Legfrissebb

Az új klímatörvény tartalma nem pusztán politikai döntés kérdése: alkotmányjogi, emberi jogi és nemzetközi jogi követelmények is meghatározzák, milyen szabályokat kell tartalmaznia. Dr. Sulyok Katalin, a Durham University docense, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának magántanára, a civil klímatörvényt kidolgozó jogászi munkacsoport tagja tíz olyan minimumkövetelményt foglal össze, amelyek nélkül az új szabályozás jogilag aggályos maradhat. Ezek közé tartoznak a kötelező kibocsátáscsökkentési célok, a karbonköltségvetés, az alkalmazkodás, a természeti tőke védelme, valamint a társadalmi ellenőrzés és a végrehajthatóság garanciái.

Szerző: Dr. Sulyok Katalin, a Durham University docense, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának magántanára, a civil klímatörvényt kidolgozó jogászi munkacsoport tagja

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az Alkotmánybíróság 2026. június 30-i hatállyal megsemmisítette a 2020. évi klímatörvény 2030-as célszámát, és az Országgyűlést ambiciózusabb szabályok megalkotására hívta fel. Civil szervezetek kezdeményezésére és széles körű egyeztetésével el is készült egy közel 60 oldalas tervezet az új törvény tartalmáról (aminek tartalmát ebben a korábbi írásomban mutattam be). Ezzel párhuzamosan az Országgyűlés is felvette jogalkotási menetrendjére az új klímatörvény megalkotását, és a Kormány bejelentette, hogy várhatóan novemberben el is fogadja az új törvényt, amelynek előkészítésénél figyelembe veszik a civil tervezetet is.

De vajon mi az a minimális szabályozási tartalom, aminek mindenképp benne kell lennie a Kormány által előkészített új törvényben? Az alábbiakban bemutatom azt a tíz legfontosabb kérdést, amelyek szabályozása Magyarországnak nemzetközi jogi, emberi jogi illetve alkotmányjogi kötelezettsége, azaz ezeknek mindenképp szerepelnie kell az új törvényben ahhoz, hogy az megfeleljen a nemzetközi egyezményekből, a szokásjogból, továbbá az Emberi Jogok Európai Egyezményéből fakadó jogi követelményeknek.

A nemzetközi jog és az alkotmányjogi követelmények forrásai

Az első kézenfekvő mérce maga az alkotmányos mulasztást megállapító 5/2025. (VI. 30.) AB határozat. Ebben az Alkotmánybíróság (AB) kimondta, hogy a 40%-os 2030-as mitigációs célszám sérti a visszalépés tilalmát, továbbá, hogy az államnak a jövő nemzedékek érdekeit is védenie kell a törvényben a public trust doktrína alapján, valamint az állam éghajlatvédelmi vállalásait a klímatudomány eredményeire kell alapítania. A 2020. évi klímatörvény ugyanis egy helyen sem utalt a tudományos bizonyítékok relevanciájára.

A másik fontos emberi jogi mérce az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) Verein KlimaSeniorinnen Schweiz és társai v. Svájc ügyben hozott 2024-es ítélete, amiben az EJEB egy sor konkrét tevőleges állami kötelezettséget fogalmazott meg a nemzeti klímatörvényekkel kapcsolatosan, különös tekintettel a kibocsátáscsökkentés kérdésére, amelyek az Emberi Jogok Európai Egyezményéből fakadnak a részes államokra nézve. Bár az ítélet formálisan csak Svájcra kötelező, de a Bíróság következetes gyakorlata miatt egy magyar klímatörvénnyel kapcsolatos ügyben is ugyanezeknek a kritériumoknak teljesülését vizsgálná. Fontos másik releváns döntés a Greenpeace Nordic and Others v. Norway ügyben hozott 2025. októberi ítélete, amelyben az EJEB a fosszilis energiahordozókkal kapcsolatos állami kötelezettségeket értelmezte az Egyezmény 8. cikke (magánélet védelme) alapján.

A nemzetközi jogi kötelezettségek tekintetében az ENSZ Tengerjogi Törvényszékének 2024. évi klímaváltozási tanácsadó véleménye állapít meg Magyarország szempontjából is releváns éghajlatvédelmi kötelezettségeket a tengerjogi egyezmény alapján, hiszen annak hazánk is részese.  A Törvényszék kimondta, hogy az egyezmény alapján minden részes állam köteles a területén szabályozni és csökkenteni az üvegházhatású gáz (ÜHG) kibocsátásokat. (Ez cseppet sem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy az óceánok az egyik legnagyobb szén- és hőelnyelők a klímarendszerben, ráadásul a klímaváltozás a tengerek savasodása és melegedése révén súlyosan károsítja a tengerek élővilágát, amelyek megőrzése az Egyezmény szerint minden részes állam kötelezettsége).

Továbbá fontos jogi támpont a Nemzetközi Bíróság 2025 júliusi tanácsadó véleménye az államok éghajlatváltozással kapcsolatos nemzetközi jogi kötelezettségeiről (tartalmáról lásd korábbi társszerzős írásomat). Az ENSZ legfőbb bírói szervének tanácsadó véleménye bár formálisan nem nem bír nemzetközi jogi kötelező erővel, de az abban értelmezett szabályok kötelező erejűek, így azok Magyarországra nézve is irányadó követelményeket támasztanak. A Bíróság a tanácsadó véleményben az államok éghajlatváltozással kapcsolatos egyezményes, szokásjogi és a nemzetközi jog általános elveiből fakadó jogi kötelezettségeit részletezte 133 oldalon.

I. Kötelező jogszabályban kell rendezni a kibocsátáscsökkentési vállalásokat

A KlimaSeniorinnen-ítélet szerint a kibocsátáscsökkentési célokat „nemzeti szinten kötelező erejű szabályozási keretben” kell meghatározni – tehát nem elég, ha csak stratégiákban szerepelnek, amelyek bármikor visszavonhatók, megváltoztathatók, és nem írnak elő kötelezettségeket a jogalanyok számára. Az AB is megállapította, hogy a klímatörvényen kívüli stratégiák (NÉS-2, NEKT, NFFS) gyakran ambiciózusabb célt tűznek ki, mint a hatályos kötelező jogszabály, ami feszültséget okoz a jogrendszerben. Az AB kimondta: ha egy stratégia szigorúbb célt fogalmaz meg, akkor „az elővigyázatosság és megelőzés elveinek maradéktalan érvényre juttatása ezen szigorúbb célkitűzések követését és megvalósítását követeli meg” ([101] bek.), és kívánatos, hogy a stratégiák céljai „kifejezetten összhangban legyenek” a törvénnyel ([101] bek). Tehát a jelenleg még csak stratégiákban megjelenő ambiciózusabb szabályokat törvényi szintre kell emelni.

Továbbá jelenleg még a jogilag nem kötelező stratégiák túlsúlya jellemző a hazai klímajogra, hiszen a még hatályos régi klímatörvény összesen 1 oldalas, míg számos stratégiát fogad el az állam, amelyek javarészt (jog)hatás nélkül maradnak. Ám az új klímatörvénynek ezen változtatni kell: a mitigáció, adaptáció és reziliencia főbb területeire vonatkozó legfontosabb vállalásokat és az intézkedések kereteit törvényi szinten, mindenkire nézve kötelező formában kell elfogadni.

Itt hangsúlyoznám, hogy önmagában az a tény, hogy Magyarország relatíve kis kibocsátó állam a globális kibocsátásokhoz viszonyítva, nem jelenti azt, hogy ne lenne köteles gyors és érdemi kibocsátáscsökkentésre. A Nemzetközi Bíróság és az EJEB is egyértelműen amellett foglalt állást, hogy ez a „csepp a tengerben” érvelés nem állja meg a helyét a nemzetközi jogi, illetve emberi jogi kötelezettségek kontextusában. Ennek oka, hogy minden tonna ÜHG-kibocsátással egyenes arányban nő a felmelegedés mértéke, amely szintén egyre inkább fokozza az éghajlati válság kockázatait. Tehát minden tonna további kibocsátás hozzájárul a klímakárokhoz, illetve azok kockázatához, ezért a kibocsátáscsökkentésre minden állam köteles. Ráadásul még legnagyobb kibocsátó államok sem tekinthetők a klímaválság „egyedüli” okozóinak, miközben a fejenként a globális kibocsátások 2%-nál is kevesebbet kibocsátó államok együttvéve már az összkibocsátások több mint egyharmadéért felelősek. Azaz a kis kibocsátó államok nélkül (ide tartozik Magyarország is) nem is lehetséges a klímaválság megoldása.

II. Köztes célszámok kellenek és „fejnehéz” kibocsátási pálya

Az AB a hatályos klímatörvény 40%-os 2030-as célszámát megsemmisítette, amiért az már 2023-ra teljesült is, és további kibocsátáscsökkentési kötelezettségeket nem is írt elő 2030-ig, ezzel elmaradt az éghajlattudomány által megkövetelt mitigációs erőfeszítésektől, és megsértette a visszalépés tilalmát. Az új köztes célszám elfogadásának kötelezettsége a KlimaSeniorinnen-ítéletből is következik. Az EJEB hangsúlyozta, hogy nem elég a nemzeti klímatörvényben egy 2050-es nettó zéró kibocsátási célt törvénybe iktatni (amit egyébként a hatályos klímatörvény is megtett), hanem „megfelelő közbenső csökkentési célokat kell kitűzni a klímasemlegességhez vezető időszakra… amelyek alkalmasnak tekinthetők arra, hogy teljesítsék a hosszútávú semlegességi cél határidőben való teljesítését” (§549). Másszóval kellően nagy ÜHG-csökkentést írnak elő rövidtávon, amely olyan dekarbonizációs pályára állítja a gazadságot, amely mellett megvalósítható a 2050-re vállalt karbonsemlegességi cél. Ezt erősíti a Nemzetközi Bíróság megállapítása, amely szerint az államok kötelesek „mély, gyors és folyamatos” kibocsátáscsökkentésre annak érdekében, hogy teljesítsék a szokásjogi kötelezettségeiket a klímarendszer károsodásának megelőzése tekintetében (282. bek).

Ráadásul az EJEB kimondta azt is, hogy a kibocsátási pálya nem róhat „a jövő generációkra aránytalan terhet” (549. §). Ez azt jelenti, hogy „fejnehéz” csökkentési pálya kell, vagyis – az ENSZ Kormányközi Éghajlatváltozási Testülete (IPCC) tudományos bizonyítékaival összhangban – azonnali és minél érdemibb kibocsátáscsökkentésre van szükség a felmelegedés mérsékléséhez. Ennek oka, hogy a mai CO2 kibocsátások még évszázadokig a levegőben maradnak és végig kifejtik felmelegítő hatásukat, tehát a mai tétlenségünk árát a jövő nemzedékeknek kell majd megfizetni.

A fenti idézett KlimaSeniorinnen-kritériumokban tehát az EJEB több közbenső cél elfogadását írja elő. Azaz erős érvek szólnak amellett, hogy az új 2030-as célszámon túl egy 2040-es köztes célszám törvénybe iktatására is szükség van. Ez rajzolná ki ugyanis a 2030–2050 közötti időszakra vonatkozó kibocsátási pálya pontos ívét, azaz a csökkentés ütemét. És ez az, ami meghatározza, hogy összességében mennyi ÜHG-kibocsátására kerül majd sor. Ezért is bevett megoldás 2040-es célértékek meghatározása a mitigációs vállalásoknál.

Amennyiben konkrét számszerű célérték nem is szerepelne a 2040-es időtávra, a klímatörvénynek még ekkor is rögzíteni kell e célszám meghatározásának alapelveit és módját, ahogy azt tette az Unió is a klímarendeletében, amely köti a későbbi jogalkotó mozgásterét, és ez teljesíthetné az EJEB elvárását a közbenső célok létére nézve. Az EJEB hangsúlyozta, hogy az éghajlatpolitikai vállalásoknak minden esetben a legfrissebb tudományos eredményekre kell támaszkodniuk és tiszteletben kell tartaniuk a nemzedékek közötti méltányos tehermegosztás követelményét.

III. A legfrissebb éghajlatkutatási eredményekre kell alapítani az intézkedéseket

A Nemzetközi Bíróság kimondta, hogy az államok kötelesek minden tőlük telhető erőfeszítést megtenni a kibocsátáscsökkentések érdekében. E gondossági kötelezettség mércéje ráadásul idővel szigorúbbá is válik, ahogy a kockázatok egyre súlyosabbak, illetve a legújabb kutatások fényében egyre inkább előreláthatóvá válnak. A legújabb tudományos eredmények tehát egyre szigorúbb intézkedéseket tesznek szükségessé. A reziliencia és adaptáció körében is fontos a legfrissebb tudományos eredményekre támaszkodni. A civil javaslatban éppen ezért is javasoltuk az adatalapú rendszeres felülvizsgálat kötelezettségét a reziliencia fokozása érdekében minden kulcsfontosságú szakpolitikai szektorban.

A tudományalapú klímaintézkedések egyik bevett intézményi garanciája, külföldi klímatörvényekben illetve az EU szintjén is, független kutatókból álló éghajlatváltozási tudományos tanácsadó testület létrehozása, amely javaslattevő hatáskörökkel rendelkezik. Ezért is javasoltuk a civil klímatörvény-tervezetben egy kilenc tagú Éghajlatpolitkai Tudományos Tanácsadó Testület felállítását a karbonköltségvetés és egyéb intézkedések javaslatainak kidolgozására.

IV. Karbonköltségvetés kell

A KlimaSeniorinnen-ítélet szerint az államoknak meg kell határozniuk a karbonköltségvetésüket, azaz „a szén-dioxid-semlegesség elérésének célütemezését és az ugyanerre az időszakra vonatkozó teljes fennmaradó szén-dioxid-kibocsátás mennyiségét”, vagy a jövőbeli üvegházhatásúgáz-kibocsátás számszerűsítésének más ezzel egyenértékű módszerét” (550. §, a) pont). A karbonköltségvetés nélkül ugyanis nem állapítható meg, hogy egy adott időszakban mennyi az összesen kibocsátható ÜHG-mennyiség, amelyet az adott állam területén működő kibocsátók nem léphetnek túl, ha tartani akarjuk a kitűzött felmelegedési célt. A karbonköltségvetés sarokszámai nem a klímatörvényben szerepelnének, ám magát a jogintézményt, mint irányadó módszert a klímatörvénynek kell létrehoznia.

A karbonköltségvetés nem számviteli kérdés: ha a kibocsátások túllépik az adott időszakra megállapított mértéket, akkor azt nem tudjuk azzal orvosolni, hogy a következő időszakban majd kicsit jobban „spórolunk” (azaz kevesebb karbont bocsátunk ki). Hiszen a „túlköltekezés” itt többletkibocsátásként jelenik meg, amely többletfelmelegedést okoz még akkor is, ha mindeközben nagyon radikálisan csökkennének is a hazai kibocsátások. A korai kibocsátáscsökkentésnek nincs alternatívája, ha a felmelegedés korlátozása a cél.

A karbonköltségvetés a kibocsátáscsökkentés tervezési eszköze, amely lehetővé teszi a hiteles és transzparens állami vállalások megfogalmazását, és azok nyomonkövetését. E nélkül a kibocsátási célszámok könnyen üres ígérgetéssé válhatnak, hiszen nincs egy transzparens viszonyítási pont, és nem mérhető az előrehaladás (és az esetleges elmaradás sem). Éppen ezért tekintette az EJEB is az Emberi Jogok Európai Egyezményből fakadó kötelezettségnek a karbonköltségvetést.

V. A vállalati kibocsátásokat is szabályozni és csökkenteni kell

A Nemzetközi Bíróság és a Tengerjogi Törvényszék véleményei szerint az államnak kötelessége szabályozni a joghatósága alatt működő ÜHG-kibocsátókat annak érdekében, hogy azok csökkentsék kibocsátásaikat. Az EJEB a Greenpeace Nordic-ügyben ehhez hasonlóan előírta, hogy az államoknak az éghajlatra veszélyes tevékenységek engedélyezése előtt átfogó hatásvizsgálatot kell lefolytatniuk, amelynek számszerűsítenie kell „az összes várható üvegházhatásúgáz-kibocsátást, ideértve a belföldi és az exportált, értékláncvégi (Scope 3) származó kibocsátásokat is”.

A vállalatok szabályozásának egyik EU-ban is bevett módja, hogy a belső jogrendszer egy gondossági kötelezettséget ró a kibocsátókra, amely alapján a nagykibocsátó vállalkozások kötelesek minden lehetséges, elérhető és észszerű intézkedéssel törekedni a kibocsátásaik csökkentésére (lásd például francia és holland jogi megoldásokat, illetve az EU CSDDD irányelvét). A civil tervezet ennek érdekében létrehozni javasolja az éghajlat-veszélyeztetés tényállását, amely egy hasonló gondossági kötelezettséget telepít a vállalkozásokra. Erre azért van szükség, mert bár a kibocsátáscsökkentés kereteit az állam tudja szabályozni, de végső soron mégsem a jogalkotó a tényleges kibocsátó, ezért a hatékony szabályozás szükségszerű eleme, hogy a jogi kötelezettség a valódi szennyező oldalán is megjelenjen. Minden egyéb esetben a karbonköltségvetés könnyen csak papíron létezik majd, de a végrehajtására nem lesz semmilyen kötelezettség, se garancia. A jelenlegi emissziós kvótakereskedelmi rendszerben ugyanis egy vállalat akár a korábbinál még többet is kibocsáthat: ekkor a kibocsátás drágább lesz a szennyezőnek az emelkedő kvótaár miatt, de az teljesen jogszerű. A vállalati gondossági kötelezettség tehát az egyedüli hatékony jogi módja a szennyező fizet elve megjelenítésének, amely alkotmányos alapelv, és amelyet még a hatályos szimbolikus nyúlfarknyi klímatörvény is elismer.

VI. Adaptációra és rezilienciára vonatkozó szabályok is kellenek

Az AB határozat kimondta: a mitigáció [kibocsátáscsökkentés], az adaptáció és a reziliencia „egyenlő fontossággal bíró jogi eszközök” ([127] bek). Az AB épp ezért állapított meg alkotmányos mulasztást, mert a hatályos klímatörvény csak a mitigációra koncentrál, az alkalmazkodást és a rezilienciát nem szabályozza ([130] bek). Az új törvénynek önálló szabályozást kell adnia a már elkerülhetetlen klímahatásokhoz történő alkalmazkodásra is, és így irányt kell mutatnia többek között az élelmiszer-termelés, vízgazdálkodás, erdészet, területhasználat, egészségügy, katasztrófavédelem számára is.

VII. Természeti tőke védelme nélkül nem lehetséges az éghajlatvédelem

Az AB abból a tételből vezette le a nemzeti vagyontár szükségességét, hogy az Alaptörvény P) és 38. cikke szerinti nemzeti vagyon elemeit fel kell mérni és nyomon kell követni. A hagyományos GDP-mutató erre nem elegendő. A határozat szerint az új törvénynek olyan nemzeti vagyonleltárt kell létrehoznia, amely felméri a természeti tőke „állapotát (ideértve azok ismert károsodásait is), ezzel is segítve a mindenkori jogalkotót és jogalkalmazót abban, hogy a környezet és természet valós állapotának figyelembevételével hozza meg a legfontosabb … döntéseit.” ([129] bek).

Ezen túl nagyon fontos még a természetes felszínborítottság megőrzése és az antropogén területhasználat és tájhasználat (például természetes felszínek lebetonozása, természetes gyepek feltörése mezőgazdasági termelés céljára) visszaszorítása is. Ugyanis amíg a természetes felszínek fontos szénelnyelő rendszerek, addig az emberi beavatkozás hatására szénforrásokká válnak. Magyarország biológiailag aktív területének kiterjedése és minősége nem csökkenthető. A biológiailag aktív terület csökkenését eredményező beavatkozás csak akkor engedélyezhető, ha annak megfelelő pótlása legkésőbb a beavatkozással egyidejűleg megvalósul.

Az AB azt is hangsúlyozta, hogy a törvényben nem elengedő a kibocsátáscsökkentésről rendelkezni, de a természetes szénelnyelő kapacitásokat nyújtó természetes ökoszisztémák védelmét is biztosítani kell. Ez egyértelműen kijelöli az erdők megőrzésének fontosságát és az agrárium működésének újragondolását a természetes ökoszisztémák megőrzése érdekében. Ez nemcsak a mitigáció érdekében fontos, mint a szénelnyelők növelése, hiszen természetes ökoszisztémák nélkül adaptáció és reziliencia sem lehetséges. Elég csak a vizes élőhelyek vízmegtartó képességére illetve a városi hőszigetekben a zöld területek hűtő hatására gondolni.

VIII. A jövő nemzedékek érdekeit figyelembe kell venni

Az Alaptörvény P) cikke szerint az állam a természeti kincseket a jövő nemzedékek javára is kezeli; az AB ebből vezette le a public trust doktrínát: „az állam a jövő nemzedékek, mint kedvezményezettek számára egyfajta bizalmi vagyonkezelőként kezeli a rá bízott természeti és kulturális kincseket… Az államnak ezen kincsek kezelése… során egyaránt tekintetbe kell vennie a jelen és a jövő generációk érdekeit” ([45] bek). A KlimaSeniorinnen-ítélet ugyanezt emberi jogi nyelvre fordította: „a jövő generációkra nehezedő aránytalan teher elkerülése érdekében azonnali kibocsátáscsökkentési intézkedéseket kell hozni” (549. §).

A Nemzetközi Bíróság szintén kimondta, hogy az államok a nemzedékek közötti méltányosság alapelve értelmében kötelesek döntéseik jövőbeli előrelátható hatásait mérlegelni a döntéshozatal során. Ez a kötelezettség sokféle eljárásra is lefordítható a belső jogban. A civil törvénytervezet például a generációs hatásvizsgálat eljárását javasolja létrehozni ennek érdekében, amely a külön jogszabályban meghatározott, kiemelt éghajlatvédelmi jelentőségű intézkedések kapcsán vizsgálná azt, hogy az intézkedés milyen hatást gyakorol a jövő nemzedékek életfeltételeire, természeti erőforrásokhoz való hozzáférésére és döntési mozgásterére.

IX. Adatok nyilvánossága, transzparencia, társadalmi kontroll

A KlimaSeniorinnen-ítélet szerint az államoknak eljárási biztosítékokat kell nyújtaniuk arra, hogy a kibocsátáscsökkentési célokat, azok elfogadásának folyamatát és betartásának menetét, a társadalmi nyilvánosság ellenőrizhesse (552–554. §§). Ennek része, hogy minden releváns adatnak nyilvánosnak kell lennie,  az éghajlatvédelmi döntések megalapozására szolgáló tanulmányokat is hozzáférhetővé kell tenni, és lehetőséget kell biztosítani az érintett egyének részvételére a döntések véleményezésére. A Greenpeace Nordic-ügyben az EJEB szerint a nyilvánosság bevonását a döntéshozatal olyan szakaszában kell biztosítani, „amikor még minden opció még nyitva áll a hatóságok előtt”, tehát az utólagos „lepapírozás” (amire sok példát láttunk sajnos korábban) és pro forma tájékoztatás nem felel meg e mércének.

Az új klímatörvénynek az éghajlati adatok nyilvánosságát, megismerhetőségét biztosítania kell. Ezen túl a társadalmi részvételt, azaz az érintett egyének és civil szervezetek részvételi jogait (ide értve az ügyféli jogállást és perképességet) is biztosítania kell. Ennek módja lehet különféle beszámolási kötelezettség, illetve érdemi társadalmi egyeztetési eljárások, egyeztető fórumok, amelyre nézve a civil törvénytervezet is számos megoldást tartalmaz.

X. A törvényt végre is kell hajtani

Mindegyik fenti követelmény üres ígéret marad, ha azokat a norma címzettjei nem hajtják végre. Ezért kulcsfontosságú, hogy a törvényi szabályok betartatására, illetve a vállalások nyomon követésére és ellenőrzésére megfelelő eljárásokat is biztosítson maga a klímatörvény. Az AB is hangsúlyozta: szükség van „betartható és számonkérhető (betartatható) jogi szabályozásra” ([127] bek). A KlimaSeniorinnen-ítélet is hangsúlyozza, hogy nem elég a mitigációs célokat a nemzeti klímatörvényben rögzíteni, de azok végrehajtásának megfelelőségét is vizsgálja majd az EJEB az államok elleni esetleges klímaperekben.

A jogi kikényszerítési mechanizmusoknak illetve a jogi felelősség érvényesítésének számos válfaja lehetséges, polgári jogi és közigazgatási jellegű, illetve bírói és nem bírói utak igénybevételével is. Az ezek közti választás a jogalkotó feladata. A civil javaslatban a Kvt. mintájára például javasoltuk az éghajlatveszélyeztető nagykibocsátók eltiltásának lehetőségét, illetve kártérítési felelősséget éghajlat-veszélyeztetés esetén, a mulasztási pert, illetve a jövő nemzedékek szószólójának közvetlen Alkotmánybírósághoz fordulásának lehetőségét is.

Összegzés

Hogy pontosan milyen eljárásokban és intézményekkel tesz a fenti szabályozási kötelezettségnek Magyarország eleget, abban a jogalkotónak természetesen széles mozgástere van. Többféle jó (és ugyanannyi kevésbé jó) megoldás is elképzelhető a létrehozandó intézmények, határidők és felelősök tekintetében; a nemzetközi jogi minimumkövetelményeknek több féle módon is eleget tehet az új klímatörvény. Nincs két egyforma nemzeti klímatörvény, hiszen a klímatörvénynek a klímaválság globális valóságán túl ugyanannyira figyelembe kell vennie a lokális (társadalmi és jogrendszeri) adottságokat is, miközben a már meglévő jogintézményekhez is illeszkedni kell. Azonban a magyar sajátosságok figyelembe vétele nem jelenti azt, hogy bármilyen tartalmú klímatörvény elfogadható eredmény volna. Ha az új klímatörvény nem tartalmaz érdemi szabályokat a fenti tíz kérdésre vonatkozóan, úgy a törvény Magyarország nemzetközi jogi felelősségével kapcsolatos aggályokat vethet majd fel.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Duna idei rendkívül alacsony vízállása és magas vízhőmérséklete újra megnyitotta a vitát a paksi atomerőművek hosszú távú hűthetőségéről. Kéri András, az Energiaklub Szakpolitikai Intézet ügyvezető igazgatója szerint Paks II. környezeti hatástanulmányát újra el kell végezni, Jávor Benedek biológus, környezetvédelmi szakember és volt európai parlamenti képviselő pedig a beruházás egészének újraértékelését tartja szükségesnek.

A Paks II. engedélyezésénél alkalmazott modell szerint 2032-ben átlagosan évente kevesebb mint fél napon fordulhatott volna elő, hogy a 900 köbméter/másodperc körüli vagy az alatti dunai vízhozam 26 Celsius-fokot meghaladó vízhőmérséklettel párosul. A számítások még 2082-re is mindössze évi két-három ilyen napot valószínűsítettek. Ehhez képest Jávor Benedek szerint 2026 nyarán már augusztus elejéig közel két héten át fennállt hasonló kritikus állapot. A kérdés ezért már nem pusztán az, hogy egy rendkívül forró és száraz nyáron vissza kell-e terhelni a Paksi Atomerőművet, hanem az is: milyen Dunára tervezték Paks II.-t, és milyen Duna mellett kell majd ténylegesen működnie?

Nem az első gond idén

Az idei évben nem először került jelentős nyomás alá a Paksi Atomerőmű termelése. Kéri András szerint az egymást követő események azt is megkérdőjelezik, hogy az atomenergia minden körülmények között folyamatosan rendelkezésre álló áramforrásnak tekinthető. Egyetlen éven belül ugyanis három, egymástól eltérő probléma is komoly kiesést okozott, vagy annak veszélyével járt Pakson. „Télen az egyik generátor meghibásodása miatt esett ki jelentős teljesítmény 2,5 hónapra, júniusban a Duna vízhőmérséklete miatt kellett visszaterhelni az erőművet, majd az elmúlt másfél hétben került a teljes leállítás szélére az erőmű” – mondta.

A legutóbbi kritikus helyzetet ugyanakkor már nem műszaki meghibásodás, hanem a Duna állapota idézte elő. A négy blokk közül egy időszakban csupán egy működött, annak is csak az egyik turbinája termelt, így a mintegy 2000 megawattos névleges teljesítménynek körülbelül a nyolcada állt rendelkezésre. A problémát két, egymást erősítő jelenség okozta: a rendkívül alacsony dunai vízhozam és az ezzel egy időben jelentkező magas vízhőmérséklet – mondta Jávor. Beszámolója szerint Paksnál a Duna vízállása –140 centiméteres minimumot ért el, miközben a folyó hőmérséklete július 31. óta nem csökkent 26 Celsius-fok alá, maximuma pedig elérte a 29,8 fokot.

Június 27. és július 3. között már közel egy héten át vissza kellett terhelni az erőművet a dunai körülmények miatt. Jávor Benedek arra is felhívta a figyelmet, hogy a hőterhelési előírás betartása alól az erőmű részleges felmentést kapott.

„A mostani helyzet világosan bizonyítja, hogy az atomerőmű hűtése az elkövetkező évtizedek egyik legkritikusabb kérdése lesz Pakson” – fogalmazott a zöldpolitikus.

Hogyan hűtik Paks I.-t?

Paks úgynevezett élővizes, átfolyó technológiát alkalmaz: a Duna vizét a hűtővízcsatornán keresztül vezetik az erőműhöz, majd a hűtési folyamatban felmelegedett vizet visszaengedik a folyóba. Magasabb vízállásnál a hűtővízcsatorna jórészt természetes módon töltődik, alacsonyabb vízállásnál azonban szivattyúk segítik a szükséges vízmennyiség biztosítását.

30 Celsius-fok a határ

A Duna vízjárása ezért két ponton is meghatározza az erőmű üzemeltethetőségét: egyrészt a hűtővíz kivételénél, másrészt a felmelegedett víz visszaengedésénél. A magyar szabályozás szerint az 500 méteres keveredési zóna után a Duna hőmérséklete a sodorvonalban nem haladhatja meg a 30 Celsius-fokot. Ennek környezetvédelmi oka van: a tartósan túlmelegített víz veszélyeztetheti a folyó élővilágát. Az elmúlt években elsősorban a hőterhelési korlát jelentett problémát és emiatt többször is vissza kellett terhelni az atomerőművet.

A szabályozás ugyanakkor lehetőséget biztosít arra, hogy az energetikáért felelős miniszter bizonyos helyzetekben felmentést adjon a korlátozás alkalmazása alól. Ezt azonban kritikusan értékelik a zöld szakemberek, mert szerintük a mostani helyzet azt is megmutatta, hogy a szabályozási könnyítés önmagában nem oldja meg a fizikai problémát. Szélsőségesen alacsony vízállásnál ugyanis már maga a megfelelő mennyiségű hűtővíz biztosítása is kérdésessé válhat.

„A mostanihoz hasonló szélsőségesen alacsony vízállásnál a hűtővízellátás is nehézségekbe ütközik, a szivattyúk vízkivételi pontja is részlegesen a folyó vízszintje fölé kerülhet, így a biztonságos hűtéshez szükséges vízmennyiség sem biztosítható” – fogalmazott Jávor Benedek.

Vagyis szélsőséges helyzetben egyszerre két oldalról szorulhat be a rendszer: kevés lehet a hűtéshez rendelkezésre álló víz, miközben a Duna olyan meleg, hogy a felmelegedett hűtővíz visszaengedése is korlátokba ütközik.A jelenlegi erőmű hűtési problémája Paks II. miatt válik hosszabb távú energiapolitikai kérdéssé. „Paks II. tervezett belépésével a terhelés csak nőni fog” – figyelmeztetett Jávor Benedek.

Az Energiaklub ügyvezetője szerint mindez azért különösen fontos, mert a növekvő hűtési igénnyel egy időben a Duna jövőbeli állapotával kapcsolatos bizonytalanságokkal is számolni kell. Számítások szerint az új blokkok belépésével a paksi atomerőművi komplexum hűtővízigénye a jelenlegi körülbelül 105 köbméter/másodpercről 232 köbméter/másodpercre emelkedne, vagyis több mint kétszeresére nőne. A helyzetet tovább bonyolíthatja Paks I. tervezett üzemidő-hosszabbítása.

„Paks I. folyamatban lévő élettartam-hosszabbítása esetén ráadásul nem csupán néhány évig, hanem évtizedes távlatban működne egymással párhuzamosan a két erőmű” – fogalmazott Jávor Benedek.

Paks I. és Paks II. hosszabb időn keresztül ugyanazt a folyót használná hűtésre, miközben az együttes vízigény lényegesen nagyobb lenne a jelenleginél. Ezért az idei dunai események nemcsak azt vetik fel, hogyan tartható üzemben Paks I. szélsőséges körülmények között, de azt is, hogy a jelenleg tervezett hűtési rendszer megfelelő lesz-e akkor, amikor az új blokkokkal lényegesen nagyobb vízigény jelentkezik.

Ha a Duna állapota egyre kevésbé felel meg azoknak a feltételeknek, amelyekkel az erőművek tervezésekor számoltak, milyen műszaki megoldással adható erre válasz?

Hűtőtornyos technológia kellene?

„Növekvő, és alacsonyabb vízszintekre tervezett szivattyúkapacitásokra lehet szükség, de az igazi megoldást valószínűleg csak egy zárt, például hűtőtornyos technológia alkalmazása jelentené” – fogalmazott Jávor Benedek.

A nagyobb szivattyúkapacitás az alacsony vízállásnál jelentkező vízkivételi problémát enyhíthetné, a zárt hűtési rendszer pedig alapvetőbb változtatást jelentene a jelenlegi technológiához képest. Ennek azonban ára lenne. „Paks II.-nél a zárt, hűtőtornyos megoldás alkalmazása megemeli a projekt amúgy is elszálló árát” – fogalmazott Jávor Benedek, ami szerinte azért különösen érzékeny kérdés, mert Paks II. gazdaságossága már az eredeti tervek mellett is vitatott volt.

Jávor arra is felhívta a figyelmet, hogy az Európai Bizottság eredeti jóváhagyása során arra jutott: Paks II. piaci alapon nem épülne meg, mert várható bevételei nem fedeznék maradéktalanul a kalkulált költségeket, ezért a beruházás állami támogatást tartalmaz. A Bizottság végül jóváhagyta ezt a támogatást, ugyanakkor feltételeket szabott. Jávor értelmezése szerint ezek között olyan feltétel is szerepel, amely korlátozza a beruházáshoz nyújtható további állami támogatást. Emiatt szerinte egy eredetileg nem tervezett, jelentős költségű hűtési rendszer már nem egyszerű műszaki módosítás lenne. „Az azóta jelentősen megnövekedett várható költségekhez egy újabb tétel hozzácsapása egy eredetileg nem tervezett hűtési rendszer megépítésével az EU támogatását nem valószínű, hogy élvezné, ráadásul tovább növelné a projekt amúgy is várható veszteségeit” – fogalmazott. (Az eredeti jóváhagyás egyébként már nem érvényes, az Európai Unió Bírósága 2025. szeptember 11-én jogerősen megsemmisítette a Paks II. atomerőműnek nyújtott állami támogatást jóváhagyó korábbi uniós határozatot – a szerk.)

Újra kell készíteni a környezeti hatástanulmányt

Mennyire tekinthetők még érvényesnek azok a feltételezések, amelyekre Paks II. környezeti engedélyezése épült? Kéri András szerint az idei tapasztalatok után erre már nem lehet a korábbi forgatókönyvek alapján választ adni.

„A környezeti hatástanulmányt bizonyosan újra el kell végezni, hiszen az abban leírt szcenáriók már évekkel ezelőtt megdőltek. A vízhűtés a további klimatikus változások mellett súlyos kockázatokat hordoz” – mondta.

Jávor szintén úgy látja, hogy az idei tapasztalatok alapvetően kérdőjelezik meg azokat a feltételezéseket, amelyekkel a beruházás engedélyezésekor számoltak.

„A klímakatasztrófával együtt járó valós változások a Duna vízhozamában és vízhőmérsékletében teljesen értelmetlenné teszik az engedély feltételezéseit” – fogalmazott. Egy új vizsgálatnak ezért nemcsak a jelenlegi dunai viszonyokat kellene figyelembe vennie, hanem azt is, milyen vízhozamokra, vízállásokra és vízhőmérsékletekre lehet számítani az erőmű több évtizedesre tervezett működése alatt.

Kéri ugyanakkor nemcsak Paks II. környezeti engedélyezését vizsgálná felül. Szerinte az idei események szélesebb energiapolitikai kérdést is felvetnek: a klímaváltozás mellett az öregedő erőmű műszaki kockázataival is számolni kell.

„A klímaváltozás és az erőmű öregedése miatt nem elkerülhető, hogy az atomenergia áramtermelésben betöltött szerepét a kormány újraértékelje” – hangsúlyozta.

Paks II. egészét újra kell értékelni

Jávor Benedek ennél is tovább megy. Szerinte a kialakult helyzetben nem elegendő egyetlen műszaki problémát megoldani, és egy esetleges felülvizsgálat sem korlátozódhat arra, hogy ki építi meg Paks II.-t, milyen szerepet kap a Roszatom, vagy hogyan módosulnak a beruházás szerződéses feltételei.

Álláspontja szerint magát a projektet kellene az alapoktól újra megvizsgálni.

„Amikor a kormány újragondolja a beruházás jövőjét, nem lehet csupán a Roszatom részvételét vagy a szerződést felülvizsgálni” – fogalmazott. Jávor szerint Paks II. kezdettől politikai projekt volt, és az előkészítés, illetve az engedélyezés során a politikai akarat felülírta a szakmai szempontokat. Szerinte ezért nem elegendő a beruházás egy-egy elemét külön-külön felülvizsgálni.

„A paksi hazugságpiramisból nem lehet csupán egy-egy elemet kihúzni. Az egész elfogulatlan, reális újraértékelésére van szükség” – fogalmazott.

Az Energiaklub szerint pedig “Paks II. a fenti okokból egyszerűen nem tud megépülni, a beruházás teljes újratervezése után is egy rendkívül drága, soha meg nem térülő beruházás marad.” Ezzel összecsengő Jávor Benedek végkövetkeztetése: egy valóban átfogó, a megváltozott körülményekkel számoló újraértékelést „Paks II. aligha élhet túl”.

(Disclaimer: Jávor Benedek a Zöld Hangot kiadó Zöld Műhely Alapítvány alapítója, kuratóriumi tagja.)

A Figyelmeztet a Duna: újra kell gondolni Paks II.-t bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A városi zöldfelületek kezelése sokáig egyet jelentett a rövidre nyírt, tökéletesnek gondolt gyepekkel. Ám miközben a klímaváltozás, a hőhullámok és az aszály egyre nagyobb kihívást jelentenek, a korábbi gyakorlatok újragondolása elkerülhetetlenné válik.

Zsolnai Balázs okleveles kertészmérnök és növényorvos korábban már válaszolt a Zöld Hang kérdéseire a növényvakság jelenségével kapcsolatban, akkor arról beszélt, miért nem vesszük észre a körülöttünk élő növények jelentőségét, és milyen következményei vannak ennek a társadalmi szemléletnek. Ezúttal egy másik, egyre aktuálisabb témával kerestük meg a szakembert: a hazai városi gyepgazdálkodás problémáival, a rövidre nyírt gyepek ökológiai hatásaival, valamint azzal, hogyan lehetne klímatűrőbb, természetközelibb zöldinfrastruktúrát kialakítani településeinken.

Miért alakult ki Magyarországon ez a különös ragaszkodás a tökéletesen rövidre nyírt gyephez?

A magyar ember és a tökéletesen leborotvált gyep szerelmi viszonya mélyebb gyökerekkel rendelkezik, mint az elsőre tűnik. Bár sokan szeretik ezt a nyugati trend hatására fogni, a jelenség mögött egy komplex történelmi, kulturális és szociológiai fejlődés áll.

A vidéki társadalomban a ház körüli rend a gazda minősítésének egyik legfőbb eszköze volt. A természet tisztelete és rendje szerinti élet a túlélést jelentette. A fű megfelelő időben történő kaszálása gazdasági és okszerű célt szolgált. Nem a rendre való törekvéssel van gond, hanem azzal, ha az torz társadalmi elvárásokon alapszik.

Idéznék egy ide illő gondolatot:

„Tisztelettel kérdezem azoktól, akik úgy élték le az életüket, hogy »mit szól majd a falu népe«, hogy végül mit szóltak?”

A történelmünk sokszor az „úgyse”, „úgyis”, „jó az úgy” gondolkodást erősítette. Ez persze nem kifogás arra, hogy így is kell maradni. Csak közben a természetet nem igazán érdekli, hogy a magyar társadalom mit akar állandóan megúszni. A természetben az alkalmazkodás a túlélés kulcsa.

Milyen történelmi folyamatok erősítették ezt a szemléletet?

A gyepek tövig történő visszavágása olyan beidegződés, amely a 20. század közepének szocialista időszakában vált igazán elfogadottá. Ebben az érában a központi hatalom által szorgalmazott „Tiszta udvar, rendes ház” mozgalom a mérnöki szabályosságot és a természet feletti kontrollt a fegyelmezettség szimbólumává tette.

A növényzet természetes burjánzása a gondatlansággal és a rendetlenséggel azonosult. A leegyszerűsített polgári minták és a bürokratikus köztisztasági elvárások találkozása a nyírt gyep eszményét szülte.

Ez a reflex ma is él. A településüzemeltetők és a lakosság a szakhatósági következményektől, panaszoktól és bírságoktól tartva inkább lecsupaszítják a felületeket.

Ebben szerepet játszik a felelőtlenség, a tudatlanság, a tanulatlanság, a nemtörődömség, valamint a magyar társadalomban tapasztalható rugalmatlanság és az alkalmazkodás hiánya. A legfőbb probléma pedig az, hogy ezekkel együtt a klímaváltozás felér egy apokalipszissel. Vagy már itt is van?

Mi történik növényélettani szempontból, amikor rendszeresen tarra vágjuk a gyepeket?

A radikális fűnyírás a Kárpát-medencei melegedő éghajlaton szakmailag és ökológiailag kifejezetten káros, semmilyen érdemi előnye nincs. Egyetlen vélt indoka a beidegződött, hamis esztétikai „rendérzet” kielégítése.

A levéltömeg visszavágásával megsemmisül a fotoszintetizáló felület. A pázsitfűfélék növekedési pontja a talajfelszín közelében található, ám ha egyetlen vágással a zöld levéltömeg több mint egyharmadát vagy felét eltávolítják, a növény sokkhatást szenved el.

A fotoszintézis visszaesésével a növény a gyökérzónában tárolt szénhidrátokat vonja el a regenerációhoz, ami a gyökérzet visszahúzódásához és gyengüléséhez vezet. A lecsupaszított talajfelszín hősokkot szenved, akár 50 Celsius fok fölé is melegedhet, a nedvesség azonnal elpárolog, a talajélet pedig károsodik. Megszűnik a növényi párologtatás hűtő hatása, ami felerősíti a városi hősziget-effektust, a por képződését és az eróziót. A létrehozott táj ökológiai értelemben egy sivatag.

A rövidre vágott gyep az élővilágot is érinti?

A gyepek rendszerszerű tarra vágása nem csupán a pázsitfűféléket és egyéb lágyszárú növényeket pusztítja el, hanem az érintett területek teljes táplálékhálóját és mikro-ökoszisztémáját bontja le.

A levéltömeg és a virágzatok szisztematikus megsemmisítésével megszűnik a beporzó rovarok és egyéb rovarok alapvető táplálékforrása, ami közvetlen dominóhatást vált ki a rovarevő madárpopulációk és a talajlakó kisemlősök állományában. Ez középiskolai biológia anyag. Régen volt? Volt egyáltalán? Talán a növények alapvető ismeretét kötelezővé kellene tenni.

A hétköznapi gyakorlat mindezek ellenére egészen elképesztő országszerte. Miért ennyire nehéz változtatni ezen a szemléleten?

A jelenség gyökerében a társadalmi léptékű növényvakság és talajvakság áll. A növényvakság során az ember képtelen észlelni és felismerni a környezetében lévő növényeket, valamint képtelen értékelni azok alapvető szerepét a bioszférában és az emberi élet fennmaradásában.

A modern ember számára a növények sokszor csupán passzív, mozdulatlan biodíszletként léteznek. Nem vesszük észre a növényi életfunkciók leállását vagy a zöldinfrastruktúra pusztulását. A növényvakság egyenes következménye a talajvakság. Egyetlen gramm egészséges termőtalajban milliárdnyi mikroorganizmus, baktérium és gomba gyökérkapcsolati rendszere működteti a tápanyag-körforgást.

A tarra nyírt, napsütésnek kitett és kiszáradt gyepek alatt a talaj biológiai aktivitása megszűnik, a szerkezet elporlad, és a termőréteg degradálódik.

Mit kellene változtatni a városi gyepgazdálkodásban?

A klímaválság és a városi hősziget-effektus korában a települési gyepgazdálkodásban gyökeres rendszerszintű váltásra van szükség.

A zöldinfrastruktúra kezelését a természetalapú megoldásokra és a növények ökológiai igényeire kell alapozni. A reprezentatív vagy intenzív használatú területeken fenntartható a gyakori nyírás, de a közparkok, lakótelepi sávok, útkísérő zöldsávok és rézsűk nagy részén át kell térni az extenzív gyepkezelésre. Ez évente mindössze 1–3 alkalommal történő kaszálást jelent, a természetes magzási és szóródási időszakokhoz igazítva.

Ahol a fűnyírás elkerülhetetlen, ott a vágási magasságot 7–8 centiméter környékén kell meghatározni. Nyári kánikula idején a kaszálást teljesen fel kell függeszteni. A városi gyepeket a csapadékvíz-megtartás rendszerébe kell integrálni. Esőkertekkel, szivacsváros-megoldásokkal és többszintű növényállományokkal kell dolgozni. A nagy, kiégésre hajlamos gyepfelületeket ahol lehet, városi minierdőkkel és erdőkertekkel kell kiváltani.

Mit üzen a kertes házak tulajdonosainak?

A magánkert tulajdonosoknak szakítaniuk kell azzal az igénnyel, amely a kerti területeket steril pázsittá, túlzott térkőfelületté és klímaidegen növények gyűjteményévé alakítja.

A kertre komplex, önmagát szabályozni képes mikro-ökoszisztémaként kell tekinteni.

A monokultúrás gyepfelületek arányát csökkenteni kell. A fű helyére többszintű, lombos fákból, gyümölcstermő cserjékből, évelő dísznövényekből és fűszernövényekből álló erdőkertet célszerű kialakítani. A makulátlan pázsit ugyanis nem csupán esztétikai kérdés. Minden mindennel összefügg, és a természetes rendszerekkel való rossz bánásmód hosszú távon saját életfeltételeinket veszélyezteti.

A „A fűnyíró hangja lett a hétvégi reggelek nemzeti himnusza” bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Hogyan építsünk közösségeket? Milyen környezet támogatja a fiatalok aktivitását? Többek között e kérdésekre is választ kerestek Szigetszentmártonban a X. Zöld Nyári Egyetemen résztvevői.

A Mit kezdünk ezzel a világgal? – Fiatalok a társadalmi változás lehetőségeiről című kerekasztal-beszélgetés közreműködői:

Takács Hanna és Juhász Száva a Társadalomelméleti Kollégium képviseletében, Joó Máté a POLIP Egyesülettől, és Szeszák Panka a Bolygó közösségi tértől.

Amiről még szó esett:

• A közösségépítés halála a közöny.
• Nem tanítják a részvételi demokrácia kultúráját.
• Vannak univerzális üzenetek a fiatalok felé?
• Mennyire látják zöldnek a fiatalok a környezetet, a világot?
• Milyen hatása volt a Covidnak a fiatalok szociális életére?
• Hogyan változtatta meg a kormányváltás a fiatalok témafókuszait?
• Ne a kormánytól várjuk a demokráciát, hanem saját magunktól.

A felvételt Szilágyi László rögzítette, és Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: Fiatalok a társadalmi változás lehetőségeiről bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A paksi atomerőmű leállása nem a megújuló energia korlátait, hanem a hazai energiatárolás hiányát teszi látványossá. Miközben a napelemek napközben Paks kiesése mellett is nagy mennyiségű áramot termeltek a nyári kánikulában, estére a tárolók hiánya miatt megnőtt az importigény. Szilva Attila fizikus, a BME és az Uppsalai Egyetem korábbi kutatója, a Furik blog szerzője szerint megfelelő elektromos tárolókapacitással még egy ilyen válsághelyzet hatásai is jelentősen enyhíthetők lennének.

Szerző: Szilva Attila fizikus, a BME és az Uppsalai Egyetem korábbi kutatója, a Furik blog szerzője.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A napokban leállhat a paksi atomerőmű. Teljesítménye a töredékére csökkent, és még mindig nincs kizárva a teljes leállás sem. Az erőmű 44 éves történetében ilyen még nem történt. Ez önmagában történelmi dolog, de nem ez az egyetlen olyan esemény, ami 2026-ban a klímaváltozás hatását minden korábbinál világosabbá teszi Európában és Magyarországon. Hiszen klímaváltozás nélkül nem lenne ennyire alacsony a vízszint és ennyire meleg az EU legnagyobb folyója.

Erőművi termelés primer források szerinti megoszlása Magyarországon 2026. július végén-augusztus elején. Forrás: a MAVIR honlapja

A MAVIR ábrája az elmúlt néhány nap áramtermelését mutatja. Az alsó sötétkék vonal mutatja a paksi teljesítményt, ami stabilan 2000 MW körül szokott lenni. Ez a teljesítmény kezdett el csökkeni fokozatosan a Duna apadásával a múlt héten, végül pedig teljesen le is állhat a termelés.

Ha a vékony fekete vonal meghaladja a piros terhelést, akkor nettó áramexportőrré válik az ország. Ez történik nyáron napközben, amikor a sárga különböző árnyalataival jelölt napelemek nagyon termelnek. Figyelemre méltó, hogy még akkor is ez volt a helyzet, amikor a paksi atomerőmű teljesítménye a szokásos érték kevesebb mint a felére esett.

A probléma este van, amikor az áramigény kifejezetten magas, különösen melegben, mikor a légkondicionálók intenzíven mennek, de nincs elég rendelkezésre álló forrás. A Dunamenti Erőmű megjavítása után a világoskékkel jelölt esti és éjjeli gázerőművi termelés az elmúlt napokban valamennyire tudott nőni, de ez nem elég a kieső paksi teljesítmény pótlására.

A szürkével jelölt import nagysága ezért a szokásosnál nagyobb. Megfelelő tárolási kapacitás nélkül a paksi termelés kiesésével már napközben is áramimportra szorul az ország, miközben a lakossági és ipari szereplők összefogásának hála az esti terhelés is több száz MW-tal kevesebb lett, mint a szokásos kánikulai napokon.

Aki teheti, továbbra is mérsékelje az áramfogyasztást, vagy legalább ütemezze át az áramhasználatot a nappali órákra olyan esetben, amikor ez lehetséges.

Forradalom történik az energiatárolásban – ideje lenne kihasználni

Napközben ugyanis sokkal jobb a helyzet. A napelem-termelés egy kánikulai délben akár a 6-7 GW-ot is elérheti, amivel Magyarország világelső a napenergia arányát tekintve az energiamixben.

A fenti ábrán az élénksárga a hálózatra termelő ipari napelemeket, a narancssárga a vállalati saját célú termelést (SCTE PV), a világossárga pedig a háztartási napelemeket (HMKE) mutatja. A különböző dőlésszögeknek és tájolásoknak köszönhetően az egyes napelemes rendszerek termelési görbéi jelentősen eltérhetnek egymástól, ezért a háztartási napelemek teljesítményét csak becsülni lehet. (Ezt a mainál sokkal pontosabbá lehetne tenni LiDAR-alapú tetőgeometriai adatok feldolgozásával.)

A tavalyi egész éves napelem-termelési arány 27 százalék volt a magyar energiamixben, ami bőven a 10 százalékos világátlag felett van. A második helyezett Chile 25 százalékkal, ugyanakkor Chilében a tárolási kapacitások is ugyanilyen mértékben nőnek: a tavaly újonnan hozzáadott napenergia 76 százalékát képesek nappalról estére eltárolni.

A jelenlegi, 8 GW feletti névleges napelemes teljesítményt 2030-ra várhatóan kiegészíti majd 4 GW szél is, ami télen és éjszaka fúj jobban, miközben a napenergia aránya is tovább nőhet. Lesz tehát bőséges olcsó és a klímát nem szennyező energia, de a tárolás megoldása egyre inkább kulcskérdéssé válik. Kaliforniában a fenti ábra úgy néz ki most, hogy az esti csúcsteljesítményt 33 százalékban az ipari akkumulátorok biztosítják, ami folyamatosan szorítja ki a klímaváltozást fokozó gázégetést.

Ezért nagyon fontos minapi hír, hogy a kormány ígérete szerint 3 GW-ra nő az ipari akkus áramtárolás (BESS) mérete Magyarországon. A 3 GW elsőre meglepőnek tűnhet, ugyanakkor ipari akkumulátoros tárolás világszinten a 300 GW felé tart, és 2030-ra az 1000 GW sem elképzelhetetlen. Az európai rész ebből nagyjából 50 GW, de a 2030-as új EU-s célok a 200 GW-ot környékezik, 2040-re pedig 500 GW a cél.

Ezen beruházások megvalósítása után akkor sem lenne a mostanihoz hasonló komoly energiaválság, ha az extrém nyári melegben és szárazságban extrém alacsony vízszint mellett Paks részleges vagy teljes leállása újra megtörténne, hiszen lenne bőséges nappalról estére eltárolt napenergia a tárolókapacitások kiépülésével. Ettől még a paksi erőműre szükség van, főleg a téli időszakban, amikor a napenergia-termelés a nyárinál jóval szerényebb.

A hálózati léptékű akkumulátoros tárolás globális összkapacitásának változása. Forrás: Bright Spots Európa meglévő vízerőműveiben nagy kihasználatlan lehetőség rejlik

Az akkuparkok telepítése mellett Európában van lehetőség bővíteni a szivattyús tárolási kapacitást is a hálózat fizikai bővítése és a környezet károsítása nélkül is. A szivattyús tároló olyan energiatároló létesítmény, amely villamosenergia-többlet idején vizet szivattyúz egy alacsonyabban fekvő tározóból egy magasabban fekvőbe, majd amikor nagyobb az áramigény, a vizet turbinákon keresztül visszaengedi, és villamos energiát termel. Lényegében helyzeti energiává alakítva tárolja a villamos energiát.

Az EU teljes vízerőművi kapacitása 131 GW, ebből 45–55 GW szivattyús tároló. Az európai vízerőművek hálózati csatlakozásai mindössze 19 százalékban kihasználtak egy friss tanulmány szerint, így nem a tárolókapacitás bővítésében rejlik a legnagyobb rövid távú lehetőség, hanem abban, hogy a vízerőművek jelenleg alig kihasznált hálózati csatlakozásaira további 25 GW új szél- és naperőmű kapcsolható. Felmerül persze új tárolók építése is, a mi régióban ilyen a szlovákiai Málnapatak-projekt ötlete, aminek a státusza jelenleg nem világos.

Tehát ehhez a szivattyús tárolós teljesítményhez zárkózott fel mostanra az ipari akkumulátoros tárolás GW-okban mérve európai szinten. Tárolt energiában még a szivattyús vezet, hiszen az akkuk csak 2-4 órára tárolják az energiát, de a 2030-as évekre eltárolt energiában is paritás jöhet. Ezzel együtt a két tárolási technológia szerepe más, az akkumulátorok elsősorban a napi ingadozások kiigazításában erősek, míg a szivattyús tárolók hosszabb ideig tárolnak. Ez egészülhet ki a jövőben hidrogénes tárolással, bár ott elég nagy a veszteség.

A napenergia ugyanakkor tárolással együtt is kifejezetten olcsó, még az Egyesült Államokban is versenyképes, ahol relatíve olcsó a gáz. Hogy meddig lehet elmenni a napenergiára és akkumulátoros tárolásra épülő rendszerekkel, ahhoz ajánljuk a Volts-podcast legnépszerűbb epizódját, amit tavaly nyáron rögzítettek.

Európai bővítési tervek ipari akkumulátoros áramtároló kapacitásban 2030-ig. A cél a 200 GW megközelítése a jelenlegi 55 GW-ról A nyár meglepetése: Európa elektrifikációs víziója

A tárolás azért lényeges, mert elektromos árammal tudjuk üzemeltetni igazán hatékonyan a minket segítő eszközöket.

Az egyik ilyen eszköz a hőszivattyú, mely igen népszerű a hideg Skandináviában. Egy hőszivattyú nem előállítja, hanem szállítja a hőt, így akkor is jobban járnánk, ha az elégetett gázból először áramot csinálnánk, és azzal hajtanánk meg hőszivattyút (konkrét számítás itt).

A belső égésű közlekedési eszközök esetén pedig az elégetett fosszilis üzemanyag jó része mozgási energia helyett haszontalan hővé válik. Tehát a közúti személy- és teherszállítást is érdemes elektromossá tenni a masszív vasútfejlesztés mellett. Az elektromos autók (és az akkuval is felszerelt vonatok) ráadásul a hálózat stabilitásában is segíthetnek, hiszen az ipari tárolók mellett ezek akkuja is használható tárolása V2G (Vehicle-to-Grid) töltőkkel.

Ezért a nyár talán legfontosabb híre, hogy az EU végre elhatározta, hogy érdemben felgyorsítja a kontinensen az elektrifikációt, ami évek óta 23 százalék körül stagnál. Az ázsiai országok mindeközben 30 százalék felett járnak, így az új EU-s cél, hogy 2040-re a kontinens egésze elérje a 46 százalékos szintet, ami megfelel a mai norvégnak.

Az elektromos energia részaránya az EU végsőenergia-felhasználásában. Forrás: Bright Spots Az akkumulátoripart a tisztább technológa felé kell terelni

Ha valami klímabarát, attól még az egyéb környezeti hatása helyileg lehet kifejezetten jelentős. Ez igaz akkor, ha a víztározós erőművek bővítéséről beszélünk, igaz az atomenergia kapcsán is, de ugyanígy igaz az akkumulátorok gyártása során is, ahogyan a magyarországi napi hírekből látjuk.

Néhány éve még szinte minden európai elektromos autó nikkel–mangán–kobalt (NMC) akkumulátorral készült, amit folyamatosan szorít ki a lítium–vas–foszfát (LFP). Az LFP energiasűrűsége valamivel kisebb, viszont olcsóbb, biztonságosabb, több töltési ciklust bír ki, és nem használ kritikus fémeket. Ezek kerülnek az ipari hálózati akkumulátorokba is, és ezek fejlesztésében az olyan kínai cégeknek van előnye, mint a CATL.

Az NMC akkuknak nagyobb az energiasűrűségük, hosszabb a hatótávuk, de drágábbak, és ugye nikkelt, illetve kobaltot is igényelnek, ami környezeti és bányászati szempontból rosszabb választás. Ez a profilja a hírhedt gödi gyárnak, de ezt próbálta meg gyártani a csődbe ment svéd Northvolt, és ezzel próbálkozik most a francia Verkor.

Az LFP akkumulátorok energiasűrűsége kisebb, de a mindennapi használatra megfelelnek, ezért egyre népszerűbbek. Éppen ezért az olasz Eni–SERI gyár is lítium–vas–foszfát (LFP) akkumulátorokat gyártana majd, és ezek első körben a fentebb említett ipari tárolókba és ipari járművekbe kerülnének.

Környezeti szempontból mindezeknél sokkal jobb lenne a nátriumionos akkumulátor, ami ugyan nehezebb, mint a lítium, de ipari energiatároló rendszereknél ez nem egy lényeges szempont. Ez a friss Nature-cikk végigveszi a nátriumos innováció helyzetét, hogy mennyire konkurál az olcsó, de környezetileg károsabb lítiumos megoldásokkal.

Hannah Ritchie írt egy új könyvet Clearing the Air címmel, amely végigmegy azokon a kérdéseken, hogy miért jobb a klímának egy elektromos autó egy belső égésűhöz képest, még ha a gyártása szennyezőbb is a jelenlegi technológiai szinten, és ha még sok helyen az energiamix messze nem ideális. De kitér arra is, hogy mennyire áll készen erre az elektromos hálózat, és hogy mi a helyzet a bányászattal.

Mi lesz Európa gazdaságával?

A környezeti szempontok mellett ugyanúgy fontosak a gazdasági kérdések is. Európában a jólétünk alapja a különböző eszközök, többek között autók exportálása (Das Auto). És ha a világ ilyen ütemben elektrifikálódik, akkor az európai gyártásnak is ehhez kell igazodnia, hiszen a termékeket jó részben a világ többi részén veszik meg, és épp ennek az exportnak a visszaesése okozza a gondot.

Ezért jó hír, hogy az európai cégek megpróbálják felvenni a versenyt a hőszivattyúk gyártásában Kínával. Ezek képesek hűteni és fűteni is, így a terjedésük hozzájárulhat a fűtés dekarbonizálásához.

Az összkép azért sajnos az, hogy Európa több zöldipari területen elvesztette korábbi előnyét. Lényegében csak a szélturbinák fejlesztésében és gyártásában maradt még mindig jelentős technológiai tudása és versenyképes vállalata. A siker mögött ott van a tudatos dán fejlesztő állami stratégia, miközben Kína a szélturbinák gyártásában is rohamosan zárkózik fel.

Az EU és Kína viszonyáról, az európai elektrifikációs tervekről Cornel Ban, a Copenhagen Business School kutatója beszélt hosszan a Partizánon, amit csak ajánlani tudunk. Az egyik fő téma az autógyártás, foglalkozik a Northvolt kudarcával, de ennél is fontosabbak azok a javaslatok, amelyek arról szólnak, hogyan lehetne mindezt a jövőben Európában jobban csinálni – miért vezetne szinte biztosan kudarchoz a Kínával szembeni teljes protekcionizmus, és miért reménytelen az ipari alkalmazkodást egyszerűen a piacra hagyni.

A kínai nyomás mellett ne felejtsük el, hogy az elektrifikáció történetére egyébként is jellemző az aktív állami szerepvállalás. Enélkül nem épült volna ki az elektromos hálózat a 20. század derekán, nem cseréltük volna le még az elavult gázlámpákat sem. Ezért lényeges, hogy mostani EU-s tervekben szerepel például a töltőállomások bővítése. A konkrét tervekről a G7 írt egy összefoglalót magyarul.

A fosszilis energia még mindig mesterséges árelőnyt élvez

Persze sokan mondják, hogy ha az elektrotech annyira versenyképes, akkor úgyis győzni fog egy idő után. A probléma az, hogy a pálya sok esetben a környezetszennyező és kevésbé versenyképes fosszilisek felé lejt jelen pillanatban. Adózási és szabályozási okokból következik, hogy Európa több országában a gázt a fogyasztók jelenleg olcsóbbnak érzik, mint az áramot. Svédország és Bulgária számít e téren jó példának, Magyarország sajnos a táblázat tetején szerepel.

Az elektromos áram és a gáz energiaegységre számított árának aránya az EU országaiban. Forrás: Bright Spots

Állampolgárként talán azzal tehetünk a legtöbbet, ha segítjük terjeszteni a megoldási irányokat, illetve, ha közvetlenül megkeressük a parlamenti képviselőket, hogy változtassanak az adózási szabályokon, segítsék gyorsítani az elektrifikációt, azaz a zöld átállást.

2026 nyarán minden korábbinál világosabb, hogy minden tizedfokos melegedés számít, amit el tudunk a jövőben kerülni. Ráadásul hosszú távon a zöld átállás hatékonyabb és megfizethetőbb.

A Még Paks kiesését is áthidalhatná a megfelelő energiatárolás bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Új lendületet kaphat a hazai szélenergia-termelés: a kormány csaknem 1000 MW új szélerőművi kapacitás kiépítését készíti elő, hosszabb távon pedig 2030-ig 4000 MW elérését tűzte ki célul. Az Energiaklub Szakpolitikai Intézet szerint ez jelentősen erősítheti Magyarország energiafüggetlenségét, csökkentheti az importot és fontos lépés lehet a klímavédelmi célok felé. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szintén üdvözli a szélenergia térnyerését, ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy megfelelő tervezés hiányában a beruházások veszélyeztetett madár- és denevérfajok élőhelyeit is károsíthatják, illetve visszafordíthatatlan természetvédelmi károkat okozhatnak. Az egyesület szerint ezért a beruházások helyszíneiről és feltételeiről még a döntések előtt széles körű szakmai egyeztetésre van szükség, hogy a természetvédelmi szempontok a gazdasági és energetikai érdekekkel egyenrangúan érvényesüljenek.

Magyarország az elmúlt években az Európai Unió egyik sereghajtójává vált a szélenergia hasznosításában. Miközben a legtöbb tagállamban az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan épültek új szélerőművek, itthon 2011 óta egyetlen új turbina sem létesült. Most azonban ismét napirendre került az ágazat fejlesztése. A kormány július közepén jelentette be, hogy a vártnál jóval nagyobb piaci érdeklődés mutatkozik a magyarországi beruházások iránt, ezért az eredetileg tervezett 700 MW helyett csaknem 1000 MW új szélerőművi kapacitás hálózati csatlakoztatását készíti elő.

A bejelentés hátterében a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) júliusban lezárult országos piaci felmérése áll. Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter szerint az első ütem közel egymilliárd euró értékű beruházást jelenthet, miközben a kormány hosszabb távú célja, hogy 2030-ig összesen mintegy 4000 MW új szélerőművi kapacitás létesüljön Magyarországon.

A fejlesztések megvalósításához ugyanakkor a villamosenergia-hálózatot is alkalmassá kell tenni az új kapacitások fogadására. A kormány a Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében 533 milliárd forintot fordít hálózatfejlesztésre és okosmérők telepítésére. A beruházások célja, hogy hosszabb távon több mint 4800 MW új megújuló energiatermelő kapacitás kapcsolódhasson biztonságosan a villamosenergia-rendszerhez.

A jelenlegi 325 MW-os hazai szélerőművi kapacitás európai összevetésben alacsonynak számít: Spanyolországban és az Egyesült Királyságban is mintegy százszor akkora a beépített szélkapacitás, mint Magyarországon.

Olcsó és bőséges energiaforrásAz Energiaklub Szakpolitikai Intézet szerint a hazai adottságok lehetővé teszik a szélenergia jelentős bővítését. Magyar László, az intézet szakértője szerint a magyarországi szélviszonyok kedvezőbbek annál, mint amit a jelenlegi kapacitások sugallnak.

“A szélerőművek kapacitásfaktora (éves kihasználtsága) átlagosan 23-25 százalék körüli Európában. Ezt az értéket a magyar szélerőműpark is képes hozni, ami azt mutatja, hogy a szélpotenciál a Kárpát-medencében egyáltalán nem rossz. A technológia az utóbbi évtizedben hatalmas fejlődésen ment keresztül, a ma telepített szélerőművek már bőven 30 százalék feletti kapacitásfaktorral képesek működni. Ez nem azt jelenti, hogy az idő maradék 70 százalékában állnak az erőművek, csak azt, hogy legtöbbször nem a maximum teljesítménnyel működnek. A modern szélerőművek már alacsonyabb szélsebesség mellett is elindulnak, ráadásul magasabbak is, ami segíti, hogy nagyobb szélsebességű légrétegeket érjenek el, így esetükben szinte nincs is olyan időszak, amikor ne termelnének áramot” – mondta el Magyar László, az Energiaklub szakértője.

A szakember szerint a szélenergia a napenergia természetes kiegészítője, és jelentősen hozzájárulhat az ország energiafüggetlenségéhez.

“A szélerőművek tiszta energiát hasznosítanak, ami Magyarországon is rendelkezésre áll, ezáltal jelentősen képesek csökkenteni az importot, és segíteni az önellátást. Ez különösen fontos azokban a napszakokban/évszakokban, amikor kevesebb a hazai napenergia-termelés. A szélerőművek remekül kiegészítik a naperőműveket, hiszen épp az esti órákban és a téli félévben nagyobb az átlagos termelésük” – tette hozzá.

A szélenergia mára világszinten a legolcsóbb áramtermelési módot kínálja életciklusra vetítve. Magyarországon is csupán a napenergia versenyképes vele. A tárolással kombinált nap- és szélenergia-termelés megvalósult projektek és esettanulmányok alapján azt mutatja, hogy mára az energiatárolás integrálása az időjárásfüggő erőművekhez gazdaságosabb alternatívát kínálhat az áramtermelésre, mint pl. egy gázerőmű. Szerinte fontos tudatosítani, hogy a szélerőművek piaci alapon megállnak, állami támogatások nélkül is. Sőt egy szélerőmű egy naperőmű területének töredékét foglalja el, ami lehetővé teszi a mezőgazdasági művelés folytatását a telepítési területeken. Hátránya ugyanakkor, hogy szélerőművet nem lehet akárhova telepíteni, figyelembe kell venni településszerkezeti, természetvédelmi, tájképvédelmi szempontokat is, illetve a telepítés előtt hosszú szélmérés szükséges, hogy ideális helyet választhassanak a szélerőmű telepítéséhez.

Hozzátette: a jelenlegi fejlesztési tervek fontos előrelépést jelentenek, ugyanakkor hosszabb távon ennél is nagyobb szélenergia-kapacitásra lenne szükség.

Javaslatuk alapján legalább fele akkora szélkapacitásra lenne szükség Magyarországon, mint amekkora napenergia-kapacitás kiépül. A napenergia-cél 2030-ra jelenleg 12 ezer MW, ami várhatóan meg is épül, így ideális esetben a szélerőművek legalább 6 ezer MW-ot tennének ki a jövőben. 2030-ra a jelenlegi kormánycélok alapján ennek kétharmada kiépül –

 hangsúlyozta Magyar László.


A szélenergia ezzel meghatározó szereplője lehet a jövőben a magyar villamosenergia-termelésnek. 4000 MW szélerőmű a hazai teljes áramfogyasztás ~20 százalékát fedezheti, 6000 MW pedig ~30 százalékát.

“A szélenergia segíteni fogja a jövőben villamosenergia-importunk és gázimportunk jelentős csökkentését, „betömi” a napenergia-szűk időszakokban tapasztalható energiahiányos időszakok egy részét, és olcsóbbá teszi a hálózat üzemeltetését is.”

Természetvédelmi szempontok

A fejlesztések ugyanakkor természetvédelmi kérdéseket is felvetnek. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) levélben fordult Kapitány István gazdasági és energetikai miniszterhez. Az egyesület hangsúlyozza, hogy támogatja a megújuló energiaforrások, köztük a szélenergia arányának növelését, ugyanakkor fontosnak tartja, hogy a beruházások megfelelő előkészítéssel valósuljanak meg.

A szervezet szerint a szélerőművek madarakra és denevérekre gyakorolt hatásai évtizedek óta ismertek. Nemcsak az ütközések okozhatnak pusztulást, hanem a kapcsolódó infrastruktúra miatt élőhelyek is eltűnhetnek. Különösen érzékenyen érintheti ez az olyan fokozottan védett fajokat, mint a parlagi sas, a kerecsensólyom, a kék vércse, a túzok vagy a fehér gólya – áll a levélben.

Éppen ezért az MME országos konfliktustérképet készített, amely 2,5 kilométeres felbontásban mutatja meg azokat a térségeket, ahol a szélerőművek természetvédelmi kockázata kiemelkedő. Az elkészült szakanyagot átadták az illetékes minisztériumoknak, és szakmai együttműködést ajánlottak fel annak érdekében, hogy a jövőbeni fejlesztések során a természetvédelmi szempontok már a tervezés kezdetétől érvényesüljenek.

Valójában a két megközelítés nem egymás ellen szól. Az Energiaklub az energiabiztonságot, az importfüggőség csökkentését és a klímavédelmet hangsúlyozza, míg az MME arra figyelmeztet, hogy mindez nem történhet a hazai természeti értékek rovására.

Éppen ezért most van szükség valódi szakmai és társadalmi diskurzusra. Mielőtt megszületnek a végleges döntések és kijelölik az új beruházások helyszíneit, érdemes közös asztalhoz ültetni az energetikai szakembereket, a természetvédőket, a beruházókat, az önkormányzatokat és a döntéshozókat.

Ha ez a párbeszéd időben lezajlik, Magyarország egyszerre tehet nagy lépést az energiafüggetlenség, a klímavédelem és a természeti értékek megőrzése felé. Ez lenne az a fordulat, amelyből hosszú távon mindenki nyerhet.

A Épüljenek szélerőművek – de ne bárhová bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Miközben lassan véget ér az idei aratás, már megkezdődik a felkészülés a következő szezonra. Az őszi vetések sikere nemcsak a következő hónapok csapadékán múlik, hanem azon is, mennyi nedvességet sikerül a betakarítás után a talajban tartani. Az Agrárminisztérium támogatásokkal ösztönzi a vízmegtartó gazdálkodási módszerek alkalmazását.

A HungaroMet július 30-i agrometeorológiai elemzése szerint a nagyfokú és súlyos aszály területi kiterjedése nőni fog, és a csapadékhiányt a légköri aszály is súlyosbítja. A talaj a Balatontól nyugatra eső terület kivételével kritikusan száraz állapotban van, a felső fél méteres réteg nedvességtartalma az Alföldön, a Mezőföldön és a Kisalföld jelentős részén a 20 százalékot sem éri el a növények számára hasznosítható víztartalom arányábanA napraforgó elvirágzott, zöld tömege nagyon alacsony, A kukorica öntözetlen állományai a legtöbb helyen nagyon gyengék. Dunántúl legdélebbi részén vannak a kedvezőbb körülmények, másfelé az országban gyakorlatilag a szezon elejétől folyamatosan tartó aszály immár visszafordíthatatlan, nagy károkat okozott, amiket a jelenlegi hőség tovább fokoz – hangsúlyozza a Hungaromet aszályindexe.

A szakemberek szerint az idei aszály azért is rendkívül aggasztó, mert több mérőszám alapján már most megközelíti, sőt egyes térségekben meg is haladja a 2022-es rendkívüli aszály azonos időszakában mért értékeket. Míg négy évvel ezelőtt ezek a szélsőséges állapotok jellemzően csak augusztus második felében alakultak ki, idén már július első felében jelentkeztek. Ez azt jelenti, hogy a növényállományoknak jóval hosszabb időn keresztül kell elviselniük a súlyos vízhiányt.

A talajtakarás most a legfontosabb

A betakarítást követő időszak a talaj megújulásának egyik legfontosabb szakasza, amikor megfelelő talajműveléssel és vízmegtartó megoldásokkal már a következő termés alapjai is megalapozhatók – mutat rá az Agrárminisztérium Zöld Hanghoz eljuttatott háttéranyaga.

Sokan úgy tekintenek a betakarításra, mint a gazdálkodási év lezárására, valójában azonban a következő termés alapjai éppen az aratást követő hetekben dőlnek el. A nyári hőségben a fedetlen talaj rendkívül gyorsan felmelegszik és kiszárad. Éppen ezért különösen fontos, hogy a betakarítás után ne maradjon hosszú időre csupaszon a felszín, mert a talaj ilyenkor jelentős mennyiségű nedvességet veszít.

Ezért fontos a tarló mielőbbi kezelése. A betakarítás után elvégzett sekély tarlóhántás lezárja a talaj felszínét, mérsékli a párolgási veszteséget, elősegíti az árvakelések és a gyomok kelését, amelyek később egyszerre és hatékonyabban irthatók. A megfelelő tarlókezelés emellett javítja a csapadék beszivárgását, és hozzájárul a talaj szerkezetének megőrzéséhez.

Legalább ennyire fontos a növényi maradványok megfelelő kezelése is. A tarlón maradt szármaradványok szakszerű lebontása támogatja a talajéletet, javítja a talaj szerkezetét és hosszabb távon a vízmegtartó képességét is. A szárbontó mikrobiológiai készítmények alkalmazása elősegíti a szerves anyagok lebomlását, miközben csökkentheti a következő kultúra fejlődését kedvezőtlenül befolyásoló hatásokat.

Minden csepp víz számít

A talaj vízmegtartó képességének javítása ma már nem kizárólag az öntözésről szól. Egyre nagyobb jelentősége van azoknak a talajkímélő módszereknek, amelyek segítenek a lehulló csapadékot minél hosszabb ideig a földben tartani.

A talajtakarás ma már nemcsak a kertekben, hanem a mezőgazdasági területeken is egyre fontosabb vízmegtartó megoldás. A szalma, a faapríték, a komposzt, a fűkaszálék vagy az élő takarónövények alkalmazása kedvező körülmények között jelentősen mérsékelheti a talaj párolgását. Emellett hűvösebben tartják a talajt, csökkentik a gyomosodást, és segítenek megőrizni azt a nedvességet, amely a következő növényállomány fejlődése szempontjából kulcsfontosságú lehet.

A talaj szervesanyag-tartalmának növelése, a takarónövények alkalmazása és a talaj biológiai aktivitásának fenntartása szintén hozzájárul ahhoz, hogy a lehulló csapadék nagyobb része hasznosuljon. Az egészséges talaj nemcsak több vizet képes befogadni, hanem azt hosszabb ideig képes a növények számára is elérhető formában tárolni.

Vízmegtartó gazdálkodást ösztönző támogatások

Az elmúlt évek aszályos időszakai azt is megmutatták, hogy a gazdálkodóknak nemcsak szakmai, hanem pénzügyi segítségre is szükségük van ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjanak a megváltozott klimatikus viszonyokhoz – áll a minisztérium háttéranyagában. Az Agroökológiai Program (AÖP) keretében a gazdálkodók olyan önkéntes vállalásokat tehetnek, amelyek ösztönzik a talajborítás fenntartását, a mulcsozást, a talajkímélő művelést, valamint a mikrobiológiai és talajkondicionáló készítmények alkalmazását. A tarlókezeléshez kapcsolódó gyakorlatok – például a szárbontó baktériumkészítmények használata – nemcsak a támogatási feltételek teljesítését segítik, hanem hosszabb távon a talaj termőképességének megőrzését is szolgálják.

Emellett a KAP Stratégiai Terv keretében vízmegtartó beruházásokra is elérhetők támogatások. Ide tartozhatnak többek között a mikrovízgyűjtők, a tározók, a beszivárogtató rendszerek vagy más, a víz helyben tartását szolgáló fejlesztések. A kisebb gazdaságok és kertészetek számára meghirdetett pályázatok pedig lehetőséget biztosítanak korszerű öntözési rendszerek, talajnedvesség-szenzorok és egyéb víztakarékos technológiák beszerzésére is.

A Vízmegtartás: a jövő évi termés sorsa a tét bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Újabb hőhullám bontakozik ki Magyarországon. A nappali csúcshőmérsékletek mellett azonban arra is érdemes odafigyelni, ad-e enyhülést az éjszaka: ha a hőmérséklet hajnalra sem csökken 20 °C alá, megjelennek a trópusi éjszakák, amikor szervezetünk képtelen rendesen kipihenni magát. Kis Anna és Pongrácz Rita, az ELTE Meteorológiai Tanszékének kutatói az elmúlt fél évszázad mérési adatai alapján kimutatták, hogy az ezredforduló óta országos területi átlagban háromszorosára nőtt a trópusi éjszakák gyakorisága, és egyre hosszabb időszakot fognak át a nyárból.

Szerzők: Kis Anna, meteorológus, a földtudományok doktora, az ELTE Meteorológiai Tanszékének tudományos munkatársa és Pongrácz Rita, meteorológus, hidrológus, a földtudományok doktora, az ELTE Meteorológiai Tanszékének adjunktusa.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Egyre több emberéletet fog követelni az extrém hőség, ha nem teszünk ellene

Újabb hőhullámos időszak kezdődik Magyarországon. A figyelem ilyenkor elsősorban arra irányul, hogy napközben hol és mikor tetőzik a hőmérséklet, pedig az egészségügyi terhelés szempontjából legalább ilyen fontos, mi történik napnyugta után.

2026 júniusa a második legmelegebb volt Magyarországon 1901 óta (22,5 °C-os átlaghőmérséklettel), 2,7 °C-kal meghaladva az 1991–2020-as normálidőszak átlagát. A szervezetet fokozattan igénybe vevő hőséget idén nyáron is átélhettük már egyszer, hiszen a 2026. június 20-án kiadott másodfokú hőségriasztást később meghosszabbították és harmadfokúvá emelték, amely egészen a hónap végéig fennmaradt. A következő napokban is magas hőmérsékletekre számíthatunk: július 30-tól egészen augusztus 4-ig harmadfokú hőségriasztást rendelt el az országos tisztifőorvos.

Az átlaghőmérséklettel az éjszakák is melegednek, így egyre gyakrabban fordul elő, hogy a napi minimum-hőmérséklet sem süllyed 20 °C alá – ilyenkor beszélünk trópusi éjszakáról. A HungaroMet Napijelentés kiadványai alapján már június 9-én előfordult trópusi éjszaka az ország egy-egy pontján, mely után közel 10 napig nem volt ilyen meleg éjszaka, majd június 18-tól ismét, az ország egyre nagyobb területén megjelentek a trópusi éjszakák. Június 29-én és 30-án 27,1 °C-kal tetőzött eddig a minimum-hőmérséklet idén nyáron, egy-egy állomáson – ekkor szinte a teljes országban 20 °C felett alakultak a minimumok. A július eddig kevésbé volt meleg, először 8-án hajnalban jelentek meg 20 °C feletti minimum-hőmérsékletek az ország közel felén. Ezt követően július 14. és 19. között kisebb-nagyobb területet lefedve fordultak elő trópusi éjszakák. Az utóbbi napokban indult felmelegedési hullám hatására 27-én hajnalra több állomáson újra elérte a 20 °C-ot a minimum-hőmérséklet.

Egyértelműen kimutatható, hogy a hőmérsékleti terhelés miatt az extrém magas hőmérsékletek többlethalálozással járnak együtt. A hőstressz szempontjából különösen veszélyeztetettek az idősek, a gyermekek, a várandós nők, a krónikus betegségben szenvedők, illetve a szabadtéren dolgozó személyek – de egyébként bárki számára megterhelő lehet, ha elég hosszú ideig fennáll és elég szélsőséges. Az egészségügyi hatások kapcsán gyakran a nappali magas hőmérsékleteket emelik ki, és a rekordoknál is sokszor ezeket kíséri nagyobb figyelem, viszont nem szabad elfelejtkezni az éjszakai minimumok meghatározó szerepéről sem. Ugyanis az éjjeli alvás során a testünk pihen, és ekkor kezd enyhülni a forró nap okozta stressz, azonban ha éjszaka is túl meleg van, ez a szükséges regenerálódás elmaradhat, aminek következtében alvászavar, illetve szív- és érrendszerre ható stressz alakulhat ki. Emiatt a hőhullámok egészségügyi hatásainak vizsgálatakor lényegében mérvadóbb a minimum-hőmérséklet, mint a nappali maximum.

Éjjel-nappal melegebbek lettek a nyaraink

Épp ezért fontos tudnunk, hogyan alakulnak a minimum-hőmérsékletek a nyári időszakban az évek során. Az alábbi ábrán látható, hogy míg az 1971–1990-es időszakban 11-16 °C közti értékek voltak jellemzők hazánkban, addig a 2006–2025-ös időszakban már vitathatatlan eltolódás jelent meg, s a 13-17 °C közti értékek fordultak elő a leggyakrabban. Az erősebb szélsőségeknél is megjelenik a változás: az utóbbi 20 évben a 23 °C fölötti napi hőmérsékleti minimumértékek (a 20 év nyarainak napjait és Magyarország összes rácspontját tekintve) 2040-szer, a korábbi időszakban csupán 31-szer fordultak elő. Megjegyezzük, hogy ezzel párhuzamosan a maximum-hőmérsékleti értékek is növekedtek, még nagyobb mértékben, mint a minimumok, ami a napi hőingás növekedését eredményezte.

Háromszorosára nőtt a trópusi éjszakák száma

A trópusi éjszakák számában egyértelmű növekedés látszik Magyarországon, az elmúlt 54 évet (1971–2025) tekintve. Míg az ezredforduló előtt évente átlagosan egy ilyen nap fordult elő, addig a 21. században már évente átlagosan három ilyen napra is számíthatunk, a területi átlagok alapján. Az adatsorból magasan kiemelkedik a 2024-es év, amely hazánkban (és globálisan is) az eddigi legmelegebb volt a mérések kezdete óta. A három nyári hónap közül a legtöbb eset júliusban jellemző, a legkevesebb pedig júniusban.

Egyre korábban érkezik a hőstressz és később az enyhülés

Azt is megvizsgáltuk, hogy az adott éven belül mikor fordult elő az első trópusi éjszaka, mely kijelöli a hőstressz potenciális kezdetét: az évek többségében júliusra tehető ez a dátum, azonban ettől eltérő esetekre is találunk példát. Az alábbi animáción összehasonlíthatjuk az elmúlt két évben, azaz 2024-ben és 2025-ben az első trópusi éjszaka (piros színnel jelölve) jelentkezésének dátumát. A fent említett, kiugróan meleg 2024-es évben például már június első harmadában megjelentek a trópusi éjszakák Magyarország déli részén és a hónap végére szinte a teljes területet lefedték. Ezzel szemben az utóbbi időben átlagosnak tekinthető tavalyi nyáron csak június végén figyelhettünk meg először trópusi éjszakát az ország középső részein. Ezt követően a nyár végéig egyre nagyobb területet érintettek a 20 °C vagy azt meghaladó minimum-hőmérsékletek, ám az északkeleti régiókban sok helyen egyszer sem fordultak elő 2025-ben.

Az ország nagyjából felén egyáltalán nem volt jellemző a trópusi éjszaka, ha az 1971–1990-es időszakot tekintjük, illetve adott évben az első és az utolsó előfordulás között jellemzően nem telt el több idő 30 napnál. Az elmúlt 20 évben viszont már szinte mindenhol detektálhattunk ilyen esetet és az időbeli megjelenés is kitolódott: több régióban 40-50 nap is eltelhetett az első és az utolsó megjelenés között, ezzel jelentősen meghosszabbodott a potenciálisan hőstresszes időszak.

A megfigyelhető trendek szemléltetésére évtizedes bontásban is megvizsgáltuk a potenciálisan hőstresszes időtartamok alakulását az országos, területi átlagok alapján: 1976 és 1985 között csak egy-két trópusi éjszaka fordult elő, és ezek között csupán néhány nap telt el, jellemzően július közepe és augusztus eleje között. Az évek előrehaladtával látható, hogy az utolsó előfordulás dátuma későbbre, augusztus közepére-végére tolódott (főleg 2005 után), így a szélsőségesen meleg 2024-ben például még augusztus 20. után is megjelent trópusi éjszaka. Az első előfordulás több évben is júniusra volt tehető az utóbbi években; augusztusi első előfordulás pedig csak egyszer fordult elő 1996 óta. Mindezek alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a trópusi éjszakák gyakrabban fordulnak elő és a nyár mindhárom hónapjában jellemzők lehetnek. (Az alábbi animáción minél távolabb van egy évet reprezentáló pont a szaggatott vonaltól, annál hosszabb idő telt el az adott évben az első és az utolsó trópusi éjszaka előfordulásának dátuma között, ami a potenciálisan hőstresszes időszak megnyúlását jelzi).

A hőszigeteken egyáltalán nem garantált a pihenés

Budapest belterületén (é.sz. 47,5° k.h. 19,0°) az országoshoz hasonló tendenciát láthatunk a trópusi éjszakák számában. Az 1971–1990-es időszakban az évi átlagos gyakoriság 6 volt, míg az utolsó 20 évet tekintve ez az érték már 17-nek adódott (amelyben a 2024-es év is szerepel a kiugróan magas értékével). Az évi 15 trópusi éjszakát meghaladó esetek általánosságban is gyakoribbá váltak: 2000. előtt mindössze két példát találtunk (1992 és 1994), a 21. században viszont eddig 11 ilyen év fordult elő (amelyekből 2015-ben és 2024-ben a 30 napot is meghaladtuk).

Az épített környezet miatt a városokban még fokozottabb lehet a hőség (városi hőszigethatás), illetve több lehet a trópusi éjszakák száma is. Ez összefüggésben áll azzal, hogy a sok mesterséges felszín (beton, aszfalt) elnyeli a beérkező sugárzás nagy részét, majd az esti órákban kisugározza azt, ezzel melegítve a környezetét. Továbbá viszonylag kevés a zöld- és vízfelület, amelyek mérsékelhetnék a hőmérsékletet. Emiatt is fontos a várostervezés során figyelembe venni az éghajlatváltozás problémakörét és több, természetalapú megoldást, kék-zöld infrastruktúrát alkalmazni.

Mire készüljünk?

A globális felmelegedés miatt várhatóan a napi minimum-hőmérséklet is növekedni fog a következő évtizedekben, ám ennek mértéke nagymértékben attól függ, hogy mikor kezdjük el az üvegházgáz-kibocsátás mérséklését, milyen konkrét forgatókönyv valósul majd meg az évszázad végéig. Annak érdekében, hogy a trópusi éjszakák sokasodásának valószínűségét csökkenthessük, minél hamarabb kellene elkezdeni a jelentős kibocsátáscsökkentést, melyet lehetőleg minél gyorsabban és minél kevesebb fosszilis energiaforrás felhasználásával kell végrehajtanunk.

A vizsgálathoz a legjobb, hazai, minőségileg ellenőrzött, homogenizált, 10 km-es rácsfelbontású, 1971-től rendelkezésre álló, HuClim adatbázist tekintettük, amelyért köszönet illeti a HungaroMet Zrt.-t. A kutatás megjelenését az ECF támogatta.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Hőhullámok és többlethalálozás: nem a rekord csúcshőmérséklet a legveszélyesebb bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Szolidáris Közösségek volt a témája az egyik kerekasztal beszélgetésnek a X. Zöld Nyári Egyetemnek Szigetszentmártonban.

Milyen helyi szolidaritási kezdeményezések vannak? Mi az az energiaközöség?
Magyarországon ma 18 – zömében nonprofit – energiaközösség működik.  Milyen lenne az igazságos rendszerhasználati díj?  Hogyan segít az energiaközöség az energiaszegénység ellen? Miben tud segíteni a Szolidáris Gazdasági Központ egy energiaközösség létrehozásánál?

Többek között e kérdésekre adott választ Molnár András a Szolidáris Gazdasági Központ közösségi energia koordinátora Szilágyi László felvételén.

Az adást Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: Szolidáris Közösségek bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az extrém hőségben fehéren világító lombú hársfák sora nem különös természeti látványosság, hanem a hőstressz jele: a fák a fény visszaverésével próbálják védeni leveleiket. Víz nélkül azonban hamar kimerülnek a növényi védekezés lehetőségei. Koncz Péter, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont ökológusa, projektmenedzsere szerint a meglévő erdők vízmegtartó képességének és ellenálló szerkezetének helyreállítása annál is égetőbb probléma, mint hogy mennyi új fát ültetünk.

Szerző: Koncz Péter, ökológus, projektmenedzser a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A 40 fokot közelítő hőségben gyakran láthatunk az út szélén olyan fákat, amelyek lombkoronája mintha fehéren világítana. Jó eséllyel hársfákról van szó, melyek levelük fonákját felfelé fordítva próbálnak minél többet visszaverni a túlzottan erős  napsugarakból. Ez azonban csak egy a fák számos, többségében kevésbé látványos védekezési módszere közül. Az út szélén fehéren világító fák azt üzenik: baj van.

Ezek nem az egészséges működés jelei, hanem túlélési stratégiák. És az ország számos pontján már most is jól láthatók a hőstressz tünetei: koronaszáradás, száraz ágak, idő előtti lombhullás és ritkuló erdőállományok. A létért való küzdelem egyre több helyen bizonyul sikertelennek.

A fényvisszaverés mellett a lombkorona külső, erős fényben lévő levelei vastagabb szöveteikkel árnyékolják a lombkorona belsőbb részein lévő leveleket. A fotoszintézis fényvédelmi mechanizmusai is működésbe lépnek: a fölösleges fényenergiát nem hasznosítják, hanem hőként vezetik el, sőt fényként visszaverik így védve a levél sejtjeit a károsodástól.

Kulcsszerepben a víz

De mindezek a védekezési módszerek akkor hatásosak igazán, ha elegendő víz áll a fák rendelkezésére. Így intenzív párologtatással akár több fokkal is hűthetik a lombkoronát, miközben gyökereik egyre mélyebbre hatolnak a talajban a víz után kutatva.

Ahogy azonban a talaj kiszárad, a levelek bezárják a gázcserenyílásaikat, hogy mérsékeljék a vízveszteséget. Ezzel együtt a párologtatás is leáll, a levelek gyorsan felmelegszenek, és beáll a „nyári ősz”: a korai lombsárgulás és lombhullás.

Ha pedig ez nem lenne elég, az aszály által legyengített fákat könnyebben támadják meg az invazív rovarok, mint pl. a kőrisrontó karcsúdíszbogár, amely éppen júniusban jelent meg  hazánkban.

A talajban megtartott víz adhatná az erdők számára az igazi védelmet a Kárpát-medence egyre forrósodó nyarai során – azonban, úgy tűnik, keveset teszünk azért, hogy megállítsuk az elszivárgását. Pedig lenne mozgástér.

Örökerdők változatos fafajokkal és jóval kevesebb nagyvaddal

A vízmegtartás alapja nem elsősorban egy-egy műszaki beavatkozás vagy új, déli szaporítóanyagok alkalmazása, hanem maga az erdő szerkezete. A folyamatos erdőborítást biztosító örökerdő-gazdálkodás, a többkorú, elegyes állományok és a kisléptékű, legfeljebb kisebb lékekben végzett fakitermelés mérséklik a párolgási veszteséget, javítják a mikroklímát és növelik az erdők ellenálló képességét.

Az utóbbi évtizedekben hihetetlenül megnőtt a nagyvadállomány, ami nemcsak gazdálkodási, természetvédelmi, hanem vízgazdálkodási probléma is. A túlzott vadnyomás akadályozza a természetes felújulást, elszegényíti a fafajösszetételt, megritkítja a cserje-, gyep- és mohaszintet, csökkenti a talaj árnyékolását és a víz beszivárgását, így rontja az erdők vízmegtartó képességét. A klímaadaptív erdőgazdálkodás egyik alapfeltétele ezért a nagyvadállomány 20–70%-os csökkentése (jelentős területi különbségek mellett), hogy a természetes felújulás és az új telepítések mesterséges védelem nélkül is egyre inkább sikeresek lehessenek.

A Mecsekerdő Zrt. örökerdő-gazdálkodása – Fotó: Koncz Péter, 2024. november 6.

A fafajösszetétel is jelentősen befolyásolja az erdők vízháztartását. Ezért indokolt a termőhelyhez kevésbé alkalmazkodó fenyvesek és akácosok fokozatos átalakítása őshonos, elegyes lombos erdőkké. Ezek jobban visszatartják a csapadékot, kedvezőbb mikroklímát teremtenek, csökkentik a tűzveszélyt, és hosszú távon stabilabb vízháztartást biztosítanak. A Mecsektől a Pilisig ma már 15–22 őshonos fafajjal dolgoznak az erdészek a mesterséges felújítások során, miközben a természetes újulatot is támogatják.

Ugyanakkor vannak olyan területek – például a Kiskunság egyes részei –, ahol a klímaváltozás miatt a zárt erdők fenntartása már nem reális. Itt a nyílt erdőssztyepp (erdő-gyep mozaik) vagy a gyepvegetáció megőrzése és helyreállítása jelentheti a hosszú távon fenntartható megoldást.

Széteső, laza szerkezetű lombkorona, valamint földút „vízkivezető” keréknyommal – Fotó: Koncz Péter, 2026. június 9. Sok kis erdei tavacska, okosan tervezett erdei utak

A hegyvidéki erdőkben korábban természetes módon alakultak ki kisebb tavak és időszakos vízállások, amelyek lassították a víz lefolyását, segítették a beszivárgást és hűtötték a mikroklímát. Helyreállításuk ma egyre több helyen zajlik, javítva a vízmegtartást és növelve a biodiverzitást, mivel élőhelyet biztosítanak számos vízi gerinctelennek, kétéltűnek és más erdei fajnak. Vizet a tájba, a vizet az erdőbe is.

Kevesen gondolnak rá, de az erdők jelentős vízveszteségét sokszor az erdészeti utak okozzák. A lejtő irányába futó utak összegyűjtik a csapadékot, majd csatornaként gyorsan kivezetik a vizet az erdőből. A megoldás a használaton kívüli utak megszüntetése, a víz visszavezetése keresztirányú árkokkal az erdőbe, valamint rönkgátak, rőzsegátak és hordalékfogók létesítése helyben található fából. Ezek a természetközeli beavatkozások egyszerre lassítják a lefolyást, növelik a beszivárgást és mérséklik az eróziót.

Erdészeti útról lefolyó vízből kialakított tóka – Fotó: Koncz Péter, 2024. november 13.

A víz visszatartása nemcsak ökológiai, de erdőgazdálkodói érdek is. Sőt, a meglévő erdők megőrzésével és vízmegtartó képességük helyreállításával már ma nagy segítséget adhatnánk a klímavédelemnek. Sokkal gyakrabban hallhatjuk, hogy több fát kellene ültetnünk, miközben az új erdőknek legalább 40–50 évre van szüksége ahhoz, hogy lombkoronája összezáródjon, saját maga számára is védelmet nyújtó mikroklímát alakítson ki, és valóban ellenállóvá váljon a szélsőséges időjárással szemben.

Kis projektek tanulságos eredményekkel

Az elmúlt két évtizedben legalább 20, erdőkhöz kapcsolódó vizesélőhely-rehabilitációs projekt valósult meg Magyarországon. Ezeket egy erdőrestaurációs adatbázis jelenleg is folyamatban lévő elemzése során azonosítottuk.

• Jó példa a Kaszó-LIFE projekt, amelynek keretében mintegy 290 hektáron javították az erdők vízellátását kotrással, gátépítéssel, tavak kialakításával és vízfolyások revitalizációjával. A beavatkozások hatására a talajvízszint 40–50 centiméterrel emelkedett.
• A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság a Táti-szigeteken mintegy 195 hektáron javította az ártéri erdők vízellátását vízkormányzó műtárgyak létesítésével, vizes élőhelyek kialakításával és őshonos fafajok telepítésével.
• A Fényi-erdőben közel 300 hektáron épültek vízvisszatartó műtárgyak, miközben az inváziós akác visszaszorítása és az erdőszerkezet természetesebbé alakítása is megvalósult.
• A LIFE4OakForests projekt keretében több kis léptékű vízmegtartó beavatkozás történt hegyvidéki tölgyesekben. Helyi faanyagból hordalékfogó rönkgátakat építettek, az erdészeti utakról lefolyó vizet az erdőbe vezették, és kisebb vizes élőhelyeket hoztak létre.

Mederborda a vízlefolyás lassításához a Kaszó-LIFE projektben

Bár ezek a beavatkozások egyenként kis területet érintenek, vízgyűjtőszinten néhány száz hasonló vízvisszatartó létesítmény és hiányzó ökológiai elem helyreállítása már jelentős javulást eredményezhet az erdők vízháztartásában.

A projektek tapasztalata azt mutatja, hogy a leghatékonyabb megoldások nem egyetlen beavatkozásra épülnek, hanem a vízmegtartást az erdőszerkezet helyreállításával és a természetes folyamatok támogatásával együtt kell megvalósítani.

A víz összehoz

A vízmegtartás nem csupán erdészeti, hanem társadalmi feladat, amely az erdészet, a vízügy, a természetvédelem, a mezőgazdaság, a vadgazdálkodás és az energiapolitika összehangolt együttműködését igényli. Csökkenteni kell az erdőkre nehezedő kitermelési nyomást, újra kell gondolni a biomassza energetikai felhasználását, és ahol megvalósítható, a tűzifatermelésben az inváziós fafajoknak nagyobb arányban kellene szerepelniük.

A klímaváltozás hatására az erdők kiszáradnak, és egyre inkább szén-dioxid-kibocsátókká válnak. Nem arra hivatottak, hogy ellensúlyozzák a fosszilis energiahordozók elégetéséből származó kibocsátást.  A hőkupolák alatt még védekeznek, de egyre gyakrabban kimerülnek. A stressz jelei ma már mindenki számára láthatók, a megoldások pedig ismertek, alkalmazásuk is megkezdődött. A kérdés az, hogy képesek leszünk-e időben segíteni az erdőknek, hogy azok továbbra is segíthessenek rajtunk. Cselekednünk kell, már nincs mire várni!

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Nem elég több fát ültetni: a meglévő erdőket kell megmenteni a kiszáradástól bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Ősszel új alapokra helyezhetik Magyarország klímavédelmi szabályozását. Az Élő Környezetért Felelős Minisztérium megerősítette, hogy jelenleg a Vízügyért és Klímapolitikáért Felelős Államtitkárság készíti elő az új klímatörvény koncepcióját, miközben részletesen elemzi azt a civil klímatörvény-javaslatot, amelyet mintegy 200 civil, szakmai és érdekképviseleti szervezet dolgozott ki. A tárca szerint a civil tervezet szakmai színvonala kiemelkedő, és több eleme is bekerülhet a kormány által benyújtandó jogszabályba. Gajdos László miniszter a napokban találkozott is a civil klímatörvény megalkotóival.

“A civil törvénytervezet szövegét a szakértők elemzik és megvizsgálják, hogy mi beépíthető a kormány által előterjesztendő törvénytervezetbe” – kaptuk hírül az Élő Környezetért Felelős Minisztérium sajtóosztályától.  A tárca szerint a dokumentum „rendkívül alapos és szerteágazó, európai szinten a legalaposabb törvényekhez hasonlít.”

Hozzátették: a jogszabályalkotók azt is vizsgálják hogy, mely elemeket célszerű törvényi szinten szabályozni, és mely kérdéseket érdemes inkább stratégiákban vagy alacsonyabb szintű jogszabályokban rendezni.

Mindez azért is figyelemre méltó, mert a Magyar Természetvédők Szövetsége és a Green Policy Center koordinálásával készült civil klímatörvény-javaslatot nemrég mutatták be és adták át a minisztériumnak, ahol az elmúlt 16 évvel ellentétben kifejezetten örültek a civil összefogásban elkészült törvényjavaslatnak.

A kormány már korábban felvette az őszi törvényalkotási programjába a klímavédelmi törvény módosítását, így a kérdés már nem az, hogy lesz-e új szabályozás, hanem az, hogy annak tartalmát mennyiben határozza meg a társadalmi egyeztetés során kidolgozott szakmai javaslat.

Az új törvény megalkotását az Alkotmánybíróság döntése is sürgeti. A testület megsemmisítette a jelenlegi klímatörvény azon rendelkezését, amely 2030-ra legalább 40 százalékos üvegházhatásúgáz-kibocsátás-csökkentést írt elő. A minisztérium szerint „ezt az értéket 50 százalékra kell emelni. Ez jobban segíti hazánkat abban, hogy 2050-re valóban klímasemlegessé váljon.”

Kevés csak a célértéken módosítani

A tárca azonban úgy látja, önmagában a magasabb célérték nem elegendő. „Meg kell fogalmazni arra nézve is a kereteket, hogy ez hogyan elérhető, mi a gazdasági és társadalmi szereplők feladata a fenntarthatóság felé tartó átmenetben.” A szabályozásnak ki kell térnie arra is, miként válthatja fel az ország a fosszilis energiaforrásokat megújulókkal, illetve hogyan csökkenthető az energiafelhasználás. A minisztérium válaszából az is kiderül, hogy az új klímatörvény várhatóan sokkal nagyobb hangsúlyt helyez majd az alkalmazkodásra, mint a jelenlegi szabályozás.

„Magyarország Európa egyik legsérülékenyebb országa a klímaváltozással szemben” – emlékeztetett a tárca. Az Alkotmánybíróság szerint olyan jogszabályi környezetet kell kialakítani, amely biztosítja a Kárpát-medence egyedi tájainak, élővilágának és természeti értékeinek megőrzését. Ennek megfelelően „a törvénynek nagyon alaposan kell foglalkoznia a klímaváltozás elkerülhetetlen hatásaihoz való alkalmazkodással és az éghajlatváltozással szembeni rugalmas ellenállóképesség fejlesztésével.” A minisztérium szerint a jelenlegi klímatörvény erről „szinte semmi megfoghatót nem mondott”. A tárca arra is felhívta a figyelmet, hogy az idei első nyári hőhullám ismét bebizonyította: „muszáj felkészülnünk az elkerülhetetlen hatásokra, amelyek várhatóan egyre gyakoribbak és erősebbek lesznek.”

Abban mindenki egyetért, hogy már nem elég a célértékek egyszerű módosítása, hanem szemléletváltásra van szükség. Ezt erősíti, hogy a csaknem 200 szervezet részvételével elkészült tervezet abból indul ki, hogy a klímaváltozás nem egy szűk környezetvédelmi kérdés, hanem a gazdaság és a társadalom egészének működését meghatározó kihívás.

Több, mint szakpolitika

A törvényjavaslat főkodifikátora, Baranyai Gábor szerint ezért „az éghajlatváltozás nem egy szűk környezetvédelmi szakpolitikai terület, hanem a társadalom és a gazdaság egésze működésének lenyomata. Ezért a javaslat éghajlatvédelmi fókuszú, de széles hatályú fenntarthatósági kerettörvény.” A cél nemcsak a klímasemlegesség jogi kereteinek megteremtése, hanem az energia- és természeti erőforrások használatának csökkentése, a természeti rendszerek megőrzése és helyreállítása, valamint az igazságos átmenet biztosítása is.

A tervezet egyik legfontosabb újítása, hogy a klímapolitikát három egyenrangú pillérre építi: a kibocsátáscsökkentésre, az alkalmazkodásra és a rezilienciára.

Éger Ákos, a Magyar Természetvédők Szövetsége ügyvezető elnöke szerint a törvénynek nemcsak azt kell meghatároznia, hogyan csökkenjen az üvegházhatású gázok kibocsátása, hanem azt is, hogyan készül fel az ország a hőhullámokra, az aszályra, a vízhiányra, a szélsőséges csapadékra és a természeti rendszerek romlására. Ez a megközelítés látványosan egybeesik azokkal a hangsúlyokkal, amelyeket a minisztérium is kiemelt.

A civil javaslat nemcsak 2030-as, hanem 2040-es és 2050-es célokat is rögzítene, és bevezetné a nemzeti és ágazati karbonköltségvetések rendszerét. Ez azt jelentené, hogy a klímacélok nem maradnának általános politikai vállalások, hanem ötéves, mérhető és számon kérhető kibocsátási keretekhez kellene igazítani az egyes ágazatok döntéseit.

A tervezet másik fontos eleme, hogy a tájat, a talajt, a vizeket, az erdőket és a biológiai sokféleséget nem kiegészítő környezetvédelmi szempontként kezeli, hanem a klímavédelem alapjaként. Külön foglalkozik a vízhiánnyal, a vízmegtartással, a természetalapú megoldásokkal és az ökoszisztémák helyreállításával.

Gálhidy László, a WWF Magyarország programvezetője szerint a törvényben megjelenő szemlélet paradigmaváltást hozhat az erdőgazdálkodás és a természetvédelem együttműködésében, és hosszabb távon a társadalom értékrendjére is hatással lehet.

A javaslat emellett az úgynevezett Igazságos Átmenet Tervvel arra is törekszik, hogy a zöld átállás költségei ne aránytalanul a sérülékeny háztartásokra, gazdálkodókra vagy kisvállalkozásokra háruljanak. Külön foglalkozik az energiaszegénységgel, a vízszegénységgel és a hőhullámok idején jelentkező hűtési szegénységgel.

Tóth Péter, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület programvezetője szerint a mezőgazdaság jövője azon múlik, sikerül-e megőrizni a talajéletet, a beporzókat és a táji sokféleséget, míg Mikula Lajos, az AGRYA főtitkára arra hívta fel a figyelmet, hogy a klímaalkalmazkodás csak a gazdák bevonásával lehet sikeres.

A Új klímatörvény készül: bekerülhet a civil javaslatok egy része bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Áder János kamuzöld – ezt nagyjából mindenki tudta már Magyar Péter megszólalása, illetve az azt követő sajtóhíradások előtt is, amelyek Áder állami milliárdokkal támogatott Kék Bolygó nevű alapítványáról, és annak több mint hétmilliárd forintos gigarendezvényéről szóltak. A volt köztársasági elnök esete azonban jó apropó beszélni a zöldek és a mindenkori hatalom viszonyáról.

Ha a pohár félig teli oldalát nézem, azt mondhatom, hogy már az félsiker a zöldek részéről, hogy valaki – akár felszínes és/vagy hazug módon – de zöldnek akar látszani. Annyit mégiscsak elértünk az elmúlt uszkve 70 év alatt, hogy különböző zöld jelzők (környezetbarát, öko, fenntartható stb..) olyan kategóriák legyenek, amelyeket a politikai vagy gazdasági szereplők előnyösnek tartanak magukra aggatni… Persze ezenközben a hatalom fenntartja a jogot arra, hogy felossza, kategorizálja a zöldeket. Igy vannak a jó zöldek és a rossz zöldek, vannak a “reális”, megfontolt zöldek, és vannak a túlzó, türelmetlen vagy radikális zöldek.  Ezek nyomán valóban felmerül a kérdés: milyen legyen a zöldek alapvető viszonya az uralkodó hatalomhoz és az uralkodó rendszerhez…

A zöld 50 árnyalata

A cinikus zöldrefestőktől az úgynevezett “méregzöldekig” valóban sok árnyalattal találkozhatunk. 

Az antizöldeka jelen szempontból a legkevésbé problematikusak. Nyilván vannak – most már azért látványosan kevesebben – akik nagyon antizöldek, pl. klímaváltozástagadók, doktriner ipari lobbisták, stb., de ők legalább nem is csinálnak úgy, mintha… A probléma ott kezdődik, amikor a hegemón gazdasági-társadalmi-politikai rendszer felfigyel az ellene tiltakozók üzeneteire és kooptálja azokat.

Egyszerű zöldrefestők: Itt már az a kiindulópont dominál, amit fent is említettünk, miszerint a “zöld”, a “fenntartható”, “öko”, “bio, “természetes” és még sorolhatnánk olyan kifejezések, amelyek már be vannak épülve a közgondolkodásba, mint alapvetően pozitív, előremutató dolgok. Ezért az ezekre az – amúgy homályos és pontatlanul definiált – kategóriákra való hivatkozás piaci, politikai, illetve PR előnyöket jelent.

Itt aztán megtalálható minden.

Ott vannak a csalásközeli megoldások (pl. hogy valaki beépíti mondjuk a “bio” szót a cégnévbe,miközben amit értékesít, az nem bio) vagy, hogy szépen kinéző logókat használnak, amelyek igazán nem jelölnek semmit, vagy hogy alkalmasint valódi ellenőrzött minősítéseket jelölő logókat használnak, csak épp az elhelyezésükből nem derül ki, hogy a “környezetbarát” minősítés nem a termékre magára, hanem mondjuk a csomagolásra vonatkozik… 

A zöldrefestő “csalás” másik formája, amikor valaki lényegtelen információkat közöl, mint amikor egy cég olyan „előnnyel” kérkedik, ami valójában szabályozás, törvényi kötelezettség vagy régóta sztenderd az iparágban (pl. egy aeroszolos dezodoron a „CFC-mentes” felirat – holott a freon használata aeroszoloknál már évtizedek óta be van tiltva) vagy amikor egy növényi olaj „koleszterinmentes” (miközben természetesen minden! növényi termék koleszterinmentes, mivel a koleszterin csak állati termékekben található..) és ezeket még sorolhatnánk. Az utóbbi 20 évben megismerhettük az ilyen trükközés egymillió variációját.

Cinikus zöldrefestők

Egy fokkal etikátlanabb, amikor egy cég egy eleve káros valamit próbál „zöldebbnek” beállítani (pl. az „organikus dohány” vagy az „üzemanyag-hatékonyabb” terepjáró, stb.) És még egy fokkal képmutatóbb, amikor egy márka vagy személy egy-egy apróbb környezetbarát tulajdonságot, tevékenységet promózik, miközben elhallgatja azt, hogy maga a lényegi (üzleti) tevékenysége kifejezetten környezetkárosító. 

Ezeket már ismerjük:

• Amikor a fast fashion márkák piacra dobnak egy-egy „fenntartható” vagy „újrahasznosított anyagból készült” kollekciót, miközben ezek a kollekciók a teljes éves termelésüknek csak elenyésző részét (gyakran  egy százaléknál is kevesebbet) teszik ki. Közben az üzleti modelljük alapja a folyamatos túltermelés, az olcsó, rövid életű ruhák tömeges gyártása, ami hatalmas vízfogyasztással, vegyszerhasználattal és hulladéktermeléssel jár…
• …vagy amikor olaj- és gázipari vállalatok hatalmas hirdetési kampányokban népszerűsítik a cég által támogatott kis léptékű napelemparkokat, szélenergia-projekteket vagy az „alacsony szén-dioxid-kibocsátású” jövőről szóló vízióikat, miközben a bevételük és befektetéseik túlnyomó többsége továbbra is a fosszilis tüzelőanyagok (olaj, földgáz) kitermeléséből és értékesítéséből származik, ami a klímaváltozás elsődleges motorja… 
• …vagy amikor italgyártók büszkén hirdetik, hogy palackjaik már 25%-ban újrahasznosított műanyagból (rPET) készülnek, miközben a vállalat a világ egyik legnagyobb műanyagszennyezője, amely évente több milliárd egyszer használatos műanyag palackot hoz forgalomba. 
• …vagy amikor légitársaságok, akik a „Carbon offset” (szén-dioxid-kibocsátás ellentételezése) programokat kínálnak az utasoknak, ahol egy kis felár megfizetésével faültetési vagy egyéb környezetvédelmi projekteket támogathatnak, miközben a repülés az egyik legkörnyezetszennyezőbb közlekedési forma és miközben a vállalat az utasforgalom folyamatos és agresszív növelésében érdekelt…
• …vagy amikor pénzintézetek, bankok és más intézmények, amelyek zöld hiteleket kínálnak lakossági ügyfeleknek (pl. napelemre vagy hőszivattyúra), és ezekkel kampányolnak a fenntarthatóságukról, miközben gyakran több milliárd dollárnyi hitelt nyújtanak nagyvállalatoknak szénbányák nyitására, olajvezetékek építésére vagy esőerdők irtásával járó mezőgazdasági tevékenységekre.

Ez a zöldrefestés “színes” világa, ahol már olyan sok fenntartható, zöld és természetbarát ez meg az található, hogy az ember csak azon csodálkozik, hogyhogy nem oldottuk meg a klímakrízist, hiszen itt már mindenki zöld…

Fától az erdőt – azaz az egyéni cselekvés csapdája

Van egy még nagyobb útvesztő, ami már nem a cinikus zöldrefestőket, hanem a tényleg jót akaró zöldeket érinti. 

A zöld gondolkodás és a zöldpolitika egyik előremutató eleme, hogy mindig is hangsúlyozta az egyéni döntések, az egyéni cselekvés fontosságát – hogy ne csak várjunk másokra, hanem mi is csináljuk, mutassunk példát, tegyük meg kicsiben,sok kicsi sokra megy, és így tovább. Ehhez társult a zöld szemlélet egy másik fontos és szimpatikus vonása, az életmód hangsúlyozása, nevezetesen, hogy az ember ne csak a szavak és a szavazatok szintjén jelenítse meg a világnézetét, hanem az jelenjen meg az életmódjában, hassa át a hétköznapjait.  Ezek valóban fontos elvek, amelyek minden progresszív politikában meg kell(enne), hogy jelenjenek!

Ám nagyon nem mindegy, hogy az egyéni cselekvés a rendszerszintű cselekvés mellett vagy helyett van! 

Sajnos igen gyakran az utóbbiról van szó. Márpedig a globális kapitalizmus korában – egy-két kivételes esettől eltekintve –az egyéni és a rendszerszintű cselekvés között olyan léptékkülönbségek lehetnek, melyek az egyéni cselekvést majdhogynem marginálissá, az egyéni cselekvés piedesztálra állítását pedig átveréssé teszik.

Ez a zöld szemléletformálás és a zöldpolitika egyik legnagyobb belső csapdája – hiszen a globális kapitalizmus hegemon rendszere előszeretettel propagálja az “egyéni cselekvés , egyéni felelősségvállalás” fontosságát, ami nemcsak hogy eltereli a figyelmet a rendszerszintű cselekvés elmaradásáról, de egyfajta szelepként is működik, mely által az uralkodó rendszer a folyamatos cselekvés illúzióját keltve bebiztosítja a status quo fenntartását.

Rendszerkritika és harc nélkül nincs jövő

Megint másik csapdahelyzet – ami szintén gyakran szimpatikus és jóindulatú közelítésből származik, az az egyre gyakoribb “kivonulás” népszerűsítése. Itt is meg kell említeni, hogy alapból nagyon hiteles, amikor valaki, például felismerve az ökológiai korlátokat, úgy dönt, hogy kivonul a városból, és elmegy mondjuk egy ökofaluba gazdálkodni. Alapvetően rokonszenves az a gesztus, hogy megmutatjuk, hogyan is néz ki egy alternatív közösség vagy életmód. Nagyon őszinte és következetes lehet azt mondani, hogy kilépek  a fenntarthatatlan közegből, és azt választom, hogy másként élem a hétköznapjaimat. Csatlakozni az Ökofalvak, a Gyüttmentek, a Mélyalkalmazkodás táborához megítélésem szerint teljesen érvényes, alkalmasint tiszteletreméltó individuális döntés, amelynek a kollektív cselekvés szempontjából mégis lehet/van olyan “mellékhatása”, ami nem biztos, hogy támogatja a rendszerszintű változást. Nem pusztán azért, mert mindez könnyen átcsap –– Lányi András kifejezésével élve –   „összeomlás-pesszimizmusba”, ami elveheti vagy akárcsak csökkentheti az emberi hatóerőben vetett hitet, hanem sokkal fontosabban, mert kiveszi a problémát a politika teréből.

Zöldnek lenni – pláne a 21 században –leginkább rendszerkritikát kell, hogy jelentsen. Annak felismerését, hogy az uralkodó rendszer (rendszerszinten!!) fenntarthatatlan. Ezt a rendszert politikailag, gazdaságilag úgy hívják, hogy kapitalizmus, kulturálisan pedig leggyakrabban úgy, hogy fogyasztói társadalom. Az ökológiailag fenntartható lét ebben a rendszerben nem lehetséges! Individuális szinten sokféle stratégia lehet érvényes, de ami érdemben és kellő léptékben hatással van a fenntarthatóság kérdéseire, az a rendszerszintű változás. Ehhez pedig leginkább a politikai nyomásgyakorlás vezet el. 

Egy olyan polikrízisben élünk, ahol az individuális cselekvés és személyes példamutatás már nem elég. Ha nem történnek nagy hatósugarú rendszerszintű beavatkozások, akkor egészen reménytelenné válik az összeomlás elkerülése.

Így hát persze, vannak olyan szembetűnő esetek, mint Áder Jánossé. Amikor egy ősfideszes haver, akit épp a befolyásos haverjai megtettek az ország első számú főméltósággá, a létező legcinikusabban hirdeti a zöld elveket és a fenntarthatóságot, miközben fenntartás nélkül (ki)szolgál egy olyan rezsimet, amely nem is állhatna távolabb a zöld elvektől és a fenntarthatóságtól.  Ám ez a könnyebbik eset. Ezt könnyen felismerjük, leleplezzük, elítéljük. A zöldrefestés már egy rafináltabb dolog, hiszen ilyenkor az uralkodó rendszer kooptálja a zöld címkéket, kifejezéseket, szlogeneket – persze mindezt felületes, felhígított és képmutató módon teszi, úgy, hogy a zöldnek titulált dolgok még véletlenül se érintsék az uralkodó rendszer gazdasági, politikai, társadalmi alapjait. A zöldrefestés délibábja azért veszélyes, mert azt a látszatot kelti, hogy történik valami – ezzel legyengítve a rendszerkritikát és a hegemón rendszerrel szembeni ellenállást. 

Végül, paradox módon a zöldek saját belső ellentmondásai is megjelennek, amikor a rendszerszintű változtatás helyett a hangsúly az egyéni cselekvésre és az alternatívák előzetes felépítésére helyeződik.  Ezek természetesen fontosak és szükségesek, csak hát az arányok…  A lényegi kérdés megmarad: ha ezek a rendszerkritika és változtatási nyomás mellett történnek, akkor előrevisznek, viszont ha ezek helyett, akkor marad a fennálló rend – ami polikrízis idején végzetesnek bizonyulhat.

A Lehet-e rendszerkritika nélkül zöldnek lenni?  bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A zöldek és a politika Magyarországon volt a témája az egyik kerekasztal beszélgetésnek a X. Zöld Nyári Egyetemen, Szigetszentmártonban.

A hazai zöldpolitikáról szóló részvételi panelbeszélgetést Szilágyi László rögzítette. Akiket hallunk:

• a házigazda Csillag Gábor zöld gondolkodó, író, publicista, aktivista
• Macskásy Éva biológus humánökológus
• Lányi András író, filozófus
• Őri Ádám humánökológus, szociológus
• Tordai Bence közgazdász, szociológus, volt parlament képviselő

Amiről szó esik:

• Hol tart ma a hazai zöldpolitika?
• Valóban temetjük az ökológiai politikát?
• Az ökopolitika ópium a népnek, vagy hazugság?
• Gazdasági érdeksérelmet okoz a fogyasztói társadalomban a zöldpolitika.
• Van társadalmi bázisa a zöldeknek?
• Miért ódzkodnak a civil zöldek a pártoktól?
• Hazai civil zöld történelem – hogyan változott meg a szervezetek politikához való viszonya?

Az adást Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: A zöldek és a politika Magyarországon bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A magasabb állatjóléti követelményekkel szemben gyakran az az ellenérv hangzik el, hogy a tágasabb férőhely, a több mozgás és a hosszabb nevelési idő növeli az állattenyésztés takarmány- és területigényét. Berezvai Zombor, a Budapesti Corvinus Egyetem docense szerint ez azonban csak a mérleg egyik oldala. A zsúfolt, nagyüzemi tartás nagyobb antibiotikum-felhasználással, koncentrált trágyaterheléssel és a fertőző betegségek gyorsabb terjedésével is együtt járhat. Ha ezeket a következményeket is figyelembe vesszük, az állatok jóléte már nem a fenntarthatóság ellenfelének, hanem bizonyos esetekben annak egyik feltételének látszik.

Szerző: Berezvai Zombor, a Budapesti Corvinus Egyetem docense

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Első pillantásra logikusnak tűnik, hogy minél kevesebb helyen, minél gyorsabban nevelünk fel minél több állatot, annál kisebb lesz az élelmiszer-termelés környezeti terhelése. Kevesebb terület, rövidebb nevelési idő és nagyobb termelékenység: az intenzív állattartás ebből a nézőpontból hatékony rendszernek látszik.

A nagyüzemi telepek azonban nemcsak húst, tejet vagy tojást állítanak elő nagy koncentrációban. Ugyanígy koncentrálják az antibiotikumok használatát, a keletkező trágyát és az állatbetegségek terjedésének kockázatát is. Ha ezeket a következményeket is hozzászámítjuk, már korántsem egyértelmű, hogy érdemes-e az állatjólét kérdését a hatékonyság mögé sorolni.

A britek és a magyarok többsége is a szigorúbb állatjóléti szabályok mellett van

Elöljáróban érdemes kitérni arra, hogy az állatjóléti követelményekről szóló vita nem szólhat kizárólag a termelési hatékonyságról, hiszen nem élettelen anyagok termelési folyamaton keresztüli átalakításáról van szó, hanem érző lényekről – ahogy azt egyébként az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés 13. cikke is rögzíti. Az, hogy társadalmi szinten hogyan bánunk egymással és más fajokhoz tartozó érző lényekkel, egy társadalmi kérdés is. Mint ilyen, az állampolgárok véleménye kiemelt jelentőségű.

A modern állattenyésztés jelenti az egyik legjelentősebb állatjóléti problémát a mai világon. Ezt talán az érzékelteti a legjobban, hogy egy brit kutatás szerint a megkérdezett 1000 állampolgár a vizsgált kilenc általánosan elterjedt és alkalmazott állattartási gyakorlat (pl. hím naposcsibék élve darálása, újszülött malacok fogainak kihúzása vagy lereszelése, sertések olyan kis ketrecekben való tartása, ahol megfordulni sem tudnak) mindegyikét elsöprő arányban elfogadhatatlannak minősítette.

Egy friss hazai kutatás is hasonló következtetésekre jutott. Az eredmények alapján a magyarok 56%-a szerint fajspecifikus állatjóléti előírásokra lenne szükség, 75%-uk szerint érdemben szükséges lenne a brojlercsirkék életkörülményeit javítani, illetve 77%-uk szerint az EU-n kívülről behozott állati eredetű termékek esetén is meg kell követelni az EU-ban érvényes előírások szerinti tartást. Mindezek alapján tehát jól látszik, hogy EU-szinten lenne szükség az állatjóléti szabályok megújítására, illetve azok szigorú ellenőrzésére és betartatására, hiszen ez egy egyértelmű társadalmi elvárás.

A magyar társadalom hozzáállása néhány állatjóléti kérdéshez. (Mintaszám: n=1000) Forrás: Una Terra Alapítvány és Eurogroup for Animals részére készült közvélemény-kutatás, 2025

Bár a társadalom állatjóléti elvárásait, éppen azért, mert érző lényekről van szó, nem lehet pusztán hatékonysági és fenntarthatósági kérdésként kezelni, a magasabb állatjóléti elvárásokkal szemben egyre több helyről érkezik az a vád, hogy ez valójában csak megnöveli az élelmiszertermelés környezeti hatásait, hiszen a tágasabb tér, a több mozgás, a hosszabb nevelési idő mind-mind növeli a takarmány- és területigényt. Az egyik, talán legszélesebb körben elterjedt írás, amely így érvel, Michael Grunwaldtól származik, és a New York Times-ban jelent meg 2024. december 13-án.

Ehhez azonban fontos hozzátenni, hogy a mostani – ahogy fentebb láttuk, a társadalom döntő többsége által elítélt – nagyipari állattenyésztési gyakorlatok mellett is az Európai Unió egy átlagos állampolgára által okozott környezeti terhelés közel fele az étkezéshez kötődött 2024-ben, és ez az arány Magyarországon is hasonló volt, bár valamennyivel alacsonyabb. Az élelmiszerek között pedig az állati eredetű termékeknek, különösen a húsnak, kiemelkedő szerepe van a környezetterhelés szempontjából. Amennyiben a nagyipari állattartó telepeken javítanánk az állatok jólétét, annak három olyan fenntarthatósági előnye is lenne, amelyekről kevés szó esik, mégis nagyon jelentős problémákat orvosolnának. Tehát az állatjóléti követelmények fenntarthatósággal való kapcsolata is összetettebb annál, mint azt sokan sugallják.

A nagyüzemi állattartás gyorsítja az antibiotikum-rezisztencia terjedését

Az első ilyen az antibiotikumok alkalmazása. Világszinten az antibiotikumok kb. 70%-át a nagyipari állattenyésztők etetik meg az állataikkal. A nagyarányú antibiotikum-használat pedig hozzájárul az antimikrobiális rezisztencia kialakulásához, tehát ahhoz, hogy az emberi szervezetbe bekerülő baktériumok immunisakká váljanak az alkalmazott antibiotikumokra, ami komoly népegészségügyi kockázattal jár. Emellett a nagyipari körülmények között élő állatokon keresztül a környezetbe kerülő nagy mennyiségű antibiotikum-maradvány egyéb káros környezeti hatásokkal is járhat.

Van Boeckel és szerzőtársai (2015) eredményei alapján 2010 és 2030 között a nagyipari állattenyésztés antibiotikumfelhasználása 67%-kal fog növekedni, és e növekmény közel harmada arra vezethető vissza, hogy egyre több országban váltanak extenzív mezőgazdasági termelésről nagyipari mezőgazdaságra, ahol rutinszerűen alkalmaznak antibiotikumokat.

A magasabb állatjólét alacsonyabb antibiotikumfogyasztással jár együtt. Például a húsukért nevelt csirkék esetén a genetikailag lassabban növekvő egyedek egészségesebbek, így egyszerre érzik jobban magukat, magasabb a jólétük, és lényegesen kevesebbet szenvednek, míg a felhasznált antibiotikumok mennyisége is kevesebb. Ez ráadásul egy olyan kedvezményezés, amit a magyar lakosság is elsöprő, 75%-os arányban támogat (a European Chicken Commitment, ECC részeként).

A koncentrált trágyaterhelés a talajt, a vizeket és a klímát is károsítja

A második ilyen terület a trágyakezelés. Bár az állati trágya felhasználható a növénytermesztés során, a nagyüzemi állattenyésztés olyan mennyiségű trágyát termel, hogy az már környezeti kockázatokat rejt magában. Az USA-ban egy állattartó nagyüzem átlagosan 1,6 millió tonna hulladékot termel évente, amelynek nagy része vizelet és trágya. A trágya ráadásul erjedése során jelentős mennyiségű metánt bocsát ki, ami kiemelkedő mértékben járul hozzá a klímaváltozáshoz. Emellett pedig még szennyezi a vizeket is, illetve a talajt és az ökoszisztémát is károsítja. Utóbbiak oka, hogy túlzott mennyiségű tápanyag kerül a talajba, illetve az állatoknak adott antibiotikumok, valamint a különböző kórokozók a trágyában is megjelennek, ez kijutva a környezetbe pedig károsítja a teljes ökoszisztémát.

Az antibiotikumok túlzott felhasználása tehát a keletkező trágya felhasználását is megnehezíti, hiszen jelentős mennyiségű antibiotikum-maradványt tartalmazó trágya mezőgazdasági területekre való kijuttatása nem kívánatos, sőt, jelentősen hozzá tud járulni az antimikrobiális rezisztencia kialakulásához.

A nagy mennyiségben keletkező állati trágya elhelyezése Magyarországon is mindennapi probléma. Ma tehát már nem ott tartunk, hogy az állattartás szükséges a növénytermesztés trágyával való ellátásához, hanem hogy az állatállomány olyan túlzott mértékű, hogy a keletkező trágyát nehéz megfelelően kezelni és elhelyezni, illetve a trágya nemkívánatos antibiotikum-maradványokat tartalmaz, ami tovább nehezíti a felhasználhatóságát.

A nagyipari mezőgazdaságban keletkező trágya termőföldi kijuttatásánál különösen fontos figyelembe venni, hogy egyes elemek (pl. nátrium, nitrogén) túlzott mennyiségű talajba juttatása a növények számára is toxikus lehet, illetve bekerülve a talajvízbe, azt is szennyezheti. Éppen ezért a trágya kihelyezésénél szakszerűen kell eljárni, illetve egyes esetekben, például magas talajvízszint esetén vagy felszíni vizek közelében, eleve nem is engedélyezett a hígtrágya termőterületen történő elhelyezése.

A probléma lakossági oldalról sem elméleti. 2024-ben például Budaörstől egészen a Hajógyári-szigetig érzékelhető bűzterhelésről számoltak be a lakosok, miután egy vállalkozás baromfitartásból származó szerves trágyát juttatott ki a mezőgazdasági területekre. Az Átlátszó pedig nemrég jelentetett meg egy hosszabb tényfeltáró írást arról, hogy a magyar és román nagyipari sertéstelepek hogyan fedik el az általuk okozott környezetszennyezést. A trágyakezelési probléma tehát nem önállóan, az állatjóléttől függetlenül jelenik meg, hanem ugyanannak a nagyüzemi, erősen koncentrált állattartási modellnek az egyik környezeti következménye, amely az állatok jóléte szempontjából is valós és komoly aggályokat vet fel.

A zárt, nagy létszámú telepeken gyorsabban terjednek a fertőzések

A harmadik terület pedig a különféle súlyos állatbetegségek – mint például a madárinfluenza – gyors terjedése. Minden évben vannak madárinfluenza-járványok egész Európában és Magyarországon is. Míg a madárinfluenza-kitörések idején elsősorban a vadmadarakkal való érintkezést emelik ki, a helyzet valójában az, hogy a vírus gyors terjedését leginkább az intenzív állattenyésztési gyakorlatok segítik elő. A nagyipari állattenyésztő telepeken rendkívül sok állatot tartanak, ellátásuk érdekében az emberek és a teherautók folyamatosan közlekednek a területeken, miközben állandóan érintkeznek a külvilággal is. Ez jelentősen növeli a különféle vírusok telepekre való bejutásának kockázatát. A szűk férőhely, a zsúfoltság és a genetikai azonosság miatt pedig az állatok immunrendszere gyenge, így egy telepre bejutott vírus megállíthatatlanul szétterjed. A nagyipari állattartás rossz körülményei, a nem megfelelő állatjólét tehát elősegítik a madárinfluenza és az egyéb állatbetegségek gyors elterjedését.

Utóbbit igazolja az is, hogy míg jelenleg az EU-ban tartott tojótyúkok 16,5%-a él szabad tartásban és további 6,5%-a ökológiai tartásban, tehát 23%-ának van hozzáférése szabad területhez és levegőhöz, addig a madárinfluenza-járvány 2026 márciusa és májusa között az EU-ban 2,4 millió tojótyúkot érintett, de közülük csak 0,17%-nak volt szabad téri hozzáférése. Tehát a tojótyúkok esetén egyértelműen nem a szabadban (is) élő, és így a vadmadarakkal való érintkezésnek jobban kitett állatok betegedtek meg, hanem a zárt telepeken zsúfoltan élő tyúkok. Szabad tartásban az állatok sűrűsége alacsonyabb, természetes ösztöneiknek megfelelően tudnak élni, folyamatosan mozoghatnak – mindez pedig erősíti az immunrendszerüket, lényegesen kevesebb időt töltenek fájdalomban, végső soron így ellenállóbbakká is válnak a madárinfluenzával szemben. Hasonló tapasztalatokról számolt be az egyik beszélgetésem során az egyik nagy magyarországi tojástermeléssel foglalkozó cég vezetője is.

A nagyüzemi állattartásról egy szabadabb, az állatok számára is kedvezőbb állattartási módra való áttéréssel tehát csökkenne az antibiotikum-felhasználás és a termelődő trágya mennyisége és koncentráltsága is, eközben pedig az állatállományok ellenállóbbakká válnának az állatbetegségekkel szemben. Ez mérsékelné a kapcsolódó környezeti, gazdasági és emberi károkat és kockázatokat, egyben állatjóléti szempontból sokkal kedvezőbb rendszerek térnyerését segítené elő, ami ráadásul összhangban van a magyar társadalom elvárásaival is.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Kevesebb antibiotikum és környezetterhelés, kisebb járványkockázat: ezért számít az állatjólét bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A természetes területek beépítése ma már nem csupán környezetvédelmi kérdés, mivel a túlzott mesterséges felszínborítás egyszerre veszélyezteti a vízgazdálkodást, az élelmezésbiztonságot, a klímaalkalmazkodást és a települések élhetőségét. A nyár elején zajló Túlbetonozva kampány erre a kevés figyelmet kapó problémára hívta fel a figyelmet, miközben egy olyan szakpolitikai javaslatcsomag is készült, amely gyakorlati megoldásokat kínál a döntéshozók számára.

Szerzők: Schaffhauser Tibor, a Green Policy Center társalapítója és szenior klímapolitikai tanácsadója, valamint Sipos Vera, a Green Policy Center klímapolitikai tanácsadója

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az éghajlatváltozás hatásai Magyarországon egyre kézzelfoghatóbbak. Az elmúlt években a hőhullámok, az aszályok és a villámárvizek gyakorisága egyaránt növekedett, ezért a klímaalkalmazkodás ma már elkerülhetetlen feladat. Ennek ellenére továbbra is olyan területfelhasználási folyamatok zajlanak, amelyek tovább növelik az ország kitettségét a klímaváltozás negatív hatásainak.

Számításaink szerint Magyarországon naponta 11–13 focipályányi természetes vagy mezőgazdasági területet vonnak ki a természetes körforgásból beépítés vagy burkolás miatt (OECD, EEA és Eurostat adatokat alapul véve). Csak 2024-ben több mint 16 ezer hektár termőföld veszett el, miközben a rendszerváltás óta a mezőgazdasági területek nagysága mintegy 1,4 millió hektárral, vagyis közel 22 százalékkal csökkent 1990 óta. Bár ennek egy része természetes erdősülés vagy gyepesedés eredménye, a legfőbb ok a beépítés, vagyis az urbanizáció, az ipari parkok és az infrastruktúra terjeszkedése.

Ez a folyamat jóval túlmutat a tájképi vagy környezetvédelmi szempontokon. A talaj a vízkörforgás, a szénmegkötés, a biológiai sokféleség és az élelmiszerellátás biztonságának egyik legfontosabb alapja. Amikor természetes területeket burkolunk le, a csapadék nem tud beszivárogni a talajba, romlik a vízmegtartó képesség, növekszik a villámárvizek kialakulásának kockázata, miközben hosszabb száraz időszakokban az aszály hatásai is fokozódnak. A városi környezetben a burkolt felületek hozzájárulnak a hőszigethatás erősödéséhez ezzel pedig tovább növeljük a hőhullámok egészségügyi és gazdasági következményeit is.

Mindez különösen ellentmondásos annak fényében, hogy Magyarországon több mint 570 ezer lakóingatlan áll üresen, miközben jelentős kiterjedésű barnamezős területek is rendelkezésre állnak, mégis egyre újabb és újabb területeket veszünk el a természetes körforgásból. Sok esetben tehát nem a fejlesztések szükségessége, hanem azok helyszínének megválasztása jelenti a valódi kérdést.

A túlbetonozás nem elszigetelt jelenség, hanem országos probléma

A Klímatudomány 10 Üzenete az Élhető Jövőért Nyilatkozat mögött álló tudósok ezért indították el a Túlbetonozva kampányt a Green Policy Center közreműködésével. A kezdeményezés célja az volt, hogy a lakosság bevonásával dokumentálja azokat a túlzott beépítéseket és természetkárosító beruházásokat, amelyek jól szemléltetik a jelenlegi területhasználati gyakorlat következményeit.

Fertő-tó, Fertőrákos. Gerencsér Alexandra fotója

A kampányra az ország minden részéből a Fertő-tó térségétől Tiszafüredig több mint 120 pályamű érkezett. A fényképek egyértelműen azt mutatták, hogy a túlzott mesterséges felszínborítás nem elszigetelt jelenség, hanem országos probléma: parkolókká alakított zöldfelületek, indokolatlanul nagy burkolt felületek, zöldmezős beruházások és a települések természetes szerkezetét átalakító fejlesztések jelentek meg a pályaművekben.

A beérkezett képeket tudósokból, szakértőkből és fiatal klímavédelmi szereplőkből álló szakmai zsűri értékelte. A kiválasztott tíz fotó nem csupán a kampány eredményét jelenti, hanem egy olyan vizuális lenyomatot is ad a jelenlegi folyamatokról, amely jól érzékelteti, milyen irányba változik a magyar táj és települési környezet. A kiválasztott képek megtekinthetők a Dunai Nyitott Műhelyben a pesti rakparton augusztus 8-ig, vagy a Túlbetonozva kampány honlapján is.

A megoldás a területek hatékonyabb használata

A kampány lezárásával a tudósok és a Green Policy Center egy hatpontos szakpolitikai javaslatcsomagot is benyújtanak a kormány számára. A javaslatok közös célja, hogy a gazdasági fejlődés és az infrastruktúra-fejlesztés ne a termőföldek és természetes élőhelyek további feláldozásával valósuljon meg. A dokumentum abból indul ki, hogy Magyarországnak nem kevesebb fejlesztésre van szüksége, hanem olyan fejlesztésekre, amelyek jobban figyelembe veszik a természeti erőforrások korlátait és hosszú távú megőrzését.

A javaslatcsomag egyik legfontosabb eleme, hogy az új beruházások előtt minden esetben vizsgálni kellene a már beépített, de kihasználatlan területek hasznosításának lehetőségét. Ezek felújítása és új funkcióval való megtöltése nemcsak a természetes területek megóvását szolgálná, hanem hozzájárulhatna a települések megújulásához és a meglévő infrastruktúra hatékonyabb kihasználásához is. Emellett – tanulva a jó külföldi példákból – a kormány olyan adókedvezményekkel vagy célzott támogatásokkal is ösztönözhetné az üresen álló ingatlanok energetikai felújítását és (akár szociális célú) bérbeadását, amely csökkentené az új zöldmezős beruházások iránti nyomást.

Kopaszi-gát, MOL Campus, öböl felőli oldal. Békés Zoltán Gábor fotója

Emellett azt javasoljuk, hogy az új fejlesztések tervezése során nagyobb hangsúlyt kapjanak a terület- és talajtakarékos építészeti megoldások. A kompaktabb beépítés, a többemeletes épületek, a zöldtetők, a vízáteresztő burkolatok vagy a közös használatú zöldfelületek mind olyan eszközök, amelyekkel csökkenthető a mesterséges felszínborítás anélkül, hogy ez a beruházások gazdasági életképességét veszélyeztetné. Emellett indokolt lenne a meglévő közlekedési infrastruktúra korszerűsítését előnyben részesíteni új utak építésével szemben, ahol erre lehetőség van.

A javaslatcsomag fontos eleme a meglévő építési és területrendezési szabályok következetes alkalmazása is. Magyarországon jelenleg is léteznek olyan előírások, amelyek a zöldterületek védelmét szolgálják, ezek azonban nem minden esetben érvényesülnek maradéktalanul. A szakértők szerint különösen fontos, hogy a kiemelt beruházások se kapjanak automatikus felmentést a természetvédelmi és területhasználati követelmények alól.

A dokumentum emellett kiemeli a visszazöldítés jelentőségét is. A településeken növelni kell a zöldfelületek arányát, ösztönözni kell a fásításokat és az őshonos fajokból álló erdőtelepítéseket, valamint ahol lehetséges, vissza kell adni a természetnek a feleslegesen leburkolt területeket. Ezek az intézkedések egyszerre javítják a települések mikroklímáját, növelik a vízmegtartó képességet és mérséklik a hőhullámok hatásait.

A javaslatcsomag hosszú távú célja pedig egy olyan országos vállalás, amely szerint 2050-re Magyarország elérné a nettó zéró területfoglalást. Ez azt jelentené, hogy új természetes terület beépítésére csak kivételes esetben kerülhetne sor, és azt minden esetben legalább ugyanekkora terület természetes állapotának helyreállításával kellene ellensúlyozni. Ez a megközelítés összhangban áll az Európai Unió talajvédelmi törekvéseivel, és hozzájárulna ahhoz, hogy Magyarország egyszerre erősítse klímaalkalmazkodását, megőrizze termőföldjeit és védje biológiai sokféleségét.

A föld nem megújuló erőforrás

A túlzott mesterséges felszínborítás kérdése gyakran háttérbe szorul a klímaváltozásról szóló közbeszédben, pedig a két probléma szorosan összefügg. Az éghajlatváltozás hatásaihoz való alkalmazkodás nemcsak az energiafelhasználás vagy a kibocsátások csökkentéséről szól, hanem arról is, hogy megőrizzük azokat a természetes rendszereket, amelyek képesek mérsékelni ezeknek a hatásoknak a következményeit.

A Túlbetonozva kampány arra hívja fel a figyelmet, hogy minden újonnan leburkolt hektár csökkenti Magyarország alkalmazkodóképességét a klímaváltozás negatív hatásaival szemben. Ezzel szemben a meglévő épületállomány jobb hasznosítása, a természetes területek megőrzése és a tudatosabb területhasználat egyszerre szolgálhatja a gazdasági fejlődést, a klímavédelmet és a társadalmi jólétet. A kérdés ezért ma már nem az, hogy szükség van-e változásra, hanem az, hogy milyen gyorsan tudjuk ezt megkezdeni.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Túlbetonozva: Magyarország jövője azon is múlik, hogyan bánunk a termőföldjeinkkel bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Alföld jövője szorosan összefügg azzal, hogy képesek vagyunk-e megtartani a tájban egyre értékesebbé váló vizet. Egy friss kutatás arra kereste a választ, hogy a természetes mélyedések és egykori folyómedrek miként válhatnak a vízhiány elleni védekezés eszközeivé. A vizsgálatok több ezer olyan felszíni formát azonosítottak, amelyek megfelelő tervezéssel szerepet kaphatnak a vízvisszatartásban és a felszín alatti vízkészletek utánpótlásában. Az eredmények nemcsak Dél-Békés számára jelenthetnek új lehetőségeket, hanem más vízhiányos alföldi térségekben is alkalmazható módszertant kínálhatnak. A kutatás részleteiről Dr. Sipos Györggyel, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi docensével beszélgettünk.

A klímaváltozás miatt egyre súlyosbodó vízhiány kezelésének lehetőségeit vizsgálta az a kutatási projekt, amely az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) megbízásából, az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság (ATIVIZIG) közreműködésével, a Szegedi Tudományegyetem TTIK Földrajz- és Földtudományi Intézetének Természet- és Környezetföldrajz Tanszékének részvételével valósult meg. A Dél-Békésre fókuszáló vizsgálat során a kutatók korszerű térinformatikai módszerekkel több ezer természetes mélyedést és egykori folyómedret azonosítottak, majd meghatározták azokat a területeket, ahol a víz helyben tartása vagy a felszín alatti vízkészletek pótlása megvalósítható lehet. Az eredmények hozzájárulhatnak a vízhiány mérsékléséhez, a kidolgozott módszertan pedig más vízhiányos alföldi térségekben is alkalmazható lehet. A kutatás jelentőségét mutatja, hogy a módszertant bemutató tanulmányt nemzetközi víztudományi folyóirathoz is benyújtották.

Olyan vizsgálatsorozatot végeztek, amely során több ezer lokális mélyedést és egykori folyómedret azonosítottak, majd térinformatikai elemzésekkel meghatározták a vízvisszatartásra és a felszín alatti vízkészletek pótlására alkalmas területeket. Milyen eredményre jutottak? Milyen arányban hasznosíthatók a jövőben ezek a mélyedések, egykori folyómedrek?

A kutatás egyik legfontosabb eredménye, hogy Dél-Békés területén sikerült azonosítani és rangsorolni azokat az egykori folyómeder-maradványokat és természetes mélyedéseket, amelyek alkalmasak lehetnek a táji vízvisszatartásra. A cél nem egyszerűen az volt, hogy feltérképezzük ezeket a területeket, hanem hogy meghatározzuk: hol és milyen feltételek mellett lehet a leghatékonyabban vizet megtartani vagy a felszín alatti vízkészleteket pótolni.

A vizsgálat során a mélyedéseket több szempont alapján értékeltük, így figyelembe vettük többek között a domborzati adottságokat, a mélységet, a kiterjedést, a csatornahálózathoz való kapcsolódást, a belvízi érintettséget, a területhasználatot, a természetvédelmi szempontokat és a beszivárgási lehetőségeket. Ez lehetővé tette, hogy ne csak a potenciális helyszíneket jelöljük ki, hanem azt is megmutassuk, hol várható a legnagyobb eredmény a legkisebb területhasználati konfliktus mellett.

A mintegy 2000 négyzetkilométeres vizsgálati területen közel 7400 mélyedést azonosítottunk. Ezek szűrését követően a kiemelten alkalmas területek összesen mintegy 1000 hektárt tesznek ki, ami Dél-Békés teljes területének körülbelül 0,5 százaléka. Ha azonban figyelembe vesszük azokat a műszaki szempontból jól hasznosítható mélyedéseket is, amelyek jelenleg mezőgazdasági művelés alatt állnak, akkor a potenciálisan bevonható terület aránya már eléri az 5 százalékot, további alkalmas területek bevonásával pedig még mintegy 4 százalékkal növelhető.

Mennyi „megfogható” vizet jelent ez pontosan?

Ez azt jelenti, hogy 20–30 centiméteres átlagos vízborítás mellett mintegy 30–50 millió köbméter víz helyezhető ki vagy tartható vissza. Ez jelentős mennyiség, összehasonlításként a Velencei-tó átlagos víztérfogata körülbelül 40 millió köbméter.

Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy Dél-Békés speciális helyzetben van: a Maros egykori hordalékkúpján fekszik, ahol korábban a felszín alatti vízkészletek utánpótlását részben a hegységi vízgyűjtők felől érkező felszín alatti áramlások biztosították. Az utóbbi évek aszályos időszakai és a csökkenő csapadékmennyiség miatt azonban ezek a rendszerek már nem képesek ugyanúgy ellátni a térséget.

Mekkora átalakulással járna ez az alföldi tájakon?

Nem reális cél az összes mélyedés elárasztása vagy állandó vízborítás kialakítása. A természetes tájműködéshez hasonlóan inkább mozaikos, időben és térben változó vízmegtartásra van szükség.

A táji változás elsősorban abban jelentkezne, hogy bizonyos mélyebb fekvésű területeken időszakosan több víz maradna vissza. Ez jelenthet beszivárogtatást, talajnedvesség-pótlást vagy ökológiai célú vízmegtartást is. Ahol a talajtani és vízföldtani adottságok kedvezőek, ott a felszín alatti vízpótlást kell előtérbe helyezni, mert ez csökkenti a párolgási veszteséget. A mezőgazdaság számára ez alkalmazkodást jelent: bizonyos területeken a víz jelenlétét nem kizárólag problémaként, hanem a táj működésének és a hosszú távú fenntarthatóságnak részeként kell kezelni.

Mennyi tervezést és milyen léptékű anyagi forrást igényelne a vízkészletek műszaki pótlása? Lenne ezekre a munkálatokra forrás, és ha igen, miből fedezhetnék?

A vízpótlásnál alapvető különbséget kell tenni a helyben megjelenő vizek megtartása és a külső forrásból történő vízbevezetés között. A legkedvezőbb megoldás természetesen az, ha a térségben lehulló vagy időszakosan megjelenő vizeket tudjuk visszatartani, hiszen ez jár a legkisebb költséggel.

A külső vízpótlás ennél összetettebb feladat. Dél-Békés esetében ez történhet a Száraz-éren keresztül, illetve a Maros irányából szivattyúzással. Számításaink szerint, ha az őszi és tavaszi időszakban összesen mintegy öt hónapon keresztül másodpercenként 1–2 köbméter vizet lehetne a térségbe juttatni, akkor évente 15–25 millió köbméter víz érkezhetne. Ez már összemérhető a vizsgált mélyedések tárolókapacitásával.

A szivattyús vízpótlás azonban jelenlegi energiaárak mellett sok esetben nehezen gazdaságos. A külső víz beszerzése ugyan kedvezőbb lehet, de ez is jelentős, milliárdos nagyságrendű ráfordítást igényelne. Éppen ezért különösen fontos, hogy a rendelkezésre álló vizet pontosan oda irányítsuk, ahol valóban hasznosul: ahol beszivároghat, javíthatja a talaj vízháztartását vagy hozzájárulhat a felszín alatti vízkészletek utánpótlásához.

Kik végeznének ezeket a munkákat, kikre számítanak a tudományos alapok lefektetésekor?

A vízvisszatartási programok megalapozása több tudományág együttműködését igényli. Szükség van geográfusok, földtudósok, hidrológusok, biológusok, agrárszakemberek és mérnökök közös munkájára. Az egyetemek szerepe elsősorban az adatgyűjtésben, a térképezésben, a modellezésben, a terepi vizsgálatokban és a döntéstámogató rendszerek kidolgozásában lehet meghatározó.

A mostani kutatás a lehetséges helyszínek kijelölésére vállalkozott, de a következő lépés ezek részletes, egyedi vizsgálata. Ehhez további terepi mérésekre van szükség, amelyek során meg kell határozni például a talaj vízvezető képességét, a felszín alatti vízmozgásokat és a víz megtartásának lehetőségeit.

A tényleges beavatkozásokhoz azonban már szélesebb együttműködés szükséges. A vízügyi igazgatóságok, önkormányzatok, gazdálkodók, földtulajdonosok, természetvédelmi szakemberek és kivitelezők nélkül nem lehet táji léptékű programokat megvalósítani. A kutatók feladata annak meghatározása, hogy hol és milyen beavatkozás lehet szakmailag indokolt, a megvalósításhoz azonban társadalmi támogatásra és hosszú távú együttműködésre is szükség van.

Jelenleg több kapcsolódó projektben is zajlanak vizsgálatok. A magyar–szerb határon átnyúló ADAPTISA projekt keretében dél-alföldi tesztterületeken vizsgáljuk a vízmegtartás lehetőségeit, különösen a talajtani és felszín alatti adottságokat. Emellett az SZTE támogatásával olyan monitoringmódszereket is fejlesztünk, amelyek segítségével pontosabban követhető, hogy a kijuttatott vízből mennyi marad a talajban, mennyi szivárog mélyebb rétegekbe, és hogyan változik a növények számára elérhető vízkészlet.

A vízvisszatartás ugyanakkor nemcsak műszaki kérdés. Akkor lehet sikeres, ha a helyi közösségek is értik a lehetőségeket és korlátokat, és támogatják az alkalmazkodást szolgáló beavatkozásokat.

Lát-e reális esélyt arra, hogy a politikai döntéshozók támogassák az ügyet? Ha igen, mikor lehetnek kézzelfogható eredmények?

A kutatás az Országos Vízügyi Főigazgatóság megbízásából és támogatásával készült, ami azt mutatja, hogy az ágazat részéről már jelen van az igény a probléma kezelésére. A vízhiány ma már nem pusztán környezetvédelmi kérdés, hanem komoly mezőgazdasági és gazdasági kihívás is.

A kutatás egyik legnagyobb előnye, hogy konkrét helyszíneket és lehetőségeket határozott meg. Ez segítheti a döntéshozókat abban, hogy a korlátozott erőforrásokat ott használják fel, ahol a legnagyobb eredmény érhető el.

Ha a tervezés, az engedélyezés, a finanszírozás és a helyi együttműködés összehangoltan valósul meg, akkor néhány éven belül már pilot jellegű beavatkozások eredményei is láthatók lehetnek. A vízhiány teljes megszüntetése azonban nem reális cél, a feladat az alkalmazkodás: a víz megtartásával mérsékelni a klímaváltozás hatásait és növelni az Alföld ellenálló képességét.

Fotó: Kalyob wikipedia

A Ahol a múlt folyói nyomot hagytak, ott lehet a jövő vízkészlete bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A jövő nem teher, hanem lehetőség! címmel tartották meg 2026 június 27.-30. között Szigetszentmártonban a X. Zöld Nyári Egyetemet.  A városi zöldpolitika volt a fő témája az egyik kerekasztal beszélgetésnek, melyen szó esett például arról, hogy Budapest legnagyobb kihívása az agglomerációs kiterjedés.

A városi zöldpolitikáról szóló panelbeszélgetést Szilágyi László rögzítette, akiket hallunk:

• a házigazda Őri Ádám, a Zöld Fordulat munkatársa
• V. Naszályi Márta Budapest I kerület zöld önkormányzati képviselője, Budavár korábbi polgármestere,
• Németh Ákos Szombathely zöld önkormányzati képviselője, tanácsnok

Karácsony Gergely Budapest főpolgármestere

Amiről szó esik:

• Mitől zöld egy városvezetés?
• A zöld politikus „autósüldöző”?
• A lokális vagy a globális vezetés feladata a zöldítés? Rezsicsökkentés és ivóvíz dilemmák.
• Mi az az uszodaadó?
• EU pénzügyi prioritások: katonai védelem, mesterséges intelligencia és a gazdák támogatása. Honnan lesz pénz zöldre?
• A klímavédőknek nincsenek nagy traktoraik, nem tudnak látványosan nyomást gyakorolni a brüsszeli bürokratákra.
• Szegények és eszköztelenek az önkormányzatok. 
• Hogyan lehet elérni a lakosságot Budapesten és Szombathelyen?
• Hogyan változott meg a fővárosi döntésmechanizmus a Tisza párt győzelmével?
• A zöldeknek globalizációkritikusabbnak kellene lennie!  A tőke globális, a társadalom lokális – ez az egyik legfőbb probléma. Erre kellene a zöldeknek megoldást találnia.
• Miért fontos megalapítani a zöld önkormányzati képviselők szövetségét?
• Az elmúlt években Budapesten a legnagyobb zöldfelület csökkenés a magánkertekben történt.

Az adást Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: Mit jelent a városi zöldpolitika? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A fogyasztási lábnyom az országok fogyasztásának környezeti hatásait méri. Tizenhat mutatóból áll,  
amelyek életciklus-elemzésen alapulnak. Az interaktív grafikonokon meg lehet nézni, hogy hányszorosan
lépik túl az egyes országok a környezet eltartóképességét, és hogy ez hogyan változott az elmúlt években.

Az életcikluselemzés (LCA) egy termék vagy szolgáltatás környezeti hatásait méri a teljes életútja során. 
Az LCA eredményeit az alábbi környezeti hatásokban adják meg:

• Globális felmelegedési potenciál (GWP)
• Ózonréteg-károsító potenciál
• Savasodási potenciál
• Fotokémiai ózonképződés
• Eutrofizáció

További információ található a piros info gomb megnyomásakor.

A Magyarország számokban: Fogyasztási lábnyom bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az átmeneti tarvágási tilalom lejárta után – szó szerint – gyökeresen át kell alakítani a védett és magas természetességű erdőkben zajló gazdálkodást; nem is „csak” primer természetvédelmi, hanem elsősorban klímavédelmi megfontolások miatt. A természetvédő szervezet pontokba szedett útmutatót készített a legfontosabb feladatokról, megmutatva azt is, hogy melyik mekkora erdőterületet érintene.

Ahogyan arról korábbi írásunkban már beszámoltunk, a zöldtárca május közepén azonnali moratóriumot hirdetett a védett erdők fakitermelésére. A kapcsolódó miniszteri utasítás védett és Natura 2000 területeken lévő magas természetességű állami erdőterületek számára biztosít védelmet. Az érintett zónákban – összességében a hazai erdők mintegy 30%-ában – szeptember 30-áig tilos a fakitermelés. A WWF Magyarország közleménye ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy az átmeneti mentesség csak egy közbenső megállóhely, és nem a végállomás: a moratórium lejártával hosszú távon és gyökeresen át kell alakítani a természetvédelmi és turisztikai szempontból legértékesebb erdeink kezelését.

A természetvédő szervezet szerint a legfontosabb, hogy a védett és Natura 2000 területeken végleg be kell fejezni a tar- és végvágásokat, illetve a jelentősebb kiterjedésű védett területeket végleg ki kell vonni a gazdasági célú faanyagtermelésből (amihez nyilvánvalóan a működés finanszírozását is át kell alakítani ezt ugyanis jelenleg a fakitermelés bevételei fedezik). A WWF úgy látja, hogy a váltás nem egyszerűen természetvédelmi érdek, hanem olyan szükségszerűség, amely a hazai klímaalkalmazkodás egyik elkerülhetetlen lépése.

Ez a kérdés ma a magyar erdőgazdálkodás egyik legtöbbet tárgyalt szakmai dilemmája. Ahhoz, hogy megértsük, fontos néhány alapvető összefüggést megismerni az erdők ökológiai szerepével kapcsolatban. A  legfőbb, hogy klímaváltozás következtében gyakoribbá váló hőhullámok, aszályok és szélsőséges időjárási események mellett a zárt erdők mikroklímájának megőrzése másképpen nem biztosítható. A zárt lombkorona jelentősen mérsékli a hőmérsékleti szélsőségeket: árnyékolja a talajt, csökkenti a párolgást, magasabb páratartalmat biztosít, és kedvezőbb feltételeket teremt a fiatal fák, valamint a teljes erdei élővilág számára.

Amikor egy magas természetességű erdőben nagy területen egyszerre eltűnik a lombkorona a tarvágás vagy végvágás következtében, a talaj sokkal gyorsabban felmelegszik és kiszárad. Ez nemcsak a természetes felújulást nehezíti meg, hanem növeli az aszálykárok, a talajerózió és -degradáció, valamint az aszályok, a viharok és a villámárvizek negatív hatásainak kockázatát is. A folyamatos erdőborításra épülő gazdálkodás ezzel szemben lehetővé teszi, hogy az erdő szerkezete és mikroklímája a fakitermelés során is nagyrészt fennmaradjon. Az újulat az idősebb fák védelmében fejlődik, a talaj kevésbé veszít nedvességet, és az erdő ellenállóbb marad a klímaváltozás hatásaival szemben. A többkorú, változatos szerkezetű állományok emellett általában stabilabbak a széldöntésekkel, a kártevőkkel és a betegségekkel szemben is.

Természetesen élőhelyvédelmi szempontból is jelentős különbség van a két megközelítés között. A magas természetességű erdők rengeteg olyan növény- és állatfaj élőhelyét biztosítják, amelyek érzékenyek a környezet hirtelen megváltozására.  Jó példa erre a hazai bükkösök és gyertyános-tölgyesek élővilága. Számos erdei madárfaj – például a fekete harkály, a közép fakopáncs, a kék galamb vagy a légykapó – idős fák odvaiban költ, és olyan összefüggő erdőállományokat igényel, ahol a lombkorona hosszú időn keresztül folyamatos. Egy nagyobb tarvágás nemcsak a fészkelőhelyeket szünteti meg, hanem megváltoztatja a fényviszonyokat, a hőmérsékletet és a táplálékforrások elérhetőségét is. Hasonlóan érzékeny számos erdei növényfaj, például az odvas keltike, a salátaboglárka vagy a szellőrózsa, amelyek a hűvös, párás erdei mikroklímához alkalmazkodtak. A lombkorona hirtelen eltűnése kedvezőtlen feltételeket teremt számukra, miközben a nyílt területeket kedvelő, gyakran inváziós növényfajok könnyebben megtelepedhetnek.

Számos bogárfaj, gomba, zuzmó és moha kizárólag idős, korhadó fákon vagy kidőlt fatörzseken képes fennmaradni. Ha egy erdőrészletet egyszerre vágnak le, ezeknek az élőhelyeknek jelentős része szintén eltűnik. Folyamatos erdőborítás mellett viszont mindig maradnak különböző korú fák, természetes odvak és holtfa, így ezek a fajok hosszú távon is fennmaradhatnak. A mikroklíma változására különösen érzékenyek a kétéltűek és számos talajlakó szervezet. Az olyan fajok, mint a foltos szalamandra vagy több csigafaj, a hűvös, nedves erdei környezethez kötődnek. Ha a talaj kiszárad és a páratartalom csökken, állományaik gyorsan visszaeshetnek, miközben a talajszint élővilága alapvető szerepet játszik a tápanyagok körforgásában és az erdő egészséges működésében.

Egy szó, mint száz: a nagy kiterjedésű vágásterületek megszakítják az erdei élőhelyek folytonosságát, míg a folyamatos erdőborítás mellett végzett gazdálkodás sokkal inkább megőrzi az erdő ökológiai működését és biodiverzitását. De a karbonkörforgás szempontjából is egyre nagyobb jelentősége van az idős erdők megőrzésének. Bár a fiatal fák gyorsabban növekednek, a nagy, idős erdők hatalmas mennyiségű szenet tárolnak a fatömegben, a talajban és a holtfában is. A nagy területű végvágások ezt a szénraktárt is megbolygatják, miközben a folyamatos erdőborítás lehetővé teszi, hogy az erdő egyszerre maradjon szénelnyelő, élőhely és gazdasági erőforrás. (Ez a szemlélet természetesen nem minden erdőtípusra alkalmazható egyformán. Az intenzíven kezelt faültetvények – például egyes akácosok, nemesnyár-ültetvények vagy fenyvesek – esetében a tarvágás továbbra is a gazdálkodási rendszer része lehet. A szakmai diskurzus elsősorban a magas természetességű, őshonos lombos erdőkről, például a bükkösökről, gyertyános-tölgyesekről és tölgyesekről szól, ahol egyre több kutatás támasztja alá, hogy a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás érdekében a folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodás hosszú távon ellenállóbb és ökológiailag kedvezőbb megoldást jelent.)

Az említett WWF-közlemény úgy fogalmaz: „A tavaszi időszak tarvágásokkal kapcsolatos társadalmi vitái megmutatták, valós igény van arra, hogy a nemzeti parkok, tájvédelmi körzetek és egyéb védett területek erdeinek kezelése a jövőben másképpen történjen, a Gemenctől egészen a Zempléni-hegységig.” Hogy milyen legyen a „másképpen”, arról a szervezet egy hétpontos listát készített:

1) A védett és Natura 2000 területek őshonos fafajú erdeiben, mintegy 600 ezer hektáron meg kell szüntetni a vágásos üzemmódú erdőgazdálkodást, vagyis a tar- és végvágás lehetőségét.

2) A nemzeti parkokban és tájvédelmi körzetekben, 2-300 ezer hektáron ki kell jelölni a faanyagtermelésből kivont, jelentős kiterjedésű erdőtömböket – ún. természeti övezeteket (más néven magterületek vagy A-zónák) –, ahol kizárólag természetvédelmi erdőkezelés végezhető, illetve lehetőség szerint az erdők háborítatlan állapotú fenntartása kap prioritást. Fontos, hogy a védett területek természeti övezeteinek kezelése a nemzetipark-igazgatóságokhoz kerüljön.

3) A 140 évnél idősebb fákból álló, magas természetességű szentélyerdőkben, mintegy 15 ezer hektáron kizárólag természetvédelmi erdőkezelés történhet, az elsődleges cél pedig háborítatlan állapotuk fenntartása legyen, bárhol is vannak az országban!

4)  A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás érdekében a védett és Natura 2000 területeken, összesen mintegy 800 ezer hektáron az őshonos fafajokból álló, elegyes, vegyes korú erdők kialakítására és megőrzésére kell alapozni, nem a távoli tájak idegenhonos fafajaira.

5) Biztosítani kell a nem vágásos üzemmódú erdőgazdálkodás, illetve a természetvédelmi erdőkezelés termőhelyi feltételeit – mindenekelőtt a természetes vízellátottságot, illetve vízpótlást, az emberi beavatkozás miatt túlszaporodott patás nagyvadfajok létszámának szabályozását az erdei újulat túlzott károsításának megelőzése érdekében, valamint az inváziós tulajdonságú idegenhonos, fásszárú fajok visszaszorítását.

6) Csökkenteni kell a kitermelt faanyag mennyiségét, és meg kell szüntetni a tűzifa pazarló felhasználását – különösen a biomassza-erőművekben.

7) Az állami erdőket kezelő intézmények finanszírozását fenntarthatóvá kell tenni, hogy ne a fakitermelésből származó bevétel képezze a működésük alapját. Védett és Natura 2000 területeken az erdőgazdálkodást állami forrásokból kell támogatni.

Az utóbbi szemponthoz külön magyarázatot is fűztek: „A természetvédelmi és turisztikai szempontból legértékesebb erdeink természetességének és ellenállóképességének megőrzése az itt végzett gazdasági célú faanyagtermelésnél jóval fontosabb össztársadalmi érdek, ezért a kezelésüket feltétlenül új alapokra kell helyezni. A feladat megkívánja a jelenlegi erdőtervezés felülvizsgálatát, a védett területekre vonatkozó kezelési tervek elkészítését és az intézményi rendszer átalakítását.”

A Ilyen lehetne a védett erdeink jövője – feladatlista a WWF-től bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A három országban, 16 helyszínen rendezett, 48 csapatos világbajnokság a becslések szerint minden idők legnagyobb karbonlábnyomú sporteseménye lehet: a kibocsátások döntő része a repülésre épülő logisztikából származik. Szász Anna Dorottya, a Green Policy Center junior elemzője szerint miközben a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA kommunikációjában hangsúlyos cél a klímavédelem, a földrajzilag szétszórt rendezési modell, a szurkolói utazások, az extrém hőség és a fosszilis szponzoráció egyre inkább megkérdőjelezik e vállalások hitelességét.

Szerző: Szász Anna Dorottya, a Green Policy Center junior elemzője

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Miközben sokan találgatják és fogadnak arra, ki nyeri a tornát, a „vesztes” kiléte már most egyértelmű: maga a bolygónk. Az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó által közösen rendezett világbajnokság minden eddiginél nagyobb léptékű: a korábbi 32 helyett már 48 válogatott vesz részt, 104 mérkőzést játszva három hatalmas területű országban, 16 különböző helyszínen. A városok között sok esetben több mint 4000 kilométer a távolság, amelyet a jelenlegi egyesült államokbeli infrastruktúrát ismerve reálisan csak repülővel lehet megtenni.

A FIFA (Nemzetközi Labdarúgó-szövetség) kommunikációjában a klímavédelem hangsúlyos célként jelenik meg, a gyakorlatban azonban ezek a vállalások egyre nehezebben tűnnek hitelesnek. Gianni Infantino 2022-ben még azt ígérte, hogy a katari világbajnokság karbonsemleges lesz, és a szervezet hosszú távú tervei szerint 2040-re elérné a klímasemlegességet. Bár ez a stratégia nem kizárólag a világbajnokságokra vonatkozik, a torna logisztikáját, a szurkolói utazásokat és a teljes kibocsátási képet nézve egyre nehezebb valódi fordulatként értelmezni a sportág környezeti terhelésében.

A klímaváltozás már a játékosok és a szurkolók biztonságát is veszélyezteti

A stadionokban közben nemcsak a hangulat, hanem a hőmérséklet is egyre forróbbá válik. A klímaváltozás következtében kialakuló extrém időjárási viszonyok a játékosok, a szurkolók és a szervezők biztonságát is veszélyeztethetik. Ennek egyik példája, hogy a Philadelphiában rendezett Franciaország–Irak mérkőzést több órára is félbe kellett szakítani a heves esőzés, az erős szél és a villámlás miatt. Emellett az extrém hőség is komoly kihívást jelent a világbajnokság megrendezése során: az előrejelzések szerint a torna 16 helyszíne közül 14-ben a WBGT-érték (a kicsit fura nevű ún. nedves gömbhőmérsékleti index – amely a hőmérsékletet, páratartalmat, napsugárzást és szélhatást együtt vizsgálva mutatja meg az emberi testre való hőterhelést) meghaladja a 28 °C-ot, ami már egészségügyi kockázatot jelenthet a sportolók számára. Ráadásul az Egyesült Államokban a statisztikák szerint a hőség több halálesetet okoz évente, mint bármilyen más szélsőséges időjárási jelenség. Tehát az extrém hőmérséklet és a hőhullámok nemcsak a játékosokra, hanem valamennyi résztvevőre kockázatot jelentenek.

A repülésre épülő rendezés teszi kiugróvá a vb karbonlábnyomát

A probléma gyökere a földrajzilag szétszórt rendezési modell, ahol a csapatok és szurkolók milliói kényszerülnek folyamatos repülésre a mérkőzések között. Ezt jól mutatja, hogy az üvegházhatású-gáz (ÜHG) kibocsátások döntő része – mintegy 85 százaléka – a légi közlekedéshez köthető. A csapatok és stábok a nagy távolságok miatt akár több száz vagy több ezer kilométert repülnek egyik mérkőzésről a másikra. Például Bosznia-Hercegovina válogatottja a csoportmeccsei során több mint 5000 kilométert utazott Toronto, Los Angeles és Seattle között. Ez több, mint a Lisszabon-Moszkva távolság.

Ehhez társul a szurkolók utazása is: több millió néző mozdul meg, ami tovább növeli a kibocsátásokat. A BBC becslése szerint egy angol szurkoló, aki végig követi csapatát a tornán egészen a döntőig, önmagában körülbelül 3,5 tonna szén-dioxidot juttat a légkörbe. Így egyetlen mérkőzés teljes karbonlábnyoma – az utazásokkal együtt – akár 72 ezer tonnára is rúghat, ami megegyezik 48 000 autó átlagos éves kibocsátásával. Összességében az előrejelzések szerint az idei futball-világbajnokság lehet a történelem legnagyobb ÜHG-kibocsátású sporteseménye, mintegy 9 millió tonna kibocsátással, ami közel kétszerese az előző tornák mértékének, és majdnem hatszorosa a 2024-es párizsi olimpia kibocsátásának.

Némi vigaszt ad, hogy a világbajnoksághoz szükséges stadionok már rendelkezésre állnak, így legalább az építkezések nem növelték tovább a torna ökológiai lábnyomát.

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség nem igazán töri magát a bolygóért…

Mindeközben a FIFA többéves partnerséget kötött egy szaúd-arábiai olajvállalattal, az Aramco-val, amely a világ egyik legnagyobb vállalati szén-dioxid-kibocsátója, és 1965 óta a globális kibocsátások több mint 4 százalékáért felel. Összehasonlításképpen Oroszország is valamivel több mint 4 százalékáért felel a globális kibocsátásoknak évente.

Ez a környezetterhelő tendencia a következő világbajnokságok esetében sem látszik megtörni: 2030-ban a torna három kontinensen zajlik majd (igaz, a dél-amerikai helyszínek összesen 3 meccset érintenek, a nagyja Spanyolország-Portugália-Marokkó területén oszlik el, azaz a mostani világbajnokságnál jóval kisebb területen), 2034-ben pedig Szaúd-Arábia lesz a rendezvény házigazdája. Az előbbinél a nagy távok miatti utazások (a 3 kihelyezett meccs miatt) és a világ legnagyobb focistadionjának építése, míg az utóbbinál az építeni tervezett 11 új stadion és annak energiafelhasználása (beleértve a nézőtéri hűtést) okoznak majd komoly környezeti kihívást.

…miközben a futballnak lenne ereje a klímavédelemhez

Ugyanakkor léteznek előremutató nemzetközi kezdeményezések is. Az ENSZ Football for the Goals programja például a futball közösségén keresztül igyekszik támogatni a fenntartható fejlődési célok elérését. Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) is aktívan dolgozik a 2040-es klímasemlegességi célok elérésén, és 2024-ben elindította saját egységes karbonlábnyom-kalkulátorát, amely lehetővé teszi, hogy a klubok és a szövetség is nyomon kövessék kibocsátásaikat. Emellett egyre hangsúlyosabb szerepet kap a stadionok és a futballhoz szükséges infrastruktúra fenntarthatóbbá tétele: az UEFA EURO 2024 klímaalapon keresztül több mint 2300 németországi klub nyújtott be pályázatot, amelyek közül 80 kiválasztott klub összesen 2,3 millió euró támogatásban részesült létesítményeik korszerűsítésére, például napelemek, LED-világítás és hőszivattyúk telepítésére, valamint elektromos buszok beszerzésére.

Az UEFA emellett az edukációban is fontos szerepet vállal: egy közös UEFA–Európai Bizottság televíziós kampányt is indított #EveryTrickCounts címmel, amelyben korábbi sztárjátékosok – többek között Luís Figo és Gianluigi Buffon – mutatják be, hogy a mindennapi élet apró változtatásai is érdemben hozzájárulhatnak a klímaváltozás elleni küzdelemhez.

Hiszen ahogy Nigel Topping, a COP26 magas szintű klímaügyi nagykövete is fogalmazott: „Sok szempontból a futball ugyanazokat a készségeket igényli, amelyekre a klímaválság kezeléséhez is szükségünk lesz: kitartást, alkalmazkodóképességet és egy valóban együttműködő, ‘teljes csapatként’ működő megközelítést.” Talán egy napon a FIFA is elkötelezi magát amellett, hogy a nagymértékű ÜHG-kibocsátás helyett a fenntarthatósági célok szolgálatába állítsa a sport által összefogott globális közösséget.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Minden idők legnagyobb karbonlábnyomú sporteseménye lehet az idei futball-vb bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.