utóda), a Syngenta (korábban Svájc, jelenleg már Kína) és a BASF (Németország) rendelkezik a licencjogokkal, hozzájuk folyik be a génmódosítással elért profit nagy része – a kínai Syngentán kívül mindegyikben nagytulajdonos az amerikai Blackrock. A Corteva Ariscience a CRISPR‑Cas9-bizniszben is benne van, ahol szintén a multik (Sanatech Seed, GreenVenus, Pairwise stb.) a meghatározóak, és a Blackrock ezek némelyike mögött is jelen van tulajdonosként. (Vicces, de igaz: miközben a magyar kormány elvben GMO-ellenes, a GMO-k termesztéséhez szorosan hozzátartozó, szintén Bayer-érdekeltségű glifozát betiltása vagy be nem tiltása ügyében mindig megengedő, Blackrock-barát álláspontot képvisel Brüsszelben.)

Konklúzió: lehetséges, hogy ez a történet egyszer az európai mezőgazdaság versenyképességéről vagy klímaállóságáról is szól majd, de a jelenben és a belátható jövőben biztosan nem arról szól. Nagyjából féltucatnyi, jórészt Európán kívüli cég gazdasági érdekei vannak a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban pedig a fogyasztók tájékozódási joga, a gazdák szabadsága, valamint az élelmiszer- és környezeti biztonság – erről kell döntenie az EP-nek.

Igyekeztünk a tények széles köréből meríteni a véleményalkotáshoz, de nem gondoljuk, hogy nálunk van a bölcsek köve – természetesen örömmel helyt adunk más nézőpontoknak is.

A Génkezelt, de nem GMO – te bevennéd? bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.

Az Orbán-kormány sokat emlegetett „repülőrajtjáról”, a magyar gazdaság egyre inkább zsákutcának tűnő iparpolitikájáról, valamint a Pécs melletti bicsérdi autóipari beruházási tervekről beszélgettünk mai adásunkban. A két szerkesztő, Sarkadi Péter és Szilágyi László vendége Mellár Tamás országgyűlési képviselő, a Párbeszéd frakció tagja, a Központi Statisztikai Hivatal volt elnöke, közgazdász professzor volt.

Szilágyi László, Mellár Tamás Sarkadi Péter

Az Orbán-kormány elhibázott gazdaságpolitikájának egyik kulcseleme a túltolt autó és akkumulátoripar. A minimális hazai hozzáadott értékű ázsiai tulajdonosi körű akkumulátoripar 720 milliárd forint állami támogatásban részerült, emellett kb. 1000 milliárdnyi közpénzt fordított a kormány az akkugyáras beruházásokhoz kapcsolódó infrastrukturális beruházásokra. Körülbelül 10 – 12000 új munkahely jött létre, így a számok alapján nagyjából 100 millió forintra jön ki egy -egy új álláshely. Az ázsiai multikkal szemben a hazai vállalkozások ennek a harmadából teremtenének új munkahelyet. Ez lenne a felelős nemzeti kormányzás?
De nem csak gazdasági problémák vannak a környezetszennyező, és folyamatosan elavuló iparággal. Az elmúlt években több helyszínen derült fény környezetszennyezésekre, a legaktívabbak a debreceni és a gödi civilek. Bár egyértelmű bizonyítékaik voltak, a legfelsőbb politikai vezetés és a hatóságok együttműködtek a gyár vezetésével az üzem szennyezéseinek eltusolásában. Mindez folyamatosan derült, derül ki a napokban – amiben persze része van a felfokozott választási kampánynak is.

Az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának egyik kulcseleme az autó- és akkumulátoripar erőltetett fejlesztése. A minimális hazai hozzáadott értéket termelő, döntően ázsiai tulajdonú akkumulátoripari beruházások eddig mintegy 720 milliárd forint közvetlen állami támogatásban részesültek. Emellett a kormány további körülbelül 1000 milliárd forint közpénzt fordított az ezekhez kapcsolódó infrastrukturális fejlesztésekre.

Mindez nagyjából 10–12 ezer új munkahelyet hozott létre, ami azt jelenti, hogy egyetlen új állás akár 100 millió forintba is kerülhetett. Közgazdászok szerint a hazai kis- és középvállalkozások ennek töredékéből is képesek lennének munkahelyeket teremteni. Felmerül tehát a kérdés: valóban ez a felelős, nemzeti gazdaságpolitika?

A gazdasági kockázatok mellett egyre erősebbek a környezeti aggályok is. Az elmúlt években több helyszínen – különösen Debrecenben és Gödön – civilek tártak fel súlyos szennyezéseket. Bár bizonyítékok kerültek nyilvánosságra, sokak szerint a hatóságok és a politikai vezetés nem minden esetben léptek fel kellő határozottsággal. Az ügyek folyamatosan kerülnek napvilágra, részben a közelgő választási kampány felfokozott politikai légkörében.

Adásunkban ezekről a kérdésekről beszélgetünk: mennyire fenntartható a jelenlegi iparpolitika, milyen gazdasági és társadalmi kockázatokkal jár, és van-e alternatívája Magyarország számára.

Előadást rögzítette/szerkesztette: Sarkadi Péter.
Fotó:Sarkadi Péter.

A Zöld Hang podcast: Mellár Tamás akkugyárakról és zsákutcás iparpolitikáról bejegyzés először MAGYARORSZÁG ZÖLD HANGJA-én jelent meg.