Legfrissebb

Sorra húzzák le a rolót a csomagolásmentes boltok Magyarországon, miközben Nyugat-Európában és több szomszédos országban is virágzik az üzlet.

Az újlipótvárosi Ligeti Boltban kimérve lehet kapni tartós élelmiszereket, bio fűszereket, szálas teákat, takarítószereket és olajakat, emellett a boltban sokféle kistermelői lekvár, szörp és méz is kapható. A termékek nagy része csomagolásmentes, azaz a vásárlók saját edényükbe mérhetik ki a kívánt mennyiséget. A Ligeti Bolt 2026. április végével sajnos bezár, mert a forgalom érezhetően alacsony lett. Ez a bolt a sokadik csomagolásmentes üzlet, amely végleg elköszön a vásárlóitól.

„Azért zárunk be, mert az elhúzódó gazdasági válság miatt visszaesett a forgalom, amellyel nem lehet az üzleti fenntartásához szükséges költségeket kigazdálkodni” – mondta Szabó Erika, a Ligeti Bolt tulajdonosa. “A vállalkozást négy éve vettem át a korábbi tulajdonostól, aki az első ilyen jellegű üzletet alapította meg Budapesten. Tavaly költöztünk Újlipótvároson belül, az új hely csak pár perc sétára van a régitől, ez már a költségcsökkentés miatt történt. A törzsközönség át is szokott, de egyre többen lemorzsolódtak, és körülbelül egy éve már 30 százalékos visszaesést tapasztaltunk.” Szabó Erika szerint a vásárlói kosár mérete is szűkült, sokan már csak egy-egy termékért térnek be, például a speciális lisztért, natúr kozmetikumért vagy mosogatószerért.

Sokan nem értik, mi az a csomagolásmentes bolt

“Sokan azért sem jöttek és jönnek be, mert azt gondolják, hogy drágák vagyunk, pedig ez nem igaz. A kilós árak miatt a vásárlók nehezen tudják összehasonlítani az árakat a hagyományos boltokéval, ezért sokszor drágábbnak érzik azokat. Mindenesetre az igaz, hogy a kézműves áruk jobb minőségűek és ezért drágábbak is – például a zöldségpürével készült tészták – magasabb árkategóriát képviselnek, erre pedig manapság kevesebb a fogyasztók költségkerete és emiatt kisebb is az érdeklődés. Mindezek mellett a megnövekedett költségek hónapról hónapra egyre nehezebben voltak kitermelhetők, ezért döntöttük el, hogy végleg bezárunk” – tette hozzá Szabó Erika. Szerinte a fenntarthatóságra épülő vállalkozások nem versenyképesek, állami támogatás sincs, és sokan még mindig nem értik, mit jelent a csomagolásmentes bolt, bár ha egyszer eljönnek, megértik. Jártak szervezetten a boltjába óvodások és iskolások, valamint a Műszaki Egyetem környezetgazdálkodási karának hallgatói, akik pedagógusokkal érkeztek, hogy megismerjék ezt a fajta gondolkodásmódot. Ez mindenképp jót jelentett és ebből kellene több – hangsúlyozta. A tulajdonos tapasztalata szerint a vásárlók többsége 25 – 45 év közötti, mintegy kétharmaduk nő, és főként magasabban képzettek.

Tévesen hiszik drágának

„Magyarországon a csomagolásmentes boltok helyzete sajnos nem könnyű” – kezdte Mravik-Galán Laura, a Boldog Föld – BolygóBarát Bolt tulajdonosa és a Csomagolásmentes Boltok Érdekvédelmi Egyesületének elnöke. „A csomagolásmentes boltok nem tudtak igazán elterjedni és jól megtapadni, és ennek az egyik oka, hogy a kezdeti nagy publicitás mára eltűnt, és ma már inkább csak bezárások kapcsán kerülnek a hírekbe. 2017 és 2020 között volt a nagy felfutás, akkor például Debrecenben és Győrben is három-három bolt nyílt, Budapesten tíznél is több, de alig maradtak fenn. A vidéki két városban szerintem az egymás után nyíló üzleteknek nem volt elég vásárlója, így egymást gyengítették. Mára Győrben és Debrecenben egy sem maradt, Budapesten is jelentősen csökkent a csomagolásmentes üzletek száma, és a Ligeti bezárásával hamarosan már csak öt működik.” Mravik-Galán Laura szerint egy megyei jogú város legfeljebb egy ilyen bolt eltartására képes, és a vásárlók erős árérzékenysége is korlátozza a piacot.  Ő is úgy vélte, hogy az is probléma, hogy sokan azt gondolják, ezek a boltok drágák, pedig áraik gyakran a nagy láncokéhoz hasonlóak, sőt a drogériákhoz képest akár alacsonyabbak is.

„A fennmaradáshoz elengedhetetlen a kínálat bővítése és a folyamatos megújulás. Talán épp ez az oka, hogy a boltunkban a kereslet évről évre egyre növekszik” – folytatta Mravik-Galán Laura. „Sok üzlet túl kicsi volt és emiatt túl szűk volt a választék, pedig érezhető, hogy a vásárlók csak akkor maradnak, ha az üzlet kínálata versenyképes a hagyományos boltokéval. A Bolygóbarát boltban például 50 beszállító is visz árut. Szerinte a fennmaradáshoz erős kommunikációra, reklámra és közösségi médiás jelenlétre is szükség van, videókkal sok embert lehet elérni.

Mínusz másfél tonna hulladék

„Nyugat-Európában, de akár néhány szomszédos országban is a csomagolásmentes boltok jobban működnek” – mondta a Csomagolásmentes Boltok Érdekvédelmi Egyesületének elnöke. „Szlovéniában és Pozsonyban is több bolt van, a választék szélesebb, a boltok nagyobbak, és akárcsak Nyugat-Európában, a vásárlók egyre tudatosabbak és ami a legfontosabb, hogy kevésbé kényszerülnek spórolásra. A csomagolásmentes üzletek kínálata változatosabb, nem csak alapélelmiszerekből áll, hanem a kistermelői termékek teljes spektrumát – mézeket, lekvárokat, szörpöket, liszteket, olajokat – kínálják. A vásárlók jobban értik, miért érdemes ide térni, így a kereslet stabilabb, és a működés hosszabb távon fenntartható.”

Az érdekvédelmi egyesület elnöke hangsúlyozta, hogy egy-egy csomagolásmentes bolt évente másfél tonna hulladéktól óvja meg a bolygót, hiszen a csomagolás manapság elképesztő mennyiségű szennyező anyag. Erre utal a Zero Waste Europe (ZWE) egy hat évvel ezelőtti jelentése, amely szerint az uniós csomagolásmentes szektor 2030-ra 3,5 milliárd eurós piacot érhet el, amely több mint 200 ezer új munkahelyet teremthet. A tanulmány kiemeli, hogy a kimért vásárlási modell érdemben csökkenti az egyszer használatos műanyagokat és az élelmiszerpazarlást.

A Évi másfél tonna szemetet előznek meg, de egyre több zár be bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Míg szerte Európában jelentős előrelépések történtek a házak, lakások szigetelésében, addig Magyarországon a családi házak kevesebb, mint 30 százaléka szigetelt. Mit kellett volna másként tennie az Orbán-kormánynak, s milyen megoldásokat ígér a Tisza? – erről beszélgettünk Illésné Szécsi Ilonával, az Energiaklub és a Magyar Energiahatékonysági Intézet (MEHI) projektvezetőjével.

“Az elavult magyar lakásállomány komoly problémát jelent. A családi házak több, mint kétharmada  a két legrosszabb energetikai osztályba tartozik, és ezek energiafelhasználása akár ötszöröse is lehet egy korszerű házénak. A társasházaknál valamivel jobb a helyzet, mivel a lakások egymást is fűtik, így ott körülbelül két és félszer több energiát használnak fel egy modern lakáshoz képest” – mondta el Szécsi Ilona, az Energiaklub és a MEHI projektvezetője.

Szerinte a körbeszigetelt társasházaknál is sok gond van, mert rengeteg panelházra csak 5-8 centiméteres szigetelést tettek, pedig a reálisan szükséges vastagság inkább 15 centiméter lenne. Az is jellemző, hogy a legtöbb magyar épület 1990 előtt épült, így a házak 70 százaléka már legalább 35 éves. Akkoriban még nem voltak energetikai elvárások az építkezéseknél, de a szakemberek szerint a viszonylag újabb (1990-2006 között épült) házak sem igazán jók energetikailag.

Magyarországon mintegy 800 ezer úgynevezett Kádár-kocka típusú családi ház található, amelyek jelentős része még ma sincs megfelelően szigetelve. Emellett mintegy 600 ezer vályogházban élnek, amelyek energetikailag ugyancsak korszerűtlenek.

Területi különbségek is vannak: Budapesten a legjobb a helyzet, míg Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád, Baranya, BAZ, Szabolcs-Szatmár és Heves vármegyében vannak a legrosszabb állapotúak a házak – tette hozzá.

“Meglepődve tapasztaltam néhány éve Csehországban, hogy szinte minden családi ház korszerűsítve van. Nekik 2009 óta volt felújítási programjuk, a New Green Savings, amely családi házakra és társasházakra is igénybe vehető volt, és 17 év alatt 322 ezer lakás újult meg előfinanszírozott támogatásból. A pénzt az építkezés kezdetén megkapták, nem úgy, mint nálunk, ahol csak a végén, vagy bizonyos ütemek után volt elszámolás. Ezt egy kiszámítható politikai akarat segítette, és ennek meg is lett az eredménye. Hazánkban több program is fut, például a Vidéki Otthonfelújítási Program és a falusi CSOK, amelynél rengeteg kikötés nehezíti a felvételt, ilyen például, hogy csak az 5000 fő alatti településeken érhető el, de hasonló volt a három gyermek után járó CSOK, vagy a nyugdíjasoknak igénybe vehető támogatás is. Mindegyiknél utófinanszírozás volt, ami sok család számára elérhetetlenné tette a korszerűsítést.”

Mindenki a fűtésen próbál spórolni

Magyarországon 2019-ben 1,6-szorosát fordítottuk otthonunk fűtésére, mint az európai uniós átlag, ekkorra Szlovákia már elérte az uniós átlagot a sikeres korszerűsítéseknek köszönhetően. Magyarországon a felújítási programok későn indultak, és például a társasházakra régóta nincsenek elérhető felújítási támogatások, de a legtöbb iskola, óvoda és kórház sincs leszigetelve. Szenvednek a gyerekek és felnőttek a hőségben, télen pedig csak hatalmas fűtésszámlákkal tudják megteremteni a meleget – mondta a szakember.

Szerinte a rezsicsökkentés rövid távon segített az embereknek, de hosszabb távon elmaradtak a ház- és lakáskorszerűsítések. 2022-ben, amikor a rezsilimit bevezetésével emelkedtek a rezsiárak, összesen körülbelül 25 százalék energiát takarítottak meg a magyarok. Sokan egyszerűen csak letekerték a fűtést, vagy a lakásnak csak egy részét fűtötték. Ugyanakkor emiatt sokan télen fáznak, nyáron pedig a hőségben szenvednek, miközben az épületek állapota nem változott érdemben. A házak állapotát tekintve nem is csoda, hogy a lakossági energiafelhasználás 70 százaléka a fűtésre megy el, ezért mindenki ezen spórolt, hogy a kedvezményes árat fizethesse. Abbamaradtak a pazarlások, de sokan komfortszint alá mentek, és részben áttértek a gázról vegyes tüzelésre vagy tűzifára, mert így olcsóbban jöttek ki. Sokan klímát vásároltak a nappaliba, így tudtak a limit alatt maradni, és támogatott villany- és gázárat fizetni – tette hozzá Szécsi.

2022 óta a Habitat for Humanity Magyarország vizsgálatai szerint egyre többen kerültek energiaszegénységbe. A legtöbb fával fűtő család ide tartozik, mégis kimaradnak a rezsicsökkentésből, miközben a tűzifa ára folyamatosan emelkedik.

2022-ben a magas gáz- és villanyárak miatt történt rezsiemelés hatására sokan energiaszegények lettek, még a középosztályból is, mert problémát jelentett a házuk kifűtése.

Energiaszegénynek számít az, aki nem képes megfizetni a fűtés vagy az egyéb alapvető energiaszolgáltatások olyan szintjét, mely a tisztességes életminőséghez szükséges. A rezsicsökkentési rendszerrel a szervezetek szerint három fő probléma van: nem differenciál rászorultsági alapon, a fával fűtők kimaradnak, valamint hosszú távon az energiahatékonysági beruházások ellen hat.

Elérhetetlen a felújítás

A Habitat Lakhatási jelentése szerint az alacsony jövedelmű háztartások számára a felújítás sokszor elérhetetlen, hiszen nincs elég megtakarításuk, és a legtöbben nem hitelképesek. Őket sújtják leginkább a klímaváltozás hatásai és az emelkedő energiaárak is, hiszen a védekezéshez és alkalmazkodáshoz alig van eszközük.

A zöld átállás csak akkor lehet igazságos és sikeres, ha kiterjed ezekre a sérülékeny csoportokra is. Ez viszont csak támogatásokkal lehetséges, amihez európai uniós, állami és önkormányzati finanszírozású programokra van szükség.

Az elmúlt években Magyarországon több ezer milliárd forint közpénz áramlott lakhatással kapcsolatos támogatásokba. 2020 és 2024 között az állam közel 3000 milliárd forintot fordított erre a célra, ezek nagyobbik része azonban a tulajdonszerzést segítette, nem a lakhatási körülmények javítását. Épületfelújításokra leginkább a 2021–2022-ben működő Otthonfelújítási Támogatás, a Falusi CSOK, valamint az uniós pénzekből finanszírozott energetikai korszerűsítési programok révén jutott összesen nagyságrendileg 1000 milliárd forint állami támogatás. Ezek közül azonban egyik sem szociálisan célzott, azaz szinte egyáltalán nem éri el az alacsonyabb jövedelmű, vagy kifejezetten az energiaszegénységben érintett háztartásokat- áll a jelentésben.

Szécsi azt is hozzátette, hogy a legtöbb magyar program, mint a falusi CSOK, amely az 5000 fő alatti településeken érhető el, valamint a három gyermek után járó CSOK, vagy a 2021-22-ben futó Otthonfelújítási Támogatás (3+3 millió Ft) mindenhol utófinanszírozott volt, ami sok család számára elérhetetlenné tette a korszerűsítést. A 2024 előtti felújítási támogatásokat mindig valamilyen feltételhez kötötték: gyerekszámhoz, nyugdíjas státuszhoz vagy a település méretéhez.

2024-ben végre megjelent az energetikai elvárás is az (Energiahatékonysági) Otthonfelújítási Programban, ahol legalább 30 százalékos energiahatékonyság-javulást kell elérni. Az többi pályázat viszont továbbra sem tartalmaz energetikai elvárást, így azt akár esztétikai felújításra is lehet fordítani – hangsúlyozta Szécsi Ilona.

A szakemberek szerint sok egyéb akadály is volt: az irgalmatlan mennyiségű adminisztráció és a pályázatok bonyolultsága. Ezt próbálta valamelyest enyhíteni a Habitat for Humaity Magyarország és az Erste Bank együttműködésében megvalósult FalusiLakhatás Program, amely a falusi CSOK előfinanszírozásán túl egy egyablakos szolgáltatással is segíti a pályázókat: pályázatírással, -ügyintézéssel, energetikai tervezéssel, kivitelezők kiválasztásával és műszaki ellenőrzéssel.

“A falusi CSOK szép program, de sokszor épp azok nem tudják igénybe venni, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Az 5000 fő alatti településeken lakó, többgyerekes családok sokszor nem tudják előfinanszírozni a falusi CSOK pályázatot, ha pedig egy magasabb jövedelmű család akart kistelepülésre költözni, belefuthatott abba a problémába, hogy nincs megbízható internet a településen, ami az otthoni munkavégzéshez elengedhetetlen lenne.  Úgy véljük, hogy a támogatással nem sikerült jól eltalálni a célcsoportot.”

Közben az Európai Tanács 2024. márciusában elfogadta az Épületenergetikai energiahatékonyságáról szóló módosított irányelvet (EPBD), amelyek ránk is kötelező érvényűek. Szécsi szerint nagyon fontos, hogy a döntés után az energia- és klímatervnek, valamint a Nemzeti Épületfelújítási Tervnek is tartalmaznia kellene az új célokat, és azok végrehajtását ellenőrizni is kellene, de ez sokszor – úgy vélik – elmarad. Magyarország messze van az uniós mélyfelújítási rátától: az EU-ban évi 0,5 százalék a mélyfelújítási arány, nálunk kb. 0,2 százalék. A cél, hogy ezt a rátát évi 2-3 %-ra emelje minden tagállam.

Nem pusztán szolidaritási kérdés

“Az energiaszegénység csökkentése nemcsak társadalmi szolidaritási kérdés, hanem a klímapolitika egyik leghatékonyabb eszköze is: a legnagyobb kibocsátáscsökkentés ott érhető el, ahol a legrosszabb állapotú épületeket újítjuk fel. A jövő lakáspolitikájának ezért össze kell kötnie a klímavédelmet és a társadalmi igazságosságot, hogy a zöld átállásból senki ne maradjon ki. Az energiaszegénységben érintett háztartások otthonaik felújítását kizárólag állami támogatással tudják megoldani. Ezért a hatékony felhasználás érdekében a közpénzeket ezekre a háztartásokra szükséges koncentrálni – jelzi a Habitat 2023-as jelentése.

A kormány egyik támogatási programja az Energiahatékonysági Otthonfelújítási Program, amelyben két év kb. 20 ezer lakás fog megújulni, de a felújításokra szánt 73 milliárd forintos keret hamarosan elfogy. Klímasemlegesség eléréséhez évi 130.000 otthonnak kéne megújulnia, ehhez képest a pár tízezer korszerűsítés kevés. Ennek oka ismét az adminisztráció, a megkötések és az utófinanszírozás. Másik sikeres program a piaci alapon működő Energiahatékonysági Kötelezettségi Rendszer (EKR), amelynek keretében kb. 50.000 otthon padlásfödém-szigetelését végezték el ingyenesen.

Az Energiaklub és a MEHI régóta hangoztatja, hogy a felújítási programoknak számos előnye van: munkahelyeket teremtenek, növelik az energiabiztonságot, javítják a levegőminőséget és az egészségi állapotot, valamint kifehérítik a gazdaságot.

 Hosszabb távon akár nullszaldós is lehet az állam számára egy felújítási támogatási program, miközben kevesebb rezsitámogatást kell az államnak fizetnie, a családoknak pedig fenntarthatóan lesz alacsony az energiaszámlájuk és nő az ingatlanuk értéke.

Ennek ellenére Szécsi Ilona szerint a jelenlegi kormányzatban nem látható elég elkötelezettség. Az energiaszegénység fogalmát nem definiálták, így nehéz kezelni a problémát. A Nemzeti Energia- és Klímaterv szerint a lakosság 3 százaléka energiaszegény, de ez elmarad a civil szervezetek becslésétől. A Habitat Lakhatási jelentésében az áll, hogy Magyarországon az energiaszegénységnek még nincs hivatalos definíciója, de az ezeket a tényezőket leíró mutatók alapján hazánkban körülbelül a lakosság 8-10%-át, több százezer háztartást érint: elsősorban a vidéki, kisebb településeken, rossz energiahatékonyságú családi házban élő, fatüzelést, esetleg egyedi helyiségfűtésű gázkonvektort használó, alacsony jövedelmű háztartásokat.

A Habitat azt is jelzi, hogy a 2023-as és a ‘24-es központi költségvetés lakhatási célú kiadásainak kétharmadát a „lakossági rezsivédelem” finanszírozása teszi ki. Az energiaválság miatt a rezsicsökkentés – még annak hirtelen korlátozása után is – hatalmas terhet jelent a költségvetésnek, ami hosszú távon nem fenntartható. Míg a szociális védőhálón egyre több ember hullik ki és válik bizonytalanná a lakhatása, az energia megfizethetősége is egyre több gondot fog okozni a jövőben. Ha továbbra sem kapnak célzott támogatást azok, akik igazán rászorulnak, és a közpénzek túlnyomó része a jobb módú családokat támogatja, sokan fognak még kritikusabb helyzetbe kerülni, ráadásul kitettek maradnak az energiaárak – és a rezsicsökkentés – további lehetséges változásainak. Ennek ellenére továbbra sem látszik, hogy a hazai szakpolitika a hosszútávon egyetlen észszerű megoldásban, az épületek energiaigényének csökkentésében gondolkodna, és a lakosság ez irányú támogatását tervezné. ”Az Energiaklub több szervezettel együtt évek óta készít javaslatokat, de ezeket nem igazán veszik figyelembe, mert nincs valódi együttműködés. Néha megjelennek hasonló ötletek a jogszabályokban, de inkább minisztériumi szinten, egyeztetések nélkül.”

Ugyanakkor vannak jó példák is, például a budapesti Zöld Panel Program, amely fővárosi és kerületi összefogással valósul meg, és már megjelenik benne az előfinanszírozás és az egyablakos segítség, ami különösen fontos a társasházak esetében.

Mit ígér a Tisza?

A Tisza programjában az energiapolitikai vállalásokon belül hangsúlyos rész az energiahatékonysági beruházások támogatása – mondta Szécsi Ilona. Elhatározásuk, hogy jelentős forrásokat fordítanának kiszámítható, hosszútávú épületfelújítási programokra, a magyar otthonok legalább 25 százalékát 10 éven belül magasabb energiahatékonyságúvá tennék, ami évi 100 ezer lakást jelentene. Ennek fedezete – a program szerint – a jelenleg befagyasztott uniós források hazahozatal és hatékony felhasználása, ezer milliárd forint értékben. Az Energiaklub szakembere szerint fontos, hogy mind lakossági, mind vállalati energiahatékonysági programokat terveznek. Szintén lényeges, hogy a támogatás mértékét az elérendő energiamegtakarítás szintjéhez igazítanák, és ígéreteik szerint a pályázatok egyszerűek, gyorsak lennének. Szécsi Ilona szerint “mérföldkő, hogy célul tűzték ki a több mint egymillió embert érintő energiaszegénység felszámolását a támogatások célzottabb és hatékonyabb alkalmazásával.

Az energiaszegénység csökkentése szempontjából üdvözlendő, hogy a rezsicsökkentést szociális alapon kiterjesztenék, a tűzifa áfáját 5 százalékra mérsékelnék, megdupláznák a szociális tűzifa keretet és kiterjesztenék az 5000 fő feletti településekre.

Érdemes azonban gondolni arra, hogy a tűzifa fenntartható erdőgazdálkodásból származzon, és ne okozzon fakitermelést védett erdőkből. A fakitermelés keretek közt tartását segítenék a programban szereplő szociális alapú légszennyezés-csökkentési programok (tüzelőberendezés-csere, házszigetelés és távfűtési hálózat bővítése). Fejlesztenék a távhőszolgáltatást, hogy kevesebb legyen az energiaveszteség és kiszámíthatóbb legyen az ellátás.

A fogyasztóvédelem megerősítése szintén fontos cél, amelyet – bízunk benne -, hogy a kisebb építőipari cégekre is kiterjesztenének. Ez azért is lényeges, mert sok felújításba azért nem mernek belevágni a tulajdonosok, mert nem átlátható az építési piac, és nem bíznak benne, hogy az általuk választott kivitelező minőségi munkát végez és pénzügyileg is korrekten számol el.

Az általános rezsicsökkentésről azonban az áll a programban, hogy megtartják és szociális alapon kiterjesztik. Véleményem szerint az általános, magas jövedelmű háztartásokra is érvényes rezsiár támogatást muszáj átgondolni, mert a mesterségesen, 2013 óta alacsonyan tartott gáz- és áramárak nem ösztönöznek a takarékosságra és a felújításra, mesterségesen hosszú megtérülési időket jelentve az energetikai korszerűsítéseknél. Másrészt a vállalkozások számára versenyképes energiaárat csak akkor lehet biztosítani, ha az általános rezsicsökkentést átalakítják szociális alapú energiaár támogatássá. Továbbá van olyan európai uniós támogatás (ETS2 és szociális klímaalap), amelyet nem kap meg olyan ország, ahol a fosszilis energiát általános állami támogatásban részesítik.

Természetesen a programból nem látszik minden részlet arra vonatkozóan, pontosan hogyan és miként kívánják az energiahatékonysági programokat végrehajtani, a rezsicsökkentés rendszere hogyan nézne ki, de a tisztességes, kiszámítható piaci környezet, a szakmai alapú döntéshozatal, a korrekcióra való képesség segíteni fogja a sikeres megvalósítást. Fontos, hogy mivel az energiahatékonyság, épületfelújítás számos szakterületre kiterjed (építőipar, energetika, gazdaságfejlesztés, szociális szempontok, klíma- és környezetvédelem), az érintett minisztériumok minél szorosabban működjenek együtt az energiahatékonysági programok megtervezésén és megvalósításán” – mondta el a szakember.

Ha hőség van, de szigetelés nincs

Most még tavasz van és kellemes az idő, de néhány hét múlva beköszönthet a hőség, így a cikkben megpróbálunk tippeket adni a RenoPont Otthonfelújítási Központ javaslatai alapján, hogy tudjuk kivédeni azokat az időszakokat, amikor beköszönt a forróság és ha már nem tudjuk gyorsan körbeszigetelni a házat és klímát is betenni. Jó ötlet a ventillátor, amelynek az energiafogyasztása töredéke egy klímának, de ha 30 fok felett van a levegő hőmérséklete a lakásban, házban, akkor ott csak a klíma marad. Ha még sincs erre pénz, akkor jól jöhetnek az árnyékolók kívülről, mint például a zsalugáter és a roló az ablak elé. Hajnalban érdemes átszellőztetni a lakást és éjszakára sem rossz ötlet nyitva hagyni az ablakokat. Fontos lenne a házak elé fákat ültetni, bár ezek a növények hosszútávon nyújtanak majd árnyékot, de jó előre gondolkodni.

A Minden tizedik magyar energiaszegénységben él bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A hazai civilek erejéről számos cikkben hírt adtunk már. Napjainkban egyre több helyi közösség ismeri fel Magyarországon, hogy a környezetvédelem nem csak globális ügy, hanem a mindennapok szintjén is megvalósítható. A budapesti Civil Zöldítők Egyesülete jó példa arra, hogyan lehet egy városrészben kézzelfogható változásokat elérni. Önkénteseik faültetésekkel, szemétszedési akciókkal és közösségi programokkal formálják a lakók szemléletét. Tevékenységük nemcsak a környezet állapotára, hanem a közösségi életre is pozitív hatással van. Az egyesület munkájáról Barsváriné Szabó Anita elnök mesélt a Zöld Hangnak.

A Civil Zöldítők Egyesülete az elmúlt években látványos és mérhető eredményeket ért el a helyi környezetvédelem területén. 2025-ben összesen 15 fát és 11 cserjét ültettek el a XVIII. kerületben, miközben folyamatosan dolgoztak a zöldterületek rendezésén is. Kiemelkedő kezdeményezésük volt két közösségi komposztáló létrehozása, amely hosszú távon segíti a fenntartható hulladékkezelést. Emellett közlekedésbiztonsági oktatással egybekötött kerékpáros kirándulásokat és szemétszedő akciókat is szerveztek. Az egyesület aktívan részt vett az önkormányzattal és a Burst Group-pal közös klímavédelmi projektben, amely az esőkertek kialakítására fókuszált. Mindezek az eredmények jól mutatják, hogy a helyi összefogás képes valódi változást hozni.

Korábban írtunk arról, hogy az ország számos pontján civilek tevékenykednek lakókörnyezetük megóvásáért. Cegléden például a Gerje-menti Egyesület és Baráti Társaság harmadik éve dolgozik azon, hogy a város és környéke zöldebb, élhetőbb, tisztább legyen. A Komárom-Esztergom vármegyében működő Száz Völgy Természetvédelmi Egyesület pedig a Csever-árok menti láprét vízellátásának javítása érdekében fenékküszöb építésébe kezdett, mellyel hazánk egyik legritkább növényfaját, a nagy aggófüvet igyekeznek megmenteni.

Különösen felértékelődik a civil kezdeményezések szerepe egy olyan időszakban, amikor a politikai döntéshozatalban gyakrabban a gazdasági szempontok kerülnek előtérbe a környezetvédelemmel szemben. Ilyenkor a helyi közösségek és alulról szerveződő csoportok válhatnak a természetvédelem hazai zászlóvivőivé. A Civil Zöldítők is ezt a szemléletet képviselik. Az egyesület elnökével, Barsváriné Szabó Anitával beszélgettünk.

Mikor és milyen elgondolás mentén született meg az egyesület?

Egyesületünket 2020-ban azzal a céllal alapítottuk meg a XVIII. kerületben, hogy támogassuk és erősítsük a helyiek környezettudatosságát, valamint egy tisztább és zöldebb lakókörnyezet kialakítását. Az alapító tagok közül nem mindenki ismerte egymást: különböző irányokból kapcsolódtunk össze. Volt, aki már korábban is szemétszedő aktivistaként tevékenykedett, más a városi kerékpáros közlekedés népszerűsítésében volt érdekelt, és akadt olyan is, aki közösségi tér létrehozásáról álmodott. Többen a faültetés, a zöldterületek növelése és a tudatos energiafogyasztás mellett köteleződtek el. Engem személy szerint a zero waste életmód és a komposztálás motivált. Az egyesület alappilléreit ezekből a különböző, de egymást erősítő törekvésekből alakítottuk ki.

Nagyon szerteágazó tevékenységet folytatnak. Mindig egy-egy aktuális dolog mentén lépnek akcióba, vagy vannak állandó programok is?

A tagok elsősorban a számukra fontos témákkal tudnak foglalkozni, ezért igyekszünk minden területhez kapcsolódóan rendszeresen programokat szervezni. Vannak visszatérő eseményeink is, amelyeket a kezdetek óta minden évben megrendezünk, például a tavaszi és őszi növénycserét, az őszi biciklitúrákat vagy a szemétszedő akciókat – köztük a Mikulássapkás alkalmakat is. 2024 óta havonta kertbarát klubot is tartunk. Az évek során új tagok csatlakoztak hozzánk, akik friss ötletekkel bővítették a tevékenységi körünket, és egyre több megkeresést is kapunk különböző projektekben való részvételre.

Mi az ars poeticája az egyesületnek? Mi kovácsolja a csapatot egységbe?

Mindannyiunkat a természet szeretete és a környezet védelme motivál. Egy élhetőbb jelenért és jövőért dolgozunk, elsősorban helyi szinten. A közös cél, a tenni akarás és az, hogy mindannyian a kerületben élünk, erős közösséggé formál minket.

Melyik eredményre a legbüszkébbek?

Nehéz egyetlen dolgot kiemelni, mert minden megvalósult eseményünkre büszkék vagyunk. Ezekkel sikerült elérnünk a helyi lakosságot, ami számunkra kulcsfontosságú. A szeméttől megtisztított területek, az elültetett fák és cserjék mind hozzájárulnak a környezet javításához és a szemléletformáláshoz.

Külön öröm számunkra, hogy 2024-ben elindítottuk a PIK Kertbarát klubot, amely havonta hozza össze az érdeklődőket. Az állandó és új résztvevők jelenléte megerősít bennünket abban, hogy van igény ezekre a programokra. Emellett büszkék vagyunk arra is, hogy a kerületi iskolákba visszatérő előadóként hívnak minket, és hogy munkánkat polgármesteri elismeréssel jutalmazták.

Kikre számítanak egy-egy akció alkalmával?

Elsősorban a kerület lakóira számítunk, kortól és nemtől függetlenül. Mindenkit szívesen látunk, aki érdeklődik a környezetvédelem iránt, és szeretne helyi szinten változást elérni. Középiskolások számára közösségi szolgálati órákat is tudunk igazolni egyes rendezvényeinken.

Hogyan lehet ma Magyarországon hatékonyan „zöldíteni” a lakosság szemléletét?

Mi a helyi cselekvés erejében hiszünk, iskolákban és óvodákban tartunk előadásokat, programjainkat pedig helyben szervezzük meg. A célunk az, hogy az emberek közelebb kerüljenek saját lakókörnyezetükhöz, felfedezzék annak értékeit, és ezáltal jobban meg is becsüljék azokat. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy nehéz az embereket kimozdítani otthonról, sokan keveset tartózkodnak a kerületben a munka miatt. Ezért is fontos, hogy ingyenes programokat kínáljunk, amelyek mindenki számára elérhetőek.

Hogyan tudják az emberek átlépni a komfortzónájukat? Milyen programokkal készülnek idén, és hol lehet ezekhez csatlakozni?

Folytatjuk a PIK Kertbarát klubot, amely minden hónap utolsó péntekén várja az érdeklődőket. Tavasszal növénycsereberét szervezünk, részt veszünk egy iskolai fenntarthatósági héten, valamint kirándulást teszünk a soroksári botanikus kertbe, és szemétszedő akciót is tartunk.

Májustól egy esőkert projekten dolgozunk a lakosság bevonásával, nyáron pedig kerékpáros programokat és előadásokat szervezünk. Ősszel ismét kerékpározunk, és újra megrendezzük a „Kölcsönkapott világ” című eseményt is. Terveink között szerepel komposztrostálás, ágdarálás és faültetési pályázat is. Programjainkat a közösségi felületeinken és a honlapunkon tesszük közzé, így az érdeklődők könnyen csatlakozhatnak.

A Civil Zöldítők: A változás a komfortzóna átlépésével kezdődik bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Szabó Tímea országgyűlési képviselő Szilágyi Lászlóval beszélgetett 16 éves parlamenti munkájának mérlegéről, ökopolitikáról, a demokrácia leépüléséről és az óbudai zöld küzdelmekről.

Először megtűrnek téged, később nevetnek rajtad, később harcolnak ellened, majd győzöl – mondta Nicholas Klein szakszervezeti vezető 1918-ban, bár e mondást sokan tévesen   Mahatma Gandhinak tulajdonítják. Sok harcával így van Szabó Tímea is, aki 4 cikluson keresztül, 16 éven át volt országgyűlési képviselő, de az idei április 12-i választáson már nem indul újra. E 16 év parlamenti munkájának mérlegéről beszélgetett vele Szilágyi László, akivel együtt politizált, és egy ciklusban képviselőtársa is volt az elsősorban szociális és emberi jogi témákban aktív képviselőasszonnyal.

A beszélgetés főbb témái:

• Maga a választási törvény a csalás.
• Mit hozhat a Tisza kormányzás?
• Milyen lesz a hazai politika zöld pártok nélkül?
• Milyen kudarcai voltak a hazai ökopolitikának?
• Elbábozott demokrácia. Kövér László hungarikum giga büntetései a parlamenti munka miatt.
• Harc az akkumulátoripari szennyezések ellen. A károsult magzatokkal kapcsolatos új orvosi jelenség a „Göd szindróma”.
• Az elektromos autózás nyugat-európai haszonélvezői és a magyar szemétlerakat – az európai zöldek értetlensége.
• A Fidesznek a zöldterület az semmi, az csak beépítendő.
• Óbudai harcok: a Hajógyári-sziget megmentése a NER maffiától, az Óbudai Gázgyár talajszennyezésének rehabilitációja.

A felvételt készítette és szerkesztette: Sarkadi Péter

A Zöld Hang podcast: Szabó Tímea a hazai ökopolitika harcairól bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Míg az Európai Unió és a régió országai csökkentették az orosz energiafüggőséget, Magyarország továbbra is döntően a Barátság és a Török Áramlat vezetékeken érkező orosz kőolajra és földgázra támaszkodik. Az elmúlt évek döntései nyomán beszűkült a mozgástér, és az ellátásbiztonságot érintő kockázatok az ukrajnai és az iráni háborúk miatt csak növekedtek. Ráadásul a téma annyira átpolitizálódott, hogy egyelőre egyik nagy párt sem ígér átfogó és meggyőző megoldást. Perger András, az Energiaklub energiaprogram-vezetője szerint a rövid távú szempontok háttérbe szorították a stratégiai gondolkodást, aminek következményei egyre inkább kézzelfoghatóvá válnak.

Szerző: Perger András, az Energiaklub energiaprogram-vezetője

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Fagyosnak mondott január, öntik a betont Paks II.-nél, egy leállt kőolajvezeték, a közel-keleti konfliktusok újabb fejezete: ez csak néhány, eltérő súlyú, az energetikát érintő esemény az elmúlt hetekből. Közben zajlik a választási kampány, melynek rendkívül hangsúlyos témájává vált az energetika. A zajban a laikus emberek jó eséllyel egyre inkább összezavarodnak, nem tudván eldönteni, hogy most van baj, vagy nincs?

Kinek a dolga?

Rengeteget hallottuk az elmúlt években, hogy az energiaellátás pusztán fizikai, vagy újabban, földrajzi kérdés. Valójában az energia sosem volt szimpla szakpolitikai ügy, hiszen a gazdaság és a társadalom működéséhez nélkülözhetetlen, hogy az energia folyamatosan rendelkezésre álljon. Azaz az energia stratégiai kérdés. Az energiahordozók jelentős része azonban külföldről érkezik, elérhetőségüket és árukat gyakran olyan nemzetközi folyamatok alakítják, amelyeket a mindenkori kormányoknak kevés eszköze van befolyásolni. Ha valaki nem figyelt volna: legkésőbb a 70-es évekbeli olajválságok óta tudjuk, hogy a külföldi hatások „begyűrűznek”.

Ezért tulajdonképpen közhely, hogy a kérdésnek geopolitikai dimenziója is van, ami ráadásul időről időre felértékelődik. Bár egyértelmű, de az energetikáról folyó, a választási kampány miatt egyre inkább kiüresedő és bulvárosodó közbeszéd miatt érdemes leszögezni: az energia-ellátásbiztonság garantálása elsősorban a mindenkori magyar kormány, valamint másodsorban a területen működő, meghatározó vállalatok (különösen: MVM, MOL) felelőssége. Ez a felelősség nem hárítható át külföldi szereplőkre, vagy éppen közhatalommal nem bíró közéleti szereplőkre (politikusokra, civilekre).

Ismert kockázatok, elmaradó felkészülés

A feladat része, hogy az ellátórendszereket fel kell készíteni a várható zavarokra, esetlegesen válságokra is. Hogy fel lehet-e készülni mindenre? Egy közel-keleti fegyveres konfliktus mindig benne van a pakliban, a világ az iráni háború mentén mégis épp azt kénytelen nézni, hogy a Hormuzi-szorost övező bizonytalanságok mintegy fél évszázados története is kevés volt az alaphelyzet beárazására. Arra, hogy hiába közlekedik a világ egyik meghatározó nyersanyagának mintegy ötöde (a tengeren szállított mennyiség harmada!) egy szűk tengerszoroson, mégis előfordulhat olyan helyzet, hogy az olaj nem tud kijutni a Perzsa-öbölből.

Míg a Közel-Keleten rendszeresen előfordultak háborúk, egy európai háború lehetősége az orosz-ukrán konfliktus 2014-es kezdete után is elképzelhetetlen forgatókönyv volt. Az arra való felkészülés szükségességét legfeljebb biztonságpolitikai elemzések apróbetűs részei említhették, a szakmai közbeszédben nem fordult elő a kérdés, és így érdemi cselekvésre sem került sor.

A két ország konfliktusai 2006 és 2009 telén okoztak ugyan némi zavart a földgázszállításokban, amire válaszként 2010-re épült is Algyőn biztonsági földgáztároló létesítmény, valamint újabb vezetékek, kapcsolódások építésével alternatívát is teremtettek, így a korábbi gázválságok nem ismétlődtek meg. A kőolaj esetében nem került sor diverzifikációra, de sokáig így sem feltétlenül volt ok arra számítani, hogy a Barátság kőolajvezetékkel gondok lehetnek. Viszont 2022 februárjában, amikor az orosz hadsereg lerohanta Ukrajnát, világossá vált, vagy kellett volna válnia, hogy az energiaellátásunkat, tetszik-nem tetszik, ha sokáig húzódik, érinteni fogja a háború.

Némi valóságtagadás után, 2022 őszére a kormányzat is megértette, hogy az energia kérdését kiemelten, ársapkákon túlmenően is kezelni kell. A választásokat követő kormányalakítás után alig pár hónappal létrehozták az Energiaügyi Minisztériumot (EM), de maradt némi furcsaság a rendszerben: nemzetközi relációban egyes kulcsterületek (Paks II., illetve egyes ügyletek körüli, jelentős miniszteri aktivitás alapján a földgázbeszerzés kérdésköre) továbbra sem a szaktárcához, hanem a külügyhöz (KKM) tartoznak. Az olaj pedig maradt a döntően nem állami tulajdonú MOL felségterülete.

A kényelmes orosz olaj csapdája

A kormány a hazai olajkitermelés erősítése terén támogatta a piaci szereplőket (pl. koncessziók kiírása, kutatási programok támogatása), de ezzel is csak annyit ért el, hogy az import 2022-es, 86% körüli aránya 82-83%-ra csökkent a belföldi felhasználáson belül, az importot változatlanul továbbra is döntően a Barátság vezetéken érkező orosz olaj tette ki, sőt, az orosz olaj aránya még növekedett is.

Az orosz olajhoz való ragaszkodás jó üzlet lehetett az elmúlt években, mivel a nemzetközi szankciók miatt a „tengeri” (Brent, WTI) olajokhoz képest jelentősen (15-20%-kal) olcsóbbá vált az orosz nyersanyag. Az üzlet korlátait azonban látni lehetett, sőt kellett volna. Nem kell hozzá katonai stratégának lenni, hogy felismerjük: egy elhúzódó háború érintette régión áthaladó olajvezeték körülbelül olyan, mint a nevezetes színpadi kellékpisztoly, ami jó eséllyel legkésőbb az utolsó felvonásban szerepet fog kapni. A Barátságról is sejteni lehetett, hogy mint minden vonalas infrastruktúra, előbb-utóbb célponttá válhat a háborúban, a „mikor” pedig csak a harcoló felek idővel változó stratégiai célrendszerének függvénye, Magyarország kőolajellátásának biztonsága vélhetően egyik félnél sem elsőszámú prioritás. Érthetőbben megfogalmazva: az ellátásbiztonságunk igazán csak nekünk fontos, azt háborús feleken számon kérni szimpla felelősséghárítás.

Az imígyen relatíve olcsóvá vált orosz olaj révén jelentős adóbevételekre szert tevő kormányon felül az üzleten ugyancsak jól kereső (igaz, csökkenő tendenciával, de az elmúlt években rendre 1,5 milliárd dollár körüli adózás előtt eredményt elérő) MOL szerepe is kérdéseket vet fel. Nem látni ugyanis, hogy a cég érdemben lépett volna, hogy a százhalombattai üzemet felkészítse az orosztól eltérő összetételű tengeri olaj finomítására, hiszen az átalakítás idő- és költségigényét tavaly nyáron nagyságrendileg ugyanakkorára becsülte a vállalat, mint 2022-ben. Azonnali cselekvéssel azonban mára eljuthattunk volna az átálláshoz.

Adrián innen, Barátságon túl

Ehhez persze az is kellett volna, hogy megnyugtató válaszok szülessenek az Adria vezeték műszaki alkalmasságával kapcsolatos kérdésekre, illetve, hogy rendeződjön a vezeték horvát tulajdonosa (JANAF) és a MOL, illetve a két állam közötti konfliktus. Olajbizniszről, tehát pénzről van szó. Egy olajvezeték üzemeltetése nem rakétatudomány, a felmerülő műszaki kérdések akarattal és természetesen némi ráfordítással relatíve könnyen orvosolhatóak. Talán még a horvátok által kért tranzitdíjban is lehetett volna kedvezményt kialkudni, ha időben lép a magyar fél, és nagyobb kapacitást köt le. Csakhogy mintha valamiért nem lett volna különösebben sürgős a rendezés, a két vállalat a néhány elvégzett teszt eredményén vitatkozik, és a magyar, illetve a horvát kormány viszonya sem szívélyes különösebben.

A helyzetet tovább nehezíti, hogy Egyesült Államok tavaly óta szankcionálhatja azokat a cégeket, amelyek közreműködnek az orosz olaj szállításában. Így hiába kapott valamennyi időre mentességet Magyarország a Barátságon érkező orosz olajra, az nem egyértelmű, hogy a mentesség a tengeri úton érkező orosz olaj szállítására is vonatkozik-e, és hogy így a JANAF bevállalhatja-e annak továbbítását az Adrián. A MOL panasza az Európai Bizottság felé, miszerint az érvényben levő uniós szabályozás miatt a JANAF-nak át kellene engednie az orosz olajat, inkább pótcselekvésnek tűnik: hiába igaz, amit állít, a probléma megoldásának kulcsa valószínűleg inkább Washingtonban, mint Brüsszelben van. De akkor miért nem ott keresik? Az elmúlt hetekben Marco Rubio amerikai külügyminiszter járt Budapesten, majd Szijjártó Péter utazott Washingtonba, de nagyon úgy látszik, hogy ha rá is kérdeztek a problémára, vagy nem kapott választ a kormány, vagy az elutasító volt.

Ugyan kommunikációsan a magyar kormány mára elmozdult a „fizikailag másképp nem lehetséges megoldani” narratívától, de jelenleg még mindig ott tart a vita, hogy milyen olajat mennyi pénzért szállítson a JANAF az Adrián. A magyar kormány és a MOL láthatóan a Barátságon érkező orosz olajra tette fel az összes tétjét, ezért négy év alatt nem sikerült rendezni a helyzetet. Mára azonban a magyar fél lehetőségei jelentősen leszűkültek. Nem csak a Barátság vezeték, hanem az Adria esetében érintett szereplőkre is igaz, hogy a mi ellátásbiztonságunk igazán csak nekünk fontos, amivel a nem magyar szereplők is nyilván tisztában vannak. Vagyis Magyarország alkupozíciói igencsak leromlottak.

A kép jelenleg inkább kudarcosnak tűnik. A korábbi látszatcselekvéseket a hurok szűkülésével egyedi alkuk keresésére, fenyegetőzésre, rimánkodásra, látszattárgyaló-bizottságosdira, panaszkodásra, vádaskodásra, ujjal mutogatásra épített taktikai egyveleg váltotta fel, egyelőre korlátozott eredményekkel. Nem állítom, hogy az EM/KKM közötti szereposztás miatt tart itt Magyarország, de az sem látszik, hogy sokat segített volna. Az biztosnak tűnik, hogy ellátásbiztonságot nemigen lehet prompt előrántott, sértődött, jobbára belpiacos politikai céllal készült, kardcsörtető FB-videókkal és X-beefekkel garantálni. Legalábbis, az Európai Bizottság technikai támogatása és pénzügyi segítsége több eredménnyel kecsegtet a Barátság újraindítását illetően, mint a magyar kormány eddig bevetett eszköztára.

Tetszettek volna (energia)forradalmat csinálni

Ráadásul az eddigiek (leegyszerűsítve: baj esetére „A” vezeték helyett keressünk „B”-t) pusztán a hagyományos gondolkodás keretei között értelmezhető alapvetésként foghatóak fel. A világ megtanulhatná, hogy a szállítási útvonalak és a beszerzési portfóliók diverzifikációján túl is lenne tennivalója, hiszen a fosszilis függőségből fakadó kockázatok semmibevétele nem csak logisztikai katasztrófát, az árak elszállását, és világgazdasági válságot okoz, hanem azt a klímaváltozás képében „békeidőben” is tapasztalhatjuk. De Magyarország is észlelhetné, hogy egy 85% körüli importkitettség önmagában, azaz háborúk és klímaváltozás nélkül is indokolná a felhasználás és ezzel a kitettség jelentős csökkentését.

Itt muszáj megemlíteni, hogy amúgy az EM-hez tartozó egyes ügyek (megújulók, energiatakarékosság és -hatékonyság) érdemi segítséget jelenthetnének a fosszilis függőség csökkentésére, csak hát ezekhez az intézkedésekhez jobbára fájón hiányoznak az uniós pénzek, a földgázfelhasználást mára érdemi mértékben csökkentő napenergia terjedésén kívül igazán nincs miről beszámolni. Érthetetlen, hogy miért nem jut elegendő figyelem és finanszírozás a megújulókra és a hozzájuk szükséges fejlesztésekre, valamint az esszenciális energiahatékonysági beruházásokra, nem beszélve olyan, a hagyományost meghaladó, már-már „dobozon kívüli” gondolkodást feltételező, energiatakarékosságot eredményező intézkedésekre, mint mondjuk a közösségi közlekedés fejlesztése vagy a mikromobilitás ösztönzése.

Régiónk és az Unió országai szinte mind távolodnak az orosz energiától

Persze igazságtalanok lennénk, ha nem néznénk meg, hogy miközben Magyarország váltig ragaszkodik az orosz energiahordozókhoz, mások mit tettek az orosz kitettség mérséklése érdekében. Az uniós összkép szerint az orosz gáz részesedése 2021 és 2024 között 45%-ról 19%-ra esett, az orosz szénimport megszűnt, az olaj aránya pedig 27%-ról 3%-ra csökkent. A környékbeli országok eltérő helyzetből indulva, más sebességgel és megoldásokkal, de 2022 óta szinte mind csökkentették az orosz energia szerepét, egyes államok pedig már lényegében végrehajtották a leválást.

Az országok többsége döntően átállt az alternatívákra, mind földgázt, mind az olajat tekintve, egyfelől lecserélve a beszerzés forrását, másfelől infrastruktúra-fejlesztésekkel (pl. LNG terminálok építése, Csehország esetében olajvezeték építése), ez jellemző Lengyelországra, Csehországra, Németországra, Szlovéniára, Horvátországra és Bulgáriára. Míg Romániában eleve nem volt magas az orosz arány, Ausztria és különösen Szlovákia jóval nehezebben tudott elszakadni az orosz energiától: Ausztria csak 2024 után váltott más forrásokra, míg Szlovákia Magyarországhoz hasonlóan még most is a leginkább kitett országok közé tartozik.

Az új kormány feladata: kilépni a fosszilis és politikai csapdából

Hogy Magyarország miért nem iparkodik, annak okai nem világosak. A felszínen leginkább a „rezsicsökkentés” politikailag érinthetetlennek tűnő rendszere látszik, aminek a kudarcáról ékesen tanúskodik, hogy idén januárban a mostanában megszokottnál kicsit erősebb, de messze nem extrém hideg időjárás miatt a kormány mintegy 50 milliárd forinttal sietett megtámogatni a földgázzal és árammal fűtőket, ami önmagában kb. 16 milliárd forinttal haladja meg a tényleges fogyasztásnövekedést. A valóban szociális alapú energiatámogatással bizonyosan senkinek sincs problémája, de talán érdemes lenne számot vetni azzal, hogy az elmúlt években a rezsivédelemre elköltött (mai értéken) 6900 milliárd forintból mekkora hatékonyságnövelést, takarékosságot (és velük mennyi fosszilis kiváltását, az importkitettség milyen mértékű csökkentését) lehetett volna elérni.

Persze lehet, hogy van olyan politikai racionalitás, ami mentén értelmezhetőek az energiapolitikai irányítás lépései, de az eredményességet nézve mintha nem az ellátásbiztonság lenne a fókuszban. Miközben az iráni háború erős jelzést küldött, hogy igencsak ideje volna csökkenteni a fosszilis függőséget, egyre valószínűbb, hogy a kőolaj után hamarosan az orosz földgáz helyett is más forrás után kell nézni. A kormány örökösen a végletekig leegyszerűsített kommunikációjából egyelőre stratégiai gondolkodás nem, inkább csak annyi látszik, hogy az orosz fosszilisek kiesése szerintük véget vetne a rezsicsökkentésnek, de a választásokon kihívóként szereplő TISZA üzenetei sem túl bonyolultak. Például nem törődve a tapasztalatokkal és az ellentmondásokkal, úgy tartanák meg a rezsicsökkentést, hogy mellette évi 100 ezer lakás energetikai korszerűsítését ígérik. A motorüzemanyagok esetében a kormányt megelőzve, a 2022-es, 480 forintos (nominálisan! – ez mai áron 700 forint felett volna…) ársapkát követelték, az orosz fosszilisekre vonatkozó, azok kiváltását 2027 végéig előíró uniós szankciók felett pedig elnézve, a részletek specifikálása nélkül, 2035-ig vezetnék ki az orosz energiahordozókat.

Természetesen nem látjuk az érintett felek összes kártyáját; nincsenek információink a vezeték konkrét állapotát illetően, nem foglalkozunk választási politikai dimenziókkal, a külföldi szereplők hosszabb távú stratégiai érdekeit is csak korlátozottan tudjuk mérlegelni, hiszen ezekhez nem értünk. De az világos, hogy egy felelős energiapolitika nem engedte volna, hogy előálljon a mostani, ellátásbiztonsággal úgy is fenyegető helyzet, hogy közben négy év alatt elköltöttek a területre csaknem 7000 milliárd forintot. Azt pedig csak remélni tudjuk, hogy az energiapolitika végre megtanulja a leckét, és kiszabadul a fosszilisek, a politikai jelszavak és politikai termékek fogságából.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Hogyan jutott ide a magyar energiapolitika? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Akármilyen kritika merült fel a rezsim működésével kapcsolatban, a kormány védelmezői részéről ez volt a leggyakoribb érv: „de legalább kormányozni tudnak”. Most tizenhat adattáblán bemutatjuk a tizenhat éves kormányzás eredményeit, mindenki ítélje meg maga, hogy hová jutottunk.

A legtöbb ábrán össze lehet hasonlítani az ország teljesítményét a többi európai országgal. Érdemes megnézni, hogy sikeres volt-e a „felzárkózunk Ausztrához” projekt, vagy hogy a visegrádi országokhoz képest hogyan változtak Magyarország mutatói (a Ctrl-gomb nyomva tartásával több országra is lehet klikkelni a legtöbb adattáblán).

Az oldalak között alul lehet lapozni, illetve minden oldalról vissza lehet jutni a címlapra a bal alsó sarokban található nyílra kattintva.

A Tizenhat adatsor a tizenhat évről bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A tömeges fagyhalált és a drasztikus energiaszegénységet ugyan idén nem sikerült elkerülni – vannak települések, ahova csak most, márciusban érkezett meg a szociális tűzifa –, de a védett, nagy természetességű erdők kivágása erőltetett ütemben folytatódik. Az ökológiailag pótolhatatlan, kivágva viszont nem mindig túlságosan értékes biomassza jellemzően fatüzelésű erőművekben végzi.

2022 nyarán, az Oroszország ukrajnai háborúja nyomán kitört energiaválság idején jelent meg az a kormányrendelet (287/2022. (VIII. 4.), „A veszélyhelyzet ideje alatt a tűzifaigények biztosításához szükséges eltérő szabályok alkalmazásáról”), amely lehetővé tette, hogy az ún. magas természetességű, jellemzően védett erdőket is tarra vágjanak tűzifanyerési céllal. A később az Alkotmánybíróság által részlegesen megsemmisített, de a gyakorlatban ma is élő szabályozás voltaképpen csak egy régóta létező gyakorlatot szentesített: Magyarországon – az európai országok többségével ellentétben – az erdőgazdálkodás alapértelmezett betakarítási formája a fenntarthatósági szempontból a létező legkárosabb módnak számító tarvágás, tekintet nélkül arra, hogy a szóban forgó erdőterület védett-e, vagy sem.

A természetvédők – meg úgy általában a normális emberek – azért nem kedvelik a tarvágást, mert a természet számára a változatos kor- és fajösszetételű, öreg és korhadt fákat is tartalmazó erdő a legértékesebb, ilyet viszont az „egyszerre ültetjük-egyszerre kivágjuk” rendszerű erdőműveléssel nem lehet létrehozni.

A tarvágás során az erdőben minden élet elpusztul (jellemzően a gyepszintig, sőt a felső talajrétegig bezárólag), és a végén olyan ökosivatag keletkezik, amelynek a biológiai változatossága (biodiverzitás) és a külső környezeti hatásokkal szembeni ellenállóképessége (reziliencia) még évekig-évtizedekig sokkal alacsonyabb marad, mint az erdőé.

A talaj a legjobb esetben is kiszárad (de rosszabb esetekben, például meredek hegyoldalakon lévő váztalajoknál az erózió akár teljesen el is tüntetheti), az aljnövényzet kiég, a talajlakó fajok eltűnnek, a rovarállomány megsemmisül vagy elvándorol, az idős, odvas fákban élő fajok akár egy évszázadra eltűnhetnek. A tarvágás tehát egy brutális beavatkozás az élő rendszerekbe, amelyet védett területen a nagyon ritka kivételektől eltekintve semmi nem indokol. Ehhez képest – csak a közelmúltból szemezgetve – Zemplén – Háromhuta térségében fokozottan védett erdőterület lett levágva, ameddig a szem ellát; Gemencen, természetvédelmi és nemzeti parki területen 100 éves síkvidéki kőrises erdőt taroltak le az utolsó szálig; a Bükk hegységben egy fokozottan védett erdőt vágtak tarra, Répáshuta mellett szintén egy fokozottan védett erdőterület kiirtása történt meg (alig száz méterre a korábbi tarvágástól); a Fényi-erdőt, az Alföld egyik legértékesebb, védett erdejét három hektáron tarra vágták; a börzsönyi Deszkáspuszta közelében a Duna-Ipoly Nemzeti Park törzsterületén belül két, 100 évnél idősebb bükkerdőt semmisítettek meg (itt a híradások szerint a fát rakodó vállalkozó munkagépei tetemes olajszennyezést is az erdő hűlt helyén hagytak).

Nehéz megmagyarázni, de tény: miközben a fakitermelés munkagépei tökéletesen alkalmazkodtak a szálaló gazdálkodás igényeihez, Magyarországon az erdők 90%-át vágásos üzemmódban kezelik – még a fokozottan védett területek közel felét is. De az már végképp elfogadhatatlan, hogy intenzív (tar)vágásos gazdálkodás folyik több hazai nemzeti park legbelső területén is, ahol egyébként a természetvédelmi szempontoknak kellene dominálni. És különösen érthetetlenné válik mindez, ha hozzátesszük: idehaza 100 kivágott fából 62-t eltüzelünk, a nagy részét erőművekben. Ráadásul még csak nem is a magánérdekek miatt: az érintett erdőterületek döntő többsége (ahogyan a fenti példák is mutatták) állami tulajdonban, nemzeti parki kezelésben van.

A szálaló műveléssel kezelt erdő, vagyis az örökerdő üzemmód a vágásossal szemben folyamatos erdőborítást biztosít. Így nem alakulnak ki klasszikus értelemben vett vágásterületek, ami sokkal közelebb áll az európai lombhullató erdők természetes működéséhez. Ennek ellenére Magyarországon az örökerdő üzemmódban kezelt erdők aránya jelenleg csupán 2%. Az ok prózaian egyszerű: az állami erdőgazdaságok abból élnek, hogy a kis ráfordítással (többnyire a tarvágás a legolcsóbb) kivágott fát eladják az erőműveknek.

Ez is hungarikum egyébként: az európai országok többségében az állami erdőgazdaságoktól elsősorban ökológiai és rekreációs szolgáltatásokat várnak, nem kényszerítik őket profitorientált gazdálkodásra (sőt, költségvetési pénzt adnak a működésükre). Az államnak Magyarországon sem a kivágott köbmétert, hanem például a szén- és vízmegkötést, meg a hűtőhatást, vagyis az ökológiai szolgáltatásokat kellene finanszíroznia. És bevezethetnék a biodiverzitás-prémiumot a védett fajok dokumentált megőrzéséért.

Az új kormánynak – ha lesz – az első feladatai között kell legyen az állami erdőgazdálkodás természetközpontú átalakítása, megmentve, ami még menthető. A csendben, a háttérben dolgozó magyar természetvédelem talán legnagyobb vívmánya, hogy az állami erdők privatizálását sikerült megakadályoznia. A NER így jobb híján a faanyagot privatizálta (az olcsó fűtőanyag zöme a magánszféra erőműveiben hasznosult), nem a köz érdekében, hanem a nyilvánvaló közösségi érdekkel szemben: ha valóban rendszerváltás jön, azt érdemes lenne a sanyargatott erdőknél kezdeni.

A Tarra vágott védett erdők: az ökológiailag pótolhatatlan biomasszát erőművekben fűtik el bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Unicef fiatal nagykövetek, az ecetessrác, közgazdász és dietetikus is beszélgetett a fiatalokkal: vertikális farm, mikrozöldség otthoni termesztés, karbonkalkulátor, Passzold tovább Tesó! Újraéledt műanyag építési reklámhálók, aktivitáslépcső és klímaszorongás.

Többek között ezekről hallhatnak mai összeállításunkban. Az Unicef Magyarország 2026. március 24-én rendezte meg az V. Ifjúsági Klímavédelmi Találkozót, melynek célja, hogy inspiráló, élményalapú módon teremtsen teret a fiatalok számára a klímaváltozással, fenntarthatósággal és jövőnkkel kapcsolatos közös gondolkodásra. A budapesti Magyar Vasúttörténeti Parkban Szilágyi László járt.

Akik megszólaltak:

Hartmann Anett: Mik azok a mikrozöldségek, és hogyan lehet a tápanyagtartalmukat megváltoztatni vegyszermentes módon.

Balogh Anna Enikő és Bartyik Gabriella: feleslegessé vált műanyag reklámhordozók/ építési reklámhálók új élete.

Bartus Marcell:  az „ecetesfiú” a mindenható szódabikarbóna és ecet – vegyszerminimalizált háztartás, környezetbarát hűtőgép szagtalanítás.

Bársony Anna: az Unicef fiatal nagyköveteinek junior koordinátora.  Mi az a Klíma Ébresztő Óra? 

Pej Zsófia: az Energiaklub klímaprogram vezetője. Klímaszororongás, aktivitáslépcső, viselkedésminták a fogyasztásban.

Huszics György a  Carbon crane társalapítója és vezetője:
– Hogyan csökkenthető a cégek digitális eszközparkjának környezeti terhelése?
– Hogyan csökkenthető az e-mailok karbonlábnyoma?
– Karbonkalkulátor: a közösségi platformok iszonyatos CO2 termelők.

Kádár András Jane Goodall Intézet.  Főemlős védelem és az elektronikai hulladékok.

Passzold vissza Tesó! után itt a Passzold tovább Tesó!
Használt mobilokkal az illegális fakitermelők ellen.

Nagy Dimitra Anna  Unicef fiatal nagykövet – kecskeméti középiskolás, régi motoros.   

Fotók: Szilágyi László és Unicef.
Az adást Sarkadi Péter szerkesztette.

A Zöld Hang podcast: Klíma Ébresztő Óra bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A hazai önkéntesség az elmúlt években valódi közösségi erővé vált, amely képes kézzelfogható változásokat elindítani helyi szinten. A civil kezdeményezések bizonyítják, hogy elkötelezett emberek összefogásával a legkisebb ügyek is országos jelentőségűvé nőhetnek. A Talpalatnyi Vadon Természetmegőrzési Alapítvány munkája azt üzeni: a természetvédelem nem távoli, elvont ügy, hanem mindennapi döntéseink és cselekedeteink fontos része lehet. Legyen szó egy kerti tóról, egy önkéntes akcióról vagy egy élőhely helyreállításáról, minden apró lépés számít. A közösségi összefogás és az egyéni felelősség együtt teremtheti meg azt a jövőt, ahol ember és természet nem egymás rovására, hanem egymással együtt, harmóniában létezik.

Egy talpalatnyi terület is elég lehet ahhoz, hogy valódi változást indítsunk el a természet védelmében – vallja a Talpalatnyi Vadon Természetmegőrzési Alapítvány. A szervezet munkája azt példázza, hogy az élőhelyek megőrzése és helyreállítása nemcsak intézményi, hanem egyéni szinten is elkezdhető. A Börzsöny és a Dunakanyar térségében aktív alapítvány önkéntesekkel és szakmai együttműködésekkel dolgozik azon, hogy visszaadjon valamit abból, amit az emberi tevékenység elvett a természettől. Programjaik a gyakorlati természetvédelemtől a szemléletformálásig terjednek, miközben egyre többeket szólítanak meg.

Az önkéntesség nemcsak cselekvés, hanem élmény is: kilépés a hétköznapokból, közös munka és tanulás egy elkötelezett csapatban. Ahogy az egyik önkéntes, Csitneki Balázs fogalmazott, a természetért végzett munka egyszerre ad kézzelfogható eredményt és mélyebb megértést a minket körülvevő rendszerekről. A természetvédelmi feladatokról és az eredményekről Juhász Lillával, a Talpalatnyi Vadon Természetmegőrzési Alapítvány elnökével beszélgettünk.

Juhász Lilla

Önkéntesek segítségével végzik a munkát. A civilek milyen háttérrel érkeztek a természetvédelem területére?

Természetvédelemmel már régóta foglalkozunk egyéni szinten, az állami természetvédelemben, civil szervezetek tagjaként. Saját alapítványunk, a Talpalatnyi Vadon Természetmegőrzési Alapítvány a jelenlegi formájában 2021 óta létezik, és közhasznú alapítványként működik. Az Alapítvány neve híven tükrözi azóta is érvényes céljainkat, küldetésünket: ma már nem elég a megmaradt élőhelyek és vadon védelme, szükséges, hogy visszaadjunk abból, amit elvettünk, és ez akár egyéni szinten is megvalósulhat egy zsebkendőnyi területen. Alapvetően tehát a visszavadítást (rewilding) tűztük zászlónkra, mint célt.

Alapítványunkat egy három tagú kuratórium irányítja. Alkalmazottaink nincsenek, ehhez forrást sajnos nem tudunk biztosítani, ezért önkéntesek és más civil szervezetek, szakemberek segítségével oldjuk meg a gyakorlati feladatokat, akciókat. Tulajdonképpen a kuratóriumi tagok is az alapítvány önkéntesei, hiszen fizetést nem kapunk a munkánkért.

Milyen eszközökkel próbálják elérni, megérinteni a fiatalokat, és a felelősen gondolkodó embereket? Mely felületeken tudják megszólítani őket?

Regionális szinten működünk, a fő működési és célterületünk a Börzsöny és a Dunakanyar térsége. Ebből kifolyólag tevékenységeink és nevünk ismertsége is korlátozott, pár száz fős eléréssel. Ugyanakkor meglehetősen aktív ez a térség a természetvédelmi célú megmozdulásokban, önkéntesekre így mindig számíthatunk. Igyekszünk évente 3-4 alkalommal különböző regionális szintű rendezvényekre is eljutni, legközelebb a Váci Zöld Fesztiválon találkozhatnak velünk. Szemléletformáló tevékenységünkkel alkalmanként eljutunk nagyobb rendezvényekre is, így például már többször standoltunk a kapolcsi Művészetek Völgye Zöld Udvarában is.

A szemléletformálás bár eredetileg nem tartozott a fő céljaink közé, de azt látjuk, hogy növekvő igény van társadalmi szinten a környezettudatos életvitelre, valamint a természeti értékek, élőhelyek védelmére is. Ezért a rendezvényeken igyekszünk olyan témákkal megjelenni, amelyek segítik az egyéni szintű döntéshozatalt, sőt, gyakran konkrét tevékenységek megvalósítását: például nagy az igény az élővilágbarát kertekre, a kétéltűeket segítő kerti tavak létrehozására, a házi szintű vízspórolásra, amelyet a bennünket felkeresők nem anyagi érdekből, hanem környezetvédelmi célból szeretnének megvalósítani.

Nagy hangsúlyt fektetünk a személyes kontaktusra, ezért nem sajnáljuk az időt a látogatóktól: van, akivel 1-2 órán keresztül is beszélgetünk. A fiatalokra nagyon fogékonyak a kézzelfogható, lelkesedéssel megosztott tudásra, őket elsősorban bemutatóanyagainkkal (például tollak, csontok, preparátumok, köpetek) és az ezekre felfűzött ökológiai összefüggésekkel tudjuk „elvarázsolni” a természet izgalmas világába.

A perőcsényi mocsár környezetében egy vízőrző akciót hajtanak végre. Hogyan kezdődött, és hol tart jelenleg a projekt? Milyen tanulságokkal szolgál a kezdeményezés?

A lehetőség véletlenszerűen pottyant az ölünkbe. Alapvetően madarászni jártunk a területre, viszont egyik év késő őszén láttuk, hogy igen jó a vízállás a mocsárban, és meg is találtuk a hódgátat, amely duzzasztotta a vizet. A probléma „csupán” annyi volt, hogy a hódgát egy mesterséges gát beton árapasztó bukóján épült fel. A perőcsényi hódmocsár ugyanis vízjogi engedély szerint a perőcsényi vésztározó hordalékfogója. Ugyanakkor annyira gyors és látványos biodiverzitás-növekedést hozott magával a duzzasztott víz, hogy azonnal nekikezdtünk azon dolgozni, hogy feloldjuk a funkció és a terepi valóság között feszülő konfliktust, és megtartsuk a jó ökológiai állapotot. Ehhez szolgált keretül a több állami intézmény és civil szervezet, köztük a Klímabarát Települések Szövetsége és a WWF által menedzselt LIFE LOGOS 4Waters Önkormányzati Pályázati Program, amelyre pályáztunk. Volt bennünk némi kétség afelől, hogy egy alapvetően hódos téma esélyes-e egy állami pályázaton, de végül nyertünk, sőt, pályázatunkat ki is emelték innovatív volta miatt. A lakosság körében ugyan nem talált osztatlan sikerre a projekt, de meggyőződésünk, hogy eljön az az időszak, amikor mindenki örülni fog annak, hogy a perőcsényi hódmocsárban még mindig van víz.

Mivel a területet foglaló hódcsalád tevékenysége az elmúlt évben a patak egy lentebbi szakaszára koncentrálódott, ezért jelenleg nekünk és önkénteseinknek kell gondoskodnunk a fenntartási munkálatokról. Most februárban szerveztünk is egy újabb vízőrző akciót, amelynek keretében 20 fő részvételével megerősítettük a hódgátat. Az akció eredménye egy tartósan magasabb vízszint lett, amely már alkalmas a kétéltűek szaporodására, és a barna rétihéják, nádirigók számára is vonzóbb lesz a költéshez.

Honlapunkon található egy kis hódikon a felső menüsorban, amely a perőcsényi hódmocsárnak szentelt aloldalra vezet, ahol infografikák segítségével mutatjuk be tevékenységeinket és céljainkat.

Milyen tevékenységeket, akciókat emelne ki a színes palettáról? Melyek volt eddig a legeredményesebb, leghatékonyabb programok?

Az alapítvány neve, a Talpalatnyi Vadon tükrözi alapvető célunkat, vagyis azt, hogy minél több embert arra inspiráljunk, hogy egyéni szinten is hozzon létre élővilágot, élőhelyeket és biodiverzitást támogató megoldásokat, akár egy talpalatnyi területen is.

A legsikeresebb működésünk talán az élővilágbarát kertek programunk, amelynek keretében már számos alkalommal végeztünk tanácsadást, sőt, megvalósításokban is részt vettünk. Most tavasszal Kismaroson tervezünk önkéntes akciót, ahol a gyakorlatban mutatjuk meg azokat az egyszerű és bevált módszereket, amelyekkel burjánzó kis vadonokat teremthetünk. Ezzel számos élőlénycsoportot – köztük veszélyeztetett fajokat, például kétéltűeket, denevéreket, hüllőket és kisemlősöket – is támogathatunk.

Sokan sokféleképpen gondolkoznak a természetről. Önök szerint mi napjainkban a legfontosabb ügy a természetvédelem területén?

Élővilágközpontúan és nem emberközpontúan gondolkozunk, tevékenységeinkkel tehát elsősorban az őshonos élővilág életkörülményeit szeretnénk javítani. Szemléletformálásunk során is igyekszünk átadni, hogyan segíthetjük a bennünket körülvevő élővilágot, leginkább élőhelyeik védelmén keresztül.

Nem véletlenül választottuk a vidrát logónak: jelenléte egy vízi ökoszisztémában annak jó állapotát jelzi, ugyanakkor rámutat a természetvédelmi konfliktusokra és az ökológiai egyensúly fontosságára is. Alapítványunk kiemelt feladatának tekinti a vizes élőhelyek védelmét, rehabilitációját és visszavadítását. A Kárpát-medence egyik legfontosabb funkciója mindig is a táji víztározás volt, amely az intenzív emberi tevékenység miatt súlyosan sérült. A vízhiány mellett az erdők és gyepek romló állapota, a biodiverzitás csökkenése jelenti a legnagyobb kihívást.

Ma már ott tartunk, hogy vízőrző akciókat szinte folyamatosan lehetne szervezni. Mi is szeretnénk ezeket gyakoribbá tenni, amihez önkéntesekre és eszközökre egyaránt szükség van. Az adó 1% felajánlásokból idén elsősorban alapfelszereléseket szeretnénk beszerezni.

Kik és hogyan csatlakozhatnak az alapítvány munkájához?

Önkéntesként bárki tud csatlakozni, aki cselekvésre szánja el magát. A térségbeli zöld témájú rendezvényeken rendszeresen jelen vagyunk, valamint Facebook-oldalunkon is hírt adunk eseményeinkről és azokról az akciókról, amelyekre önkénteseket várunk.

Ahogy a víziónkban is fogalmazunk: olyan bolygón szeretnénk élni, ahol az emberi közösségeknek tagja és partnere minden földi élőlény, és ahol a természeti környezet változatosságát az élet egyik legnagyobb kincsének tekintjük.

A Civilek a biodiverzitás védelmében: talpalatnyi vadonokból élhető jövő bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Szentendrei-sziget polgármesterei közös közlekedési koncepcióval próbálnak választ adni arra, hogyan lehetne egyre növekvő lakosság mellett fenntarthatóan és kiszámíthatóan megközelíthetővé tenni a szigetet.

A Szentendrei-sziget egyedülálló természetes környezetében ma már csaknem 14 ezer ember él és a legnagyobb részük minden nap elutazik a szigetről, majd hazautazik, hiszen a szigeten nincsenek középiskolák, és munkahelyből is kevés. A Szentendrei-sziget fokozott védelem alatt áll, mert Európa egyik legnagyobb parti szűrésű ivóvízkészlete is a sziget kincse. A fővárostól alig 30 kilométerre fekvő szigetnek egyetlen hídja van Tahitótfaluban, és hat komp illetve rév, amely reggelente túlzsúfolt az iskolába és munkába menőkkel. A Szentendrei-sziget polgármesterei folyamatosan kongatják a vészharangot, hogy a sziget rév- és komp közlekedése annyira elavult és túlterhelt, hogy az összeomlás felé halad. Most azonban léptek egy nagyot és egy olyan közlekedési koncepciót dolgoztak ki, amely a szigeti közösségi közlekedésre, mint egységes rendszerre tekint, a lakosság létszámával párhuzamosan növekvő igényekre épül és jelentős állami forrásbevonást remél. A Duna két partján a 11-es úton és a 2-es úton is folyamatos dugók vannak, ezért a koncepció, amivel mindenhol kopogtatnak a dunai közlekedést erősítené, és iskolába, vagy épp munkahelyre például gyors hajók vinnék a gyerekeket, felnőtteket Szentendrére, a hosszabban utazókat pedig Budapestre. A legnagyobb csúcs idején is Szentendrére 15 perc alatt, Pestre pedig 30–40 perc alatt be lehetne érni.

“Sokan élünk itt, évről-évre egyre többen jönnek a szigetre, ami jelenleg nagyjából 14 ezer szigetlakót jelent, aztán jön a tavasz és akár háromszorosára duzzad a létszám a nyaralókkal és idelátogatókkal együtt a melegebb hónapokban. Mindeközben a szigetről a közlekedés egyre reménytelenebb. ”

 –  mondta el egy napokban rendezett lakossági fórumon Mwajas Kriszta, Pócsmegyer-Surány polgármestere.  A 11-es út, amely Magyarország egyik legforgalmasabb útja már amúgy is aggasztóan lassan autózható, azonban most épp itt-ott fel van túrva és a dugók szinte állandósultak. A Tahitótfaluban lévő felújítás miatt az elmúlt napokban a szigetről reggel és délután alig lehetett ki és bejutni, a 300 méteres hídon a hétvégén egy óra alatt lehetett átmenni.

 „A sziget zártsága előny is és hátrány is, hátrány mivel a mindennapi közlekedésünk évtizedek óta valóságos kihívás, előny hiszen épp emiatt  maradt meg a sziget természetes varázsa. A vízbázis védelme miatt a szigeten nem lehet iparilag fejleszteni, és elsősorban ökológiailag előnyös, extenzív gazdálkodás a megengedett. Ennek megfelelően nincs túl sok munkahely a szigeten, sőt középiskola sem, ezért az egyetlen híd mellett a víziközlekedési összeköttetések létfontosságúak minden lakos számára”  – mondta el a fórumon Molnár Zsolt polgármester, aki 20 éve vezeti Szigetmonostor-Horányt. “Tíz éve már volt egy kész fejlesztési koncepció, amit most leporoltunk, újragondoltuk, és az is egyre világosabb lett, hogy a sziget polgármestereinek együtt kell lépnie, hogy legyen esélye a valódi fejlesztésnek” – fűzte hozzá.

Segíthetnének a kerékpárutak és kerékpáros hidak

Ugyan a szigetet érinti az M0 autóút hídja, erről lehajtó a Szentendrei-szigetre nem épült. Bár az engedélyben, a Környezetvédelmi hatósága előírása alapján az állam korábban vállalta egy Szigetmonostorra vezető híd megépítését, ez sohasem történt meg, és jogerős bírósági ítélet mondta ki, hogy környezetvédelmi szempontból mégsem kötődik a szigeti „kishíd” a Megyeri hídhoz, így a Magyar Államnak nincsen jogi kötelezettsége ígérete betartására – mondta el Molnár Zsolt.  Bár mindkét Duna-ág medre alatt vannak közműalagutak, ezek azonban közlekedési célra nem vehetők igénybe. Tervbe van véve egy Tahitótfalu-Vác híd, azonban megvalósítása rövid- és középtávon valószínűtlen és nem is lenne jó a sziget minden lakójának.  “Ennél lényegesen hatékonyabb volna biciklis hidakat építeni, egy közúti híd költségének töredékéért. Mind Kisoroszi, mind Pócsmegyer, mind Szigetmonostor a kerékpáros híd megvalósítását szorgalmazza, és ennek létjogosultságát jelzi, hogy a sziget az európai legnagyobb kerékpárhálózat, az Eurovelo egyik része lesz, a tervek már készülnek.”

Abban mindenki egyetért, hogy a Szentendrei-sziget lakosainak közlekedése megoldatlan, elégtelen, rossz. Sem a közúti tömegközlekedés, sem a dunai átkelési lehetőségek, sem a dunai hajózás lehetőségei, színvonala vagy minősége nem éri el az elvárható színvonalat, miközben egyre többen laknak a szigeten és mindennapi közlekedésben résztvevő hajók műszaki állapota is erősen kifogásolható. Pócsmegyeren például két éve megszűnt a révközlekedés, a surányi oldalon pedig már sokkal régebben, az itt élő embereknek el kell jutniuk a szomszéd faluba, hogy kompra szállhassanak.

Mivel buszjárat sincs, ezért aki teheti, autózik. Hajnalban sok gyerek kerékpározik az egyre forgalmasabb, és ezért egyre veszélyesebb szigeti úton is a kompokhoz, bicikliút sincs ugyanis a települések között, az Eurovelo beruházás is még csak tervezési szakaszban van.

Épp ezért ha apró lépés is, de most nagyon fontos újítás, a Kisoroszi-Tahitótfalu közötti bővített és a Tahitótfalu-Pócsegyer Szigetmonostor Pásztor rév között üzemelő expressz midibusz járat, amelyet a Volánbusz üzemeltet és először köti össze a volánbusz a sziget két legtávolabbi kompját. Persze a tervekben az is szerepel, hogy a legnagyobb lakosú és buszjáratokban sem elkényeztetett Surány és Horány is legyen bekötve egy olyan volán járattal, amely elviszi reggel a gyerekeket, felnőtteket a kompokhoz, hogy iskolába és munkába mehessenek.

Ígéret van, forrás nincs

“Az elmúlt években sok levelet írtunk a minisztériumoknak, és voltunk már 3–4 tárgyaláson is. Nagy lehetőség számunkra a jelenlegi kormányzat ígérete, hogy a kompos közlekedéseknél is igénybe lehetne venni a vármegyebérletet” – mondta Molnár Zsolt azt is hozzátéve, hogy a szigeten nincs középiskola, így mindenki Vác, Budapest vagy Szentendre irányába kénytelen naponta ingázni.

Mwajas Kriszta, Pócsmegyer-Surány polgármestere a lakossági fórumon kiemelte, hogy “a mi szigetünk egy zöldsziget, egyedi természeti értékekkel. Pócsmegyer surányi részén még a mai napig földutak vannak, mert nincs pénz a gyűjtőutak fejlesztésére sem. A táj vadregényes, és hiába vonzó Budapest közelsége miatt, a mindennapi közösségi közlekedés nem lakosságbarát, nem veszi figyelembe a dinamikus népességnövekedést, miközben az elégtelen közlekedési szolgáltatás erősen kihat a szigeti  lakosok életminőségére.

A jelenlegi keretek között a Szentendrei-sziget rév- és kompközlekedése az összeomlás felé halad

A hajóállomány cseréjére remény sincs, üzembentartásuk egyre nehezebb. Az üzemeltetés a jelenlegi rendszerben finanszírozhatatlan. Jelentős forrás bevonása szükséges. 

A Szentendrei-szigeti kompok és révek működtetése jelenleg – hibás koncepció alapján – nem állami  közszolgáltatásként történik, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nem helyi közszolgáltatást látnak el. A révek  működési hiányát állami pályázati és vagy önkormányzati forrásból pótolják ki. Ez a megoldás – részben  bizonytalansága miatt, részben az utófinanszírozásból fakadóan – elégtelen, és folyamatosan a révek  megszűnésével fenyeget.

A kompok bevétele többé-kevésbé fedezi a működési költségeket, ám semmilyen fejlesztésre nem nyújt  fedezetet. Azt tudomásul kell venni, a helyközi járatok üzemeltetése nem megtérülő, hanem közszolgálati feladat. Ahhoz azonban, hogy ezek működjenek, állami támogatásra van szükségünk“ – mondta Mwajas Kriszta.

Három forgatókönyv

A Szentendrei-sziget közlekedési koncepcióját a sziget összes polgármestere közösen állította össze, mert így hatékonyabban és egységesen tudnak lobbizni az állami szereplőknél. A közlekedési reformra az három forgatókönyvet dolgozták ki, attól függően, hogy az éppen aktuális kormányzat mennyire segíti a sziget közlekedését.

A vészforgatókönyv a legolcsóbb, minimális fejlesztésekkel számol, főként az expressz midibusz üzemidejének bővítésével és a meglévő kompjáratok rendszeresebb indításával. Bekerülési költsége kb. 520 millió forint, de a közlekedés hatékonyságát csak szerény mértékben növeli.

A középtávú forgatókönyv bevezeti a menetrendszerinti hajójáratokat a szigetre, fejleszti a kikötői infrastruktúrát és bővíti a kerékpáros és gyalogos kapcsolódásokat. A Volánbusz expressz midibusz vonalát Surány és Horány bekapcsolásával optimalizálnák, a vármegyebérlettel igénybe vehető egységes jegyrendszer bevezetésével. Bekerülési költsége kb. 1,5–2 milliárd forint.

A hosszú távú forgatókönyv kerékpáros és gyalogos híd építését is tartalmazza, valamint a teljes dunai közlekedési hálózat kiépítését, ami a sziget és a főváros közötti kapcsolatot forradalmasítaná. A tervezett iskolahajók és munkahelyi katamaránok révén a csúcsidőben is 15–40 perces utazási időket lehetne biztosítani. Bekerülési költsége 31 milliárd forint, de a sziget hosszú távú fenntarthatóságát és az ökológiai szempontokat is figyelembe veszi.

A koncepcióban szerepel még a menetrendszerinti hajójáratok bevezetése, mert teljesen extrém, hogy egyetlen hajó sem áll meg a szigeten, pedig a 90-es évekig voltak menetrendszerinti hajójáratok nyáron. Jelenleg a Szentendrei-sziget egyetlen települését sem érinti menetrendszerű hajójárat. Az évtizedekkel ezelőtt működő „lassú” hajójáratok újbóli beindítása nem indokolt, mert árral felfele nagyon lassan haladnának.  Évekkel ezelőtt felmerült Tahitótfalu-Budapest szárnyashajójárat indítása, de ez végül nem valósult meg, pedig a Budapestre közlekedő gyorsjáratra feltehetően volna igény. “Bebizonyosodott, hogy ilyen célra szárnyashajónál már vannak jobb és olcsóbb megoldások, a jelenlegi modern kéttestű hajók ugyanis jelentős sebességet tudnak elérni állandó kismerülés mellett is. Ezzel a sebességgel a sziget kis és nagy dunai oldalán is lehetne hajójárat. A főágban Tahitótfalu váci rév melletti kikötője jöhet szóba, illetve potenciálisan Horány és Surány. A szentendrei ágon több lehetőség is adódna: a katamaránok Kisoroszi, Tahitótfalu, Pócsmegyer, Szigetmonostor érintésével vihetnék a helyieket és a turistákat Szentendre és Budapest irányában a Dunán.

A Iskolahajók a Dunán?  bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A geopolitikai bizonytalanság, a szűkülő kínálat és az emelkedő árak idején különösen fontos kérdés, van-e működő alternatíva az olajfüggőség csökkentésére. Szunomár Ágnes, a Budapesti Corvinus Egyetem docense és a KRTK Világgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa szerint Kína példája arra utal, hogy a gazdasági növekedés és az olajigény növekedése nem feltétlenül jár együtt. Az elektromos járművek terjedése és az állami zöld iparpolitika már fékezi a közlekedési célú olajkereslet növekedését. A kínai modell azonban nem kész recept, hanem egyszerre ígéretes és ellentmondásos tanulság.

Szerző: Szunomár Ágnes, a Budapesti Corvinus Egyetem docense és a KRTK Világgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa, MTA Bolyai ösztöndíjas

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Geopolitikai konfliktusok, szűkülő kínálat és emelkedő árak jelzik, hogy az olaj továbbra is a világgazdaság egyik legkritikusabb erőforrása. Ebben a helyzetben különösen izgalmas kérdés, hogy létezik-e valós alternatíva az olajfüggőség csökkentésére, méghozzá nem elméletben, hanem a gyakorlatban. Ráadásul olyan átalakulás révén, ahol az olajigény a növekedés fenntartása mellett is lehetséges.

Kína esete egyre inkább azt mutatja, hogy ez nem pusztán elméleti lehetőség. A legfrissebb elemzések (itt, itt és itt) szerint Kínában a közlekedési célú olajkereslet növekedése megtorpant, sőt bizonyos szegmensekben már csökken. S mindez úgy történik, hogy a kínai gazdaság közben tovább bővül, a kínai autópiac pedig továbbra is az egyik legnagyobb a világon. Vajon a kínai modell egy új korszak előfutára és lehetséges gazdasági növekedés az olajigény növekedése nélkül, vagy Kína inkább csak a kivétel?

Tudatos iparpolitika – a kínai zöld fordulat valódi titka

A kínai folyamatok megértéséhez fontos leszögezni: nem egy váratlan piaci áttörésről van szó, ahol a piac „magától” fordult az új technológiák felé. Az elektromobilitás és a megújuló energia térnyerése mögött egy évtizedek óta következetesen épített kínai állami stratégia áll.

Kína már a 2000-es évek elején célzottan kezdte támogatni az elektromos járművek fejlesztését, majd a 2010-es évektől masszív keresletélénkítéssel – vásárlási támogatásokkal, adókedvezményekkel, kvótarendszerekkel és infrastruktúra-fejlesztéssel – tömegpiaccá tette azokat. Ezzel párhuzamosan az állam nemcsak a fogyasztói oldalt ösztönözte, hanem az ipari kapacitások kiépítését is finanszírozta, a kutatás-fejlesztéstől kezdve az akkumulátorgyártáson át a teljes ellátási lánc megszervezéséig.

Ez a folyamat jól illusztrálja azt, amit a szakirodalom zöld iparosításnak nevez: az állam nem egyszerűen szabályozza a piacot, hanem aktívan létrehozza azt. Ahogy a kínai napenergia-, szélenergia- és elektromosjármű-ipar fejlődése mutatja, az állam egyszerre finanszírozó, koordinátor és piacépítő szerepet tölt be, és képes nagy léptékben összehangolni a technológiai fejlesztést, a termelést és a keresletet is.

A kulcs tehát nem pusztán technológiai, hanem intézményi: Kína nem csak új technológiákat vezet be, hanem új gazdasági struktúrákat épít. Ez a „zöld nagy ugrás” valójában ipari átalakulás is, amelyben a környezeti célok és a gazdasági versenyképesség szorosan összekapcsolódnak.

Csökkenő olajigény

Globálisan – de Kínában különösképp – a közlekedés az egyik legnagyobb olajfelhasználó, ezért az olajigény csökkenése a legtöbbször itt kezdődik. Azaz kezdődött, hiszen Kínában az elmúlt években a közlekedési célú olajfelhasználás növekedése megtorpant, sőt egyes területeken csökkenésnek indult, becslések szerint pedig 2023 körül érhette el a csúcspontját.

A növekvő elektromosjármű-állomány már ma is számottevő olajkeresletet vált ki: míg 2013 és 2023 között Kína a globális olajkereslet-növekedés több mint 60 százalékáért volt felelős, addig 2024-ben már csak kevesebb mint 20 százalékáért – elsősorban az üzemanyag-felhasználás lassulása miatt. Mivel Kína a világ egyik legnagyobb autópiaca, az éves újautó-eladások tekintetében messze megelőzve más gazdaságokat, ez a változás nemcsak hazai szinten jelent fordulatot, hanem globális szinten is érezhető hatásokkal jár.

Az elektromos járművek terjedése közvetlenül csökkenti a benzin- és dízelfogyasztást – Kínában az új autóeladások már közel felét teszik ki az elektromos járművek – vagyis az energiafelhasználás az olajról egyre inkább a villamosenergiára tevődik át. Az elektromos személyautók terjedése mellett ezt erősíti a Kínában már a 2010-es években megindult városi tömegközlekedés zöldítése – különösen a buszflották esetében –, valamint az energiahatékonyság javulása és a digitális megoldások egyre mélyebb beépülése a közlekedésbe.

A fent vázolt folyamat azért is jelentős, mert megtöri azt a korábbi összefüggést, amely szerint a gazdasági növekedés szükségszerűen együtt jár az olajkereslet növekedésével. Kína példája azt mutatja, hogy ez a kapcsolat lazítható, különösen amennyiben a technológiaváltást aktív politikai és gazdasági eszközök támogatják. Fontos ugyanakkor, hogy ez a változás Kína esetében sem egyik napról a másikra történt. Az olajigény mérséklődése egy hosszabb folyamat eredménye, amelyben a technológiai innováció, az iparpolitika és a fogyasztói viselkedés egyaránt szerepet játszott.

A kínai zöld fordulat ára a túlkínálat és új függőségek megjelenése

A kínai modell ugyanakkor távolról sem tökéletes. Az állami beavatkozás egyik következménye a túlzott kapacitásépítés: mind a napenergia-, mind az elektromosjármű-iparban megfigyelhető például a túlkínálat, az árverseny és az ebből fakadó nemzetközi kereskedelmi feszültségek, valamint az ezekre adott egyre erősödő protekcionista válaszok.

A gyors felfutást gyakran követik korrekciós ciklusok, ami arra utal, hogy a piac nem minden esetben képes önállóan „fegyelmezni” a szereplőket, és az állami támogatások hosszú távon torzíthatják az erőforrás-allokációt. Ez a jelenség pedig jól illeszkedik ahhoz a politikai gazdaságtani dilemmához, amely szerint az állam egyszerre próbálja ösztönözni a növekedést és fenntartani a piaci fegyelmet, miközben e kettő gyakran feszültségben áll egymással. A kínai tapasztalat épp azt mutatja, hogy a zöld iparpolitika nem egyszeri beavatkozás, hanem folyamatos korrekciós folyamat.

Egy másik fontos kérdés a környezeti mérleg. Bár az elektromos járművek nem bocsátanak ki szén-dioxidot, a teljes életciklusukat tekintve a kép jóval árnyaltabb. A gyártás energiaigényes, az akkumulátorok előállítása erőforrás-intenzív, és Kína villamosenergia-termelése továbbra is jelentős mértékben támaszkodik fosszilis energiahordozókra, elsősorban szénre. Ez azt jelenti, hogy a zöld átmenet valójában nem is teljesen zöld, de semmiképpen sem lineáris folyamat: ugyan számos ponton csökkenti, de át is alakítja a környezeti terhelést.

Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni a geopolitikai dimenziót sem. A zöld iparágak fejlesztése Kínában nem pusztán klímapolitikai célokat szolgál, hanem ipari és technológiai versenyt is jelent. Kína stratégiája egyértelműen arra irányul, hogy globálisan is vezető szerepet töltsön be a jövő kulcsiparágaiban, ami új típusú függőségeket és konfliktusokat is teremthet.

Európának aktívabb államra lenne szüksége, kínai típusú rendszerre viszont aligha

A jelenlegi geopolitikai helyzetben – és kitettségben – a legfontosabb kérdés talán az, hogy mennyiben másolható a kínai modell. A válasz pedig az, hogy részben talán igen, de teljes egészében aligha.

Európa számára egyértelmű tanulság, hogy az állam aktív szerepvállalása nélkül nehezen képzelhető el gyors zöld átmenet. Az infrastruktúra-fejlesztés, a kereslet ösztönzése és az iparpolitika újragondolása mind olyan eszközök, amelyek Kínában bizonyítottan működtek. Az is világossá vált, hogy a zöld technológiák elterjedése nem pusztán piaci folyamat, hanem tudatosan szervezett gazdasági átalakulás.

Ugyanakkor a kínai modell egyik kulcseleme a szoros állam-vállalat kapcsolat és a gyors, centralizált döntéshozatal – ez teszi ugyanis lehetővé a nagy volumenű, koordinált beavatkozásokat. Mindez azonban olyan politikai és intézményi feltételeket igényel, amelyek Európában csak korlátozottan állnak rendelkezésre. A demokratikus intézmények, a versenypolitikai szabályok és a tagállamok közötti koordináció mind lassítják és széttördelik  a folyamatokat.

A kérdés tehát valójában nem is az, hogy másolható-e a kínai modell, hanem az, hogy mely elemei adaptálhatók/adaptálhatóak-e egyáltalán. Ebben a folyamatban pedig különösen fontos az egyensúly: hogyan lehet úgy erősíteni az iparpolitikát, hogy közben elkerüljük a túlzott állami torzításokat, a támogatásfüggőséget és a piaci verseny torzulását?

Előfutár vagy kivétel?

Kína példája egyszerre inspiráló és kijózanító. Egyrészt megmutatja, hogy az olajfüggőség csökkentése nem utópia: megfelelő politikai és gazdasági eszközökkel igenis elérhető, reális cél. Másrészt azt is világossá teszi, hogy ez az átalakulás sohasem konfliktusmentes, és jelentős gazdasági, politikai és környezeti kompromisszumokkal jár.

Az „olajkorszak vége” tehát nem pusztán technológiai kérdés. Sokkal inkább arról szól, hogy az államok milyen mértékben hajlandóak és képesek újraszervezni gazdaságukat, illetve, hogy milyen intézményi feltételek mellett tudják megtenni ezt. Kína ebben az értelemben nem kész receptet ad, hanem egy lehetséges jövőt mutat meg. Hogy ebből mennyit és hogyan vesz át a világ többi része, az már nem csupán technológiai, hanem alapvetően politikai döntés kérdése lesz.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Másfélfok: Az olajfüggőség csökkentése nem utópia bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Európai Unió Tanácsa a közelmúltban elfogadta az európai klímarendelet módosítását. Az új szabály szerint az EU-nak 2040-re 90 százalékkal kell csökkentenie az üvegházhatású gázok nettó kibocsátását az 1990-es szinthez képest. Hogy áll hazánk e cél teljesítésében, és milyen feladata lesz a választások után felálló bármelyik kormánynak –  e kérdésekről is beszélgettünk Koczóh Levente klímapolitikai szakértővel és Lukács Andrással, a Levegő Munkacsoport elnökével.

A rendelet szerint a kibocsátáscsökkentés nagy részét az EU-n belül kell megvalósítani, és csak korlátozott mértékben lehet külföldi projektekből származó, magas minőségű karbonkrediteket felhasználni. A cél teljesítésének legfeljebb 5 százalékát lehet ilyen módon beszámítani, 2036-tól kezdődően. A döntést nem minden tagállam támogatta: Szlovákia, Magyarország, Csehország és Lengyelország nem szavazott a rendelet mellett. Ennek ellenére a jogszabályt elfogadták, mert a Tanácsban minősített többséggel döntenek.

Nemcsak a cél, de az eszközök is számítanak

“Az EU új klímatörvénye előírja, hogy 2040-re 90 százalékkal kell csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását és a korábbinál pontosabb előírásokat tartalmaz arról, hogy ezt miként kell megvalósítani, és milyen módon kell az átláthatóságot biztosítani” – állapítja meg Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke. Aggályos szerinte ugyanakkor, hogy részben úgy akarják elérni a kibocsátáscsökkentést, hogy EU-n kívüli országokat támogatnak, és az így keletkező ottani csökkentéseket elszámolják sajátként, ami több környezetvédő civil szervezet szerint akár visszaélésekre is módot adhat. Lukács András kiemelte:  a rendelet jelentős szerepet szán a szén-dioxid leválasztásának és tárolásának, vagyis annak a technológiának, amellyel a fosszilis energia égetéséből származó füstgázból vagy akár a légkörből leválasztják a szén-dioxidot és azt a föld alá sajtolják. A környezetvédők szerint ez a technológia azonban messze nem kiforrott, valamint jelentős többlet energiafelhasználással és környezeti kockázatokkal jár.

Koczóh Levente András, a Green Policy Center senior klímapolitikai szakértője szerint is fontosak az eszközök. Szerinte több olyan terület van, ahol az átállás egyszerre segítheti a klímavédelmet és a gazdaságot is. A cél elfogadása után ugyanis most az következik, hogy az Európai Bizottság kidolgozza azokat a konkrét intézkedéseket, amelyekkel a tagállamok elérhetik a 2040-es célt. Ezek a szakpolitikai javaslatok várhatóan a nyár folyamán kezdenek kirajzolódni.

Lukács András is arra hívta fel a figyelmet, hogy a legnagyobb kérdés az, hogy a klímarendelet rendelkezéseinek megvalósításához szükséges további jogszabályokat el fogják-e fogadni, és ha igen, akkor mikor és milyen tartalommal. “Intő jel, hogy éppen a klímarendelet tartalmazza azt a rendelkezést, hogy 2027-ről 2028-ra halasztják az emissziókereskedelem kiterjesztését az épületekre és a közúti közlekedésre (ETS2). Ráadásul több tagország (például Lengyelország) az ETS2 további halasztását, illetve a vonatkozó jogszabály felvizezését szorgalmazza. Ez nemcsak éghajlatvédelmi szempontból hátrányos, hanem gazdasági és szociális szempontból is” – vélekedett a Levegő Munkacsoport elnöke.

Magyarország korábban maga is vállalta, hogy 2050-re klímasemlegessé válik, sőt, Koczóh Levente szerint Magyarország nem is áll rosszul az átállásban, hiszen a rendszerváltáskorihoz képest hatalmas utat tett meg az ország (2023-ban már nettó -47%-nál állt az ÜHG kibocsátásunk az 1990-es szinthez képest). Igaz, ehhez az EU-27 átlagát meghaladó eredményhez a korábbi és jelenlegi gazdasági válságok is hozzátették a magukét. (Különösképpen a rendszerváltás utáni transzformációs válság, amely ipari szerkezetváltást eredményezett – a szerk.) Azzal, hogy hazánk 2030-ra az EU egészével megegyező, nettó 55%-os szintet vállalt, a jelenlegi évtizedben „feléli” az eddig felhalmozott előnyt, hiszen 2024-2030 között évenként csak bő 1 százalékpontnyi javulást kell elérnie. Ez, ha nem is magától értetődő, de a gazdaság várható felpörgése mellett is tartható ütem lehet. Viszont, ha 2040-re is az EU-s szinttel egyező célra törekszünk, akkor 2031-től hirtelen fel kell pörgetni a tempót és évi 3 százalékpontnyit kellene lefaragni az ÜHG kibocsátásból, ami már nehéz és komoly döntéseket igényel – tette hozzá Koczóh Levente.

Alaptalan versenyképességi aggodalmak

Az új 2040-es klímacélok ellenzői – mint például a magyar kormány – rendszerint

versenyképességi aggályokra hivatkoznak. Koczóh Levente azonban rámutatott, ha a nemzetgazdaság egészét vizsgáljuk, akkor a 2050-es klímasemlegességi célhoz készült gazdasági elemzések kedvező képet mutatnak. Az elmúlt években 5 modellezés készült Magyarországra nézve, 3 kormányzati és 2 civil megrendelésre, és mindegyik arra jutott, hogy e célkitűzés megvalósítása összességében magasabb GDP-vel, több munkahellyel jár, vagyis a hasznok meghaladják a költségeket. (A legfrissebb ilyen elemzést Magyarország Nemzeti Energia- és Klímatervének 2024-es felülvizsgálata tartalmazta, míg a korábbiak ebből a cikkből érhetők el). Számos további járulékos előnye is van, például az energiaszuverenitásunk erősödése.

Közben Magyarország számára kulcskérdés az is, hogy hozzáfér-e az uniós forrásokhoz. A zöld átálláshoz szükséges beruházások jelentős részét ugyanis uniós programok finanszírozzák. Több ezer milliárd forintos támogatásról van szó, amely segítheti az energiahatékonysági programokat, a megújuló energiák fejlesztését és az infrastruktúra átalakítását. A közismert és részben vagy egészben zárolás alatt álló programok (pl. RRF vagy KEHOP+) keretében bő 3000 milliárd Ft forrás került betervezésre a 2030-as klímacélokhoz kapcsolódó beruházások finanszírozására. Viszont ennél is több pénz várható olyan, kötelezően az klímaátmenetre költendő forrásokból, mint az EU már meglévő, illetve 2028-tól induló új kibocsátás-kereskedelmi rendszerei, az azokhoz kapcsolódó pénzügyi alapok, vagy Magyarország zöld államkötvény-értékesítése. Ezen források nagyja 2030 után is folytatódik – tette hozzá a klímaszakértő.

Koczóh Levente András szerint a zöld átmenet a jelentős beruházási igényei és a fosszilis tüzelők importjának kiváltása miatt gazdasági lehetőségeket is teremthet. A Green Policy Center február 25-i vitaestje kapcsán meghatározta a szerintük három legfontosabb területet, amelyeket legnagyobb prioritással a következő kormány figyelmébe ajánlanak. Ezek közül az épületek energetikai felújítása, a közösségi közlekedés fejlesztése és a közlekedés elektrifikációja, valamint a hálózatfejlesztés és az energiatárolás fejlesztése mind olyan beruházások, amelyek új iparágakat és munkahelyeket hozhatnak létre, és a kibocsátás-csökkentésben is kulcsfontosságúak. Továbbá, szerintük nagyon fontos a lakosság szemléletformálása is, az otthoni energiatudatosságtól kezdve a közlekedési szokásaink átgondolásáig.

„Az épületek energetikai felújításához szigetelőanyagokra, korszerű nyílászárókra és hőszivattyúkra van szükség, a közlekedés zöldítéséhez elektromos buszokra és járművekre, az energiatároláshoz pedig akkumulátorokra. Ezek közül több terméknek már most is van hazai gyártókapacitása, amelyet érdemes lehet bővíteni” – mondta.

A szakértő szerint a megújuló energiaforrások bővítése is kulcskérdés. Bár a napenergia gyorsan terjed Magyarországon, az időjárásfüggő termelés miatt fontos az energiatárolás fejlesztése és más források – például a szélenergia, a geotermia vagy a biogáz – nagyobb arányú használata is.

„A klímacélok eléréséhez nemcsak technológiai változásokra van szükség. A fogyasztási szokások átalakulása is fontos lehet: például az élelmiszerpazarlás csökkentése vagy a hulladékgazdálkodás átalakítása jelentős kibocsátáscsökkentést hozhat” – tette hozzá.

ETS2: nem érdemes halogatni a bevezetést

Lukács András szerint a legfontosabb következő lépés az Európai Unió kibocsátáskereskedelmi rendszerének kiterjesztése, amely a közúti közlekedés és az épületek szén-dioxid-kibocsátását árazza be (ETS2).

“Az emissziókereskedelem végső hatása ugyanolyan, mint egy adóé: azaz emeli a kibocsátott szén-dioxid árát. Ugyanakkor tanulmányok és gyakorlati tapasztalatok sora bizonyítja, hogy egy megfelelően bevezetett emissziókereskedelem összességében javítja az adott ország gazdasági teljesítményét. Az OECD-UNDP nemrégiben nyilvánosságra hozott tanulmánya kimutatja, hogy az áremelésből származó bevételek jól megtervezett felhasználása már rövid távon is szerény gazdasági többletnövekedést eredményezhet, hosszú távon pedig sokkal nagyobb előnyökkel járhat” – mondta el a Levegő Munkacsoport elnöke.

Hasonló eredménnyel zárult a Londoni Közgazdaság- és Politikatudományi Egyetem (LSE) közreműködésével készült másik tanulmány is, amely a már bevezetett uniós emissziókereskedelem eredményeit vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy hatására a kibocsátás csökkent, viszont egyáltalán nem romlott a gazdaság teljesítménye és a foglalkoztatottság. Mindezek arra mutatnak Lukács András szerint, hogy az ETS2 elhalasztása csak a rendkívül szennyező, egyre elavultabbá váló iparágaknak kedvez, és késleltetné az átmenetet az elkerülhetetlen gazdasági átalakulás felé.

Lukács András arra is kitért, hogy a fűtésszámla és a közlekedési kiadások növekedését pénzben lehet és kell kompenzálni a lakosoknak. Az ETS2-ből ugyanis jelentős bevétele származik az államnak, amelyeket fel lehet használni a fosszilis tüzelőanyagok fogyasztását csökkentő beruházásokra, például az épületek szigetelésére és a környezetkímélőbb közlekedési módok fejlesztésére. Számos környezetvédő civil szervezet azonban azt szorgalmazza, hogy a bevételek jelentős részét közvetlen pénzbeli támogatással, egyenlő mértékben juttassák vissza minden polgárnak. Így tulajdonképpen az történik, hogy az állam a szén-dioxid kibocsátást növelő tevékenységek támogatása helyett a továbbiakban az embereket támogatja.

“A lakosság bankszámlájára történő átutalás (és készpénzfizetés azoknak, akiknek nincs bankszámlájuk) félremagyarázhatatlanul, átláthatóan és hitelesen érzékeltetheti szinte mindenkivel, hogy az ETS2 bevezetésével nem járnak rosszul, sőt a túlnyomó többség jól járna, és a szociális különbségek is mérséklődnének” – tette hozzá Lukács.

“Jelenleg Magyarországon a lakosság leggazdagabb 10 százaléka másfélszer annyi földgázt és kétszer annyi villamos energiát fogyaszt, mint a legszegényebb 10 százaléka (így például a rezsicsökkentés révén az előbbiek másfélszer, illetve kétszer annyi támogatást kapnak, mint az utóbbiak). A közhiedelemmel ellentétben az autózást is hatalmas mértékben támogatja az állam (a kormány hivatalos adatai szerint a közlekedés a GDP 6 százalékának megfelelő támogatásban részesül); ebből a támogatásból viszont a lakosság leggazdagabb 10 százaléka tízszer annyit kap, mint a legszegényebb 10 százaléka. Tehát az ETS2 abszolút mértékben számolva leginkább a leggazdagabbakat sújtaná. Természetesen, az arányokat tekintve az energiaárak emelkedésével a szegények járnak a legrosszabbul, hiszen ők sokkal nehezebben tudnak kigazdálkodni bármilyen kiadásnövekedést. Ha viszont bevezetik az ETS2-t, és ezzel egyidejűleg minden lakos ugyanakkora havi támogatási összeget kap, akkor a legszegényebbek járnak a legjobban” – mondta el Lukács András.

Új hazai klímatörvény kell

Magyarországon közben egy új klímatörvény előkészítése is zajlik. Erre azért van szükség, mert az Alkotmánybíróság korábban több szempontból is alkotmányellenesnek minősítette a 2020-as klímatörvény egyes részeit, és 2026. június 30-ig új szabályozás megalkotására kötelezte az Országgyűlést.

Civil és szakmai szervezetek – köztük a Magyar Természetvédők Szövetsége és a Green Policy Center – ezért közösen dolgoztak ki egy új klímatörvény-koncepciót (amelynek a részleteit a Zöld Hangon már bemutattuk – a szerk.)

 A javaslat mögött 180 civil szervezet áll. Kérdés, hogy kíváncsi-e a kormányzat az ő munkájukra, mivel ezzel párhuzamosan a jelenlegi Fidesz-kormány is készít egy saját törvényjavaslatot – mondta el Koczóh Levente. „Egyelőre kérdés, hogy a kormány mennyire veszi figyelembe a civil szervezetek javaslatait a végleges szabályozásban, hiszen a civilek szövegezési folyamata csak mostanra ért el abba a fázisba, hogy megkezdhessük a velük való egyeztetést.”

A klímapolitika jövője ugyanakkor a közeljövő politikai folyamataitól is függhet. Koczóh Levente kérdéseinkre válaszolva a másik politikai oldal elképzeléseire is reagált. „A Tisza Párt programjában ugyan nincs külön részletes klímapolitikai fejezet, de energiapolitikai, közlekedési és környezetvédelmi elképzeléseik között több olyan elem szerepel, amely a zöld átmenet irányába mutat. A pártot nem lehet klasszikus zöld pártnak nevezni, ugyanakkor vannak olyan jelek a programjukban, amelyek alapján elképzelhető egy határozottabb klímapolitika is, ha kormányra kerülnek – feltéve, hogy ezek a tervek meg is valósulnak.”

A 90 százalékos klímacél 2040-re: hogyan érjük el? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy világunkat körforgások és kölcsönhatások jellemzik. Nem megerőszakolni kell a tájat, hanem együtt élni vele.

Eddig példátlan összefogás született vízmérnökök, környezetvédők és a talajjal foglalkozó szakemberek között, hogy konszenzust mutassanak fel a Magyarország ökológiáját vészesen fenyegető kiszáradás elleni küzdelemben.  A szakemberek egyetértenek abban, hogy közös „cselekvési kényszerben” vagyunk. Első lépésként évi 3 km3 víz folyamatos pótlása szükséges az Alföldön, és megkerülhetetlen a mezőgazdaság szerkezeti átalakítása és a területhasználatok megváltoztatása is. Politikai akarat nélkül egyik sem fog menni.

A bős–nagymarosi vízlépcső társadalmi vitája óta, vagyis közel negyven éve mély árkok választják el egymástól a vízmérnöki és a természetvédő világot. Ebben a négy évtizedben alig fordult elő, hogy a – legalábbis a sztereotípiák szerint – gátakban és műszaki megoldásokban gondolkodó és az ökológiai helyreállításokat sürgető szervezetek egy asztalhoz üljenek és közös munkát végezzenek egy cél érdekében.

Az ország sivatagosodása és a 2022-es aszály sokkja, úgy tűnik, betemeti a régi árkokat. Március 26-án egy sajtóbeszélgetésen a vízmérnököket tömörítő legrégibb civil szervezet, a Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke, a talajtanos szakemberek összefogásáért alapított Magyar Talajtani Társaság elnöke, valamint két környezet- és vízvédő szervezet, a WWF Magyarország és a Vízválasztó Mozgalom vezetői tartottak kerekasztal beszélgetést. Most ennek rövidített, szerkesztett változatát hallják.

A kerekasztal résztvevői:
Sipos Katalin biológus, a WWF igazgatója/ügyvezetője
Balogh Péter geográfus, Vízválasztó Mozgalom elnöke
Dr. Dobos Endre agrármérnök, Magyar Talajtani Társaság elnöke
Dr. Váradi József vízépítő mérnök, Magyar Hidrológiai Társaság társelnöke
A moderátor: Litkai Gergely, humorista, fenntarthatósági menedzser, a KÖVET Egyesület elnökségi tagja

Amikről többek között szó esett:

Az öntözés közpénzből magánhaszon. Vízhiány és koherenciahiány. Az ökoszolgáltatást is vegyük be a GDP számításba! Miért kellene Tájminisztérium? A vízkészletünk 75 %-a a Dunában van, de a vízigény 75 %-a a Tisza mentén jelentkezik. Ne kompromisszumot keressünk, hanem konszenzust! Lepusztítottuk a talajt, rákényszerülünk a műtrágyára. A legjobb talajainkat tesszük tönkre ipari parkokkal, akku és autógyárakkal. 

A beszélgetést rögzítette, szerkesztette, és a fotókat készítette: Sarkadi Péter.

A Zöld Hang podcast: Vizet a tájba, de hogyan? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Gallup World Poll felmérésben arra kérik a válaszadókat, hogy mondják meg, hányadik fokon állnak egy képzeletbeli létrán, ahol a tizedik fokon állók a legboldogabbak, az első fokon a legkevésbé boldogak. Ebből áll össze a Boldogság Index.

Az első oldalon térségenként lehet böngészni az összes ország adatait: az index értékét és a helyezést az országok sorrendjében. Visszafelé is lehet menni az időben. A második oldalon Magyarország Boldogság indexének alakulását mutatjuk a környező országokkal összehasonlításban.

A három legboldogabb ország Finnország, Izland és Dánia, a legkevésbé boldog pedig Sierra Leone és Afganisztán. Magyarország a 80. a rangsorban. A térség országai közül Magyarországon legalacsonyabb a Boldogság Index, 2019-ig nőtt az emberek boldogságérzete, azóta viszont csökken.

2024 óta a World Happiness Reportot a Wellbeing Research Centre adja ki az Oxfordi Egyetemen.

A Magyarország számokban: Boldogság bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Víz Koalíció a hazai vízválság rendszerszintű problémáira keresi a válaszokat civil, szakszervezeti és önkormányzati szereplőket összefogó kezdeményezésként. Céljuk, hogy felhívják a figyelmet az ivóvízellátás nehézségeire, hiányosságaira, a víziközművek leromlott állapotára, a szennyvízkezelés hiányosságaira, a táji vízmegtartás fontosságára és a vízszegénység jelenségére. Munkájuk során szakmai javaslatokkal, kutatásokkal és közösségszervezéssel igyekeznek hatni a döntéshozókra, miközben a lakosság bevonását is kulcsfontosságúnak tartják. A Zöld Hang Homoki Andreával, a Civil Kollégium Alapítvány és a Víz Koalíció közösségszervezőjével beszélgetett a legégetőbb hazai „vizes” kérdésekről.

Magyarország térképén az elmúlt években számos súlyos vízügyi probléma rajzolódott ki, amelyek több térségben már-már katasztrofális helyzetet idéznek elő. A vízhiány nem csupán a mezőgazdaságot és a természetes élőhelyeket érinti, hanem közvetlenül hat a lakosság mindennapjaira is. Egyre több helyen jelent gondot a megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvíz biztosítása, miközben a víziközmű-hálózat elöregedése folyamatos csőtörésekhez és vízveszteséghez vezet. A szennyvízkezelés hiányosságai további környezeti és egészségügyi kockázatokat hordoznak, különösen kisebb településeken, miközben a közműrendszerek karbantartása és fejlesztése évtizedes elmaradásokat mutat. A klímaváltozás hatásai – az egyre szárazabb nyarak és a szélsőséges időjárás – tovább súlyosbítják a helyzetet, így egy olyan komplex válság rajzolódik ki, amelyre nem elegendőek a részmegoldások.

Ebben a helyzetben különösen felértékelődik a civil kezdeményezések szerepe: a Víz Koalíció mögött is egyre szélesebb együttműködés áll, jelenleg 31 civil szervezet, hét – jellemzően független vezetésű – önkormányzat, egy önkormányzati szövetség és három szakszervezet részvételével. Ez a sokszínű összefogás is jelzi, hogy a vízügy kérdése túlmutat az egyes szakterületeken, és társadalmi szinten is egyre több szereplőt mozgósít. Homoki Andrea szerint a legfontosabb felismerés, hogy a vízügy nem kezelhető különálló problémák soraként. A vízkészletek állapota, az infrastruktúra, a szennyvízkezelés és a társadalmi egyenlőtlenségek mind összefüggnek egymással.

Homoki Andrea

Eddig mindössze hét önkormányzat csatlakozott Önökhöz. Ez elegendő lehet a jövőre nézve? Nyilván nem elegendő, de ennek megvan a maga oka. A kezdeményezés Vecsésről és Gyálról indult, helyi ivóvízproblémákból, és innen próbáltunk továbblépni a környező települések felé.

Több önkormányzatot is megkerestünk Pest megyében, és megtapasztaltuk, hogy bár sok helyen elismerték a problémát, sőt egyet is értettek a céljainkkal, a csatlakozást már nem vállalták. Ezek jellemzően kormánypárti vezetésű települések voltak.

jellemzően kormánypárti vezetésű települések voltak.

Végül inkább a független, civil szemléletű önkormányzatok – például Szentendre, Pomáz vagy Érd – csatlakoztak. Fontos látni, hogy nem akartuk erőltetni a gyors bővülést: számunkra az is szempont, hogy megmaradjon az egyensúly a szereplők között, és valódi elköteleződés legyen a csatlakozás mögött.

A civil szervezetek száma viszont jelentős. Ez mennyire ad stabil alapot?

Valóban, 31 civil szervezet kapcsolódott hozzánk, ami erős bázist jelent. Ugyanakkor a civil szektorban általános probléma, hogy az aktivitás sokszor alacsony, így nekünk is folyamatosan dolgoznunk kell azon, hogy ez a hálózat ténylegesen aktív és működőképes legyen.

Mi volt az a pont, amikor világossá vált, hogy rendszerszintű problémáról van szó a víziközművek terén?

Amikor a helyi problémákkal szembesültünk – például, hogy barna színű víz folyik a csapból, sok a csőtörés –, megpróbáltunk utánanézni a jelenség háttérnek. Találtunk egy korábbi szakmai tanulmányt, amely szerint az ivóvízhálózat 86 százaléka kockázatos állapotban van. Ez egy komoly felismerés volt: rájöttünk, hogy nem egyedi esetről van szó, hanem országos problémáról. Ezután kezdtünk el más településeken is kapcsolatokat keresni, és mindenhol hasonló panaszokkal találkoztunk.

Milyen konkrét lépéseket fogalmaztak meg ezek után?

Elindítottuk a „Tiszta vizet a poharainkba!” petíciót, amelyben több konkrét javaslat szerepelt. Ilyen volt például a közműadó eltörlése, az áfa csökkentése úgy, hogy a különbözet a víziközművek fejlesztésére mehessen vissza, része volt egy országos kockázatfelmérés, valamint egy átfogó rekonstrukciós program és fenntartható finanszírozás. Ezek közül néhány dologban történt előrelépés – például a közműadó kivezetése vagy egy rekonstrukciós program bejelentése –, de a megvalósítás még messze nem kielégítő. A finanszírozás sokszor hiányos. Beszédes adatok állnak rendelkezésre, például Miskolc térségében 40–50 százalékos vízveszteségről beszélünk.

Hogyan került képbe a vízszegénység kérdése, és mit jelent ez a gyakorlatban?

Kezdetben főként az ivóvízellátásra és a víziközművekre koncentráltunk, de már az alapítók között is voltak olyan szervezetek, amelyek más problémák miatt csatlakoztak. Például az üllői csoportot a szennyvízkezelés hiányosságai motiválták: a Gyáli patakban időnként tisztítatlan szennyvíz folyik, ami közvetlen környezeti kockázatot jelent. A PAD Alapítvány készített egy átfogó tanulmányt is a vízszegénységről, ami világossá tette, hogy a probléma sokkal összetettebb, mint elsőre gondoltuk, többféle társadalmi és infrastrukturális vetülete van. Ez a felismerés ösztönzött minket arra, hogy a koalíció ne csak az ivóvízre koncentráljon, hanem a teljes vízügyi és szociális összefüggésrendszert vizsgálja.

Maga a vízszegénység számos formában jelentkezik. A szociális vízszegénység például azt jelenti, hogy valakinek az otthonába egyáltalán nincs bevezetve az ivóvíz. Az infrastrukturális vízszegénység a rossz állapotú hálózatból fakad, ami akadozó ellátást vagy rossz minőségű vizet eredményez. Emellett beszélhetünk ökológiai vízszegénységről, amikor a környezet szennyezése vagy a vízhiány miatt pusztulnak a természetes élőhelyek, és egzisztenciális vízszegénységről, amikor a vízhiány közvetlenül veszélyezteti a megélhetést, például a mezőgazdaságban vagy állattartásban.

Becslések szerint Magyarországon 200-300 ezer embert érinthet ez a probléma, ami sok esetben összefügg a lakhatási szegénységgel. Néhány családban a vízhordás napi több órát vesz igénybe, ami különösen a nőkre és a gyerekekre nehezedő terhet jelent, és komoly korlátokat szab a mindennapi életnek és a munkaerőpiaci részvételnek.

Mennyire nyitottak a döntéshozók ezen problémák megvitatására?

Vegyes a kép. Látható, hogy bizonyos lépések történtek, de ezek lassúak és nem elég átfogóak. A helyzet súlyosságához képest sokkal intenzívebb beavatkozásra lenne szükség. Emellett komoly gondot jelent az átláthatóság hiánya is: például amikor adatokat próbálunk kérni a szolgáltatóktól, sokszor ellenállásba ütközünk. Ez megnehezíti a szakmai munkát és a valós helyzet feltárását.

Milyen eszközökkel tudják érvényesíteni a céljaikat, és hogyan kapcsolódhatnak az emberek?

Egyrészt szakmai tanulmányokat készítünk, és folyamatosan nyomon követjük a rendszer állapotát. Emellett aktívan dolgozunk a nyilvánosság bevonásán: kitelepüléseket szervezünk, elmegyünk azokba a térségekbe, ahol nehézségek merülnek fel, és különböző eszközökkel – például videókkal, kiállításokkal vagy edukációs programokkal – próbáljuk megszólítani az embereket. Fontosnak tartjuk, hogy minél többen beszéljenek ezekről a kérdésekről.

Az érdeklődők sokféleképpen bekapcsolódhatnak: csatlakozhatnak civil szervezetekhez, aláírhatnak petíciókat, részt vehetnek eseményeken, vagy akár helyben szervezhetnek saját programokat. Közösségi oldalunkon az érdeklődők nyomon követhetik a legfontosabb aktuális eseményeket, rendezvényeket. A víz ügye közös felelősségünk. Minél többen vesznek részt, annál nagyobb hatást tudunk gyakorolni a döntéshozókra.

A Víz Parlament keretében a parlamentbe kerülés esélyével induló pártok képviselőivel tartanak kerekasztal beszélgetést a napokban. Mit várnak ettől a rendezvénytől? Amennyiben tavasszal kormányváltás lesz, lát-e esélyt arra, hogy a későbbiekben konstruktívabb lehet a politikai szereplőkkel való együttműködés?

Azt szeretnénk, hogy a döntéshozók megismerjék a javaslatainkat, például a VízMinimum programot, és beépítsék a saját szakpolitikájukba. Számunkra az is fontos, hogy a civileket partnerként kezeljék, ne ellenfélként. Hiszen a kritikai észrevételek is építő jellegűek lehetnek, ha van fogadókészség a párbeszédre. A Víz Koalíció legfontosabb üzenete most talán az lehetne, hogy a vízügyet nem lehet részleteiben kezelni. Ez egy komplex rendszer: a vízkészletek állapota, az infrastruktúra, a szennyvízkezelés és a társadalmi viszonyok mind összefüggnek. Ha nem születnek átfogó és időben meghozott döntések, akkor a problémák egyre súlyosabb krízisekben fognak megjelenni a következő években.

A Ivóvíz, csőtörések, vízszegénység: a Víz Koalíció szerint sürgős döntések kellenek bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Nagyon valószínű, hogy nyártól a Csendes-óceánon egy újabb El Niño esemény fog kialakulni, amely a globális átlaghőmérsékletet is megemeli. Ez a modellek előrejelzése szerint akár egy szuper El Niño-vá is fejlődhet, amely ritkán fordul elő – ez legutóbb 2016-ban következett be. Szabó Péter és Pongrácz Rita, az ELTE Meteorológiai Tanszék kutatói megvizsgálták, hogy mekkora hatása van ennek az éghajlati ingadozásnak a magyarországi hőmérsékleti és csapadékviszonyokra.

Szerzők: Szabó Péter, éghajlatkutató, az ELTE Meteorológiai Tanszékének doktorandusza; Pongrácz Rita, meteorológus, hidrológus, a földtudományok doktora, az ELTE Meteorológiai Tanszékének adjunktusa.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Az El Niño és a globális felmelegedés kapcsolata

Mielőtt rátérnénk magára az El Niño jelenségre (teljes nevén El Niño-Déli Oszcilláció, azaz ENSO), érdemes azt a globális felmelegedés tágabb összefüggésében elhelyezni. A megbízható mérések szerint 2015 után a globális felmelegedés üteme megduplázódott: a korábbi, mintegy 0,18 °C/évtizedes trend helyett már körülbelül 0,41 °C/évtizedes növekedést figyelhetünk meg. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a hosszú távú melegedést nem az El Niño és a vele ellentétes hatású La Niña események okozzák. Ezek a természetes éghajlati ingadozások csak rövidebb távon módosítják a globális klímát: egy erősebb El Niño akár 0,2 °C-kal is növelheti, míg La Niña idején csökkentheti a teljes Földre számolt évi átlaghőmérsékletet.

Az El Niño-La Niña oszcilláció egy nagy kiterjedésű éghajlati folyamat, melynek leghamarabb érzékelhető hatása a felszínközeli vízrétegek hőmérsékletében mutatkozik meg: a Csendes-óceán középső, trópusi területein a vízfelszín a szokásosnál néhány fokkal melegebb (El Niño idején) vagy hidegebb (La Niña idején), mely a Csendes-óceán keleti medencéje felől nyugati irányba terjed, és a közeli térségek (Ausztrália, Észak- és Dél-Amerika vagy akár India) légkörzését jelentősen módosítja. Ez kihat a globális légköri cirkulációra is, illetve a melegebb óceán nagyobb párolgásán keresztül a légkörben található összes vízpára mennyiségére is.

A fázisváltás időszaka március-április, tehát mostanában dől el, hogy a következő hónapokban milyen irányba halad ez az éghajlati jelenség. Az egyik legpontosabb előrejelzés szerint idén gyors átmenet várható egy gyenge La Niña állapotból El Niño fázisba, mindössze három évvel az előző El Niño után. Ha ez az év végére szuper El Niño erősségűvé válik, akkor nagy valószínűséggel a következő év a valaha mért legmelegebb év lesz a Földön.

Mit jelent mindez számunkra, Magyarországon?

A válasz nem egyértelmű. Európa, és különösen Magyarország már nagyon távol esik a trópusi Csendes-óceántól, ezért az El Niño hatása csak különböző távkapcsolati rendszereken keresztül juthat el térségünkbe. Azért, hogy ezt számszerűsítsük, saját számításainkban több lehetséges ENSO-indikátort vetettünk össze a magyarországi téli és nyári átlaghőmérséklet, valamint csapadékösszeg adatsoraival. Az eredmények azt mutatják, hogy a kapcsolat összességében gyenge. Még a három legerősebbnek bizonyuló indikátor esetében is általában gyenge vagy elhanyagolható kapcsolatot találtunk.

A legerősebb, de továbbra is gyenge kapcsolat a téli csapadék és az ENSO fázisváltása között jelentkezett: miután a La Niña fázisból El Niño állapotba lépünk, akkor a magyarországi téli csapadék több esetben nagyobb (a korrelációs együttható az augusztus utáni ENSO-indikátor értékével 0,35). Az idei helyzet is nagy valószínűséggel ilyen átmenet lesz. A hazai nyári csapadékkal két egymás utáni El Niño év mutatta a „legerősebb”, negatív kapcsolatot (-0,25), azonban most éppen El Niño kialakulása van folyamatban, amelyre már csak elhanyagolható kapcsolatot találtunk.

A hőmérséklet tekintetében a legerősebb (de még mindig csak gyenge) pozitív kapcsolat a hazai téli hőmérséklet és az épp most várható, La Niña állapotból El Niño állapotba történő lépés esetén a november utáni ENSO-indikátor értékével mutatkozik (a korrelációs együttható értéke 0,29). A hazai nyári hőmérséklet esetében csak elhanyagolható kapcsolatot találtunk, így ezzel nem is érdemes foglalkozni hosszabb távú előrejelzésként.

Mi várható idén nyáron és utána?

A globális felmelegedés gyorsulása miatt a La Niña évek sem hűtik már le annyira a globális hőmérsékletet, mint korábban. Jó példa erre, hogy a 2023-2024-es El Niño után a 2025-ös év – amely La Niña évnek tekinthető – még így is a harmadik legmelegebb lett.

A világ nyolc vezető klímakutató központjának szezonális előrejelzései szerint március-április még semleges ENSO fázisban telik, azonban májustól a modellek fele már az El Niño kialakulását jelzi – amikor az ENSO-indikátor értéke 0,5 °C feletti –, júniustól pedig már az előrejelzések közel 90%-a számol ezzel. Fontos megjegyezni, hogy El Niño fázisnak azt tekintjük, amikor az ENSO-indikátor legalább három egymást követő csúsztatott évszakban, azaz pl. június és október közötti, háromhavi átlagban mindig 0,5 °C feletti. A szuper El Niño kategóriát – amikor a többhavi eltérés tartósan (szintén legalább három csúsztatott évszakon át) 1,5 °C fölé emelkedik, mely utoljára 2016-ban fordult elő – jelenleg a modellek körülbelül fele jelzi augusztustól.

2027: várhatóan több extrém eseményre számíthatunk

Ahhoz, hogy egy szuper El Niño hatásai a trópusi Csendes-óceántól Magyarországig eljussanak, általában szükség van egy-két hónapra. A saját elemzéseink alapján ugyan nem bizonyítható erős kapcsolat a magyarországi időjárással, de a statisztikai eredmények azt mutatják, hogy annak van nagyobb valószínűsége, hogy a következő tél csapadéka és hőmérséklete is magasabb lesz az átlagnál. A következő nyárra vonatkozóan nem találtunk tudományos és fizikailag megalapozott kapcsolatot.

Hazánk időjárását sokkal inkább az európai légköri mozgások alakítják, úgymint a szibériai anticiklon (magasnyomású légköri képződmény), az azori anticiklon, valamint az Atlanti-óceán felől vagy a mediterrán térségből induló ciklonok. Ugyanakkor egyre inkább úgy tűnik, hogy a tartósan fennmaradó időjárási helyzetek – például a mérsékelt öv nyugati alapáramlását blokkoló anticiklon, hőhullámok, a tartós északi vagy déli áramlás, vagy adott térség felett hosszabban tartózkodó ún. beragadó ciklonok – határozzák meg a hazai időjárást is.

Ahogy a legutóbbi El Niño idején, 2024-ben is történt, a szokásosnál is nagyobb valószínűséggel számíthatunk extrém eseményekre 2027-ben: hőhullámokra, aszályra, hirtelen lezúduló nagy csapadékra vagy akár árvizekre. Az El Niño idején még melegebb óceán és légkör ugyanis több energiát és több vízgőzt képes tárolni, ami kedvez a szélsőségek kialakulásának, és ezzel felerősíti a globális felmelegedés hatását.

Az 1. ábra az ECMWF Advisory-jából, míg a 3. ábra a C3S szezonális előrejelzéséből származik, melyet a szerzők egyszerűsítettek és magyarosítottak. Köszönjük Bódai Tamás (MATE) szakmai hozzájárulását!
Köszönjük a megfigyeléseken alapuló ERA5 reanalízis elkészítését az EU ECMWF intézményének, az El Niño és La Niña események jellemzésére alkalmas indikátort pedig az amerikai NOAA Climate Prediction Centernek. A kutatás megjelenését az ECF támogatta.

Rövid tudományos módszertan 1. Megfigyelések

A hőmérsékleti és csapadékadatokat a globális, az európai és a hazai éghajlatot egységes keretben leíró ERA5 adatbázisból tekintettük az 1971-2024 közötti időszakra. Az ERA5 a különböző megfigyelési rendszerek (műholdak, repülőgépek, rádiószondák, felszíni állomások és egyéb mérőeszközök) adatait egy időjárási modell segítségével egységes rendszerbe integráló, a légkör vertikális szerkezetét is figyelembe vevő reanalízis. Az elemzéshez mintegy 25 km horizontális felbontású adatokból számított téli és nyári átlagokat használtunk, majd csúsztatott 20-éves átlagtól vett eltéréseket tekintettünk a trendek kiszűrése céljából, hogy az adatok az ENSO-indikátorokkal összevethetőek legyenek.

Az El Niño és La Niña fázist jellemző mérőszámhoz (ENSO-indikátor) a következő alapadatokat használtuk az 1971 és 2024 közötti időszakra: az ERSST.v5 vízfelszíni hőmérsékleti adatbázis ún. Nino-3.4 térségre (5°É-5°D, 120°-170°Ny) vett anomáliáinak háromhavi simított átlaga, melyből levonjuk a trópusi öv (20°É-20°D) átlagos vízfelszíni hőmérsékletének anomáliáját, majd a kapott különbséget úgy skálázzuk, hogy annak szórása megegyezzen az eredeti Nino-3.4 index szórásával. Ez a NOAA-nál idéntől alkalmazott, ún. relatív Nino index.

2. ENSO-indikátorok

Ezekkel azt vizsgáltuk, hogy milyen erős az ENSO-fázisok vagy fázisváltások kapcsolata az európai és magyarországi hőmérsékleti és csapadék értékekkel. A tél (DJF) esetében az eggyel korábbi év indikátor értékeit tekintettük, míg a nyári (JJA) értékek esetében az adott évet.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Másfélfok: Jövőre több extrém időjárási esemény várható bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Sosem volt még olyan jó klímatörvényünk, mint amilyen most lehetne, ha a parlament valamilyen csoda folytán elfogadná a civilek által írt és társadalmi vitára bocsátott koncepciót. A minimális változtatásokkal nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő minőségűvé tehető szabályozás sorsa ugyanakkor nyilvánvalóan attól függ, milyen irányt választ az ország április 12-én: a Fidesz szinte biztosan nem venne róla tudomást – az ellenzéki tervekről egyelőre annyi mondható, hogy a Tisza programjának környezet – és klímavédelmi tételeivel könnyebb lenne összefésülni a koncepciót.

Az előzményekről röviden: az alkotmánybíróság tavaly nyáron elégtelennek és alkotmányellenesnek nyilvánította a magát előszeretettek klímabajnoknak nevező Fidesz-kormány klímatörvényét, megsemmisítette annak egy részét, és felhívta az országgyűlést, hogy 2026. június 30-ig (!) „szüntesse meg a mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet”. A kormánytöbbség azóta semmilyen érdeklődést nem mutatott a téma iránt, most pedig már nem is fog, mivel a parlament a jelen összetételében már nem ülésezik többet. Jó hír viszont, hogy létezik egy szinte kulcsrakész szabályozási javaslat, amellyel a határidőt akár be is lehetne tartani – igaz, ezt nem valamelyik parlamenti frakció készítette: az anyag több mint 180 civil és szakmai szervezet közös munkája, és a jelenleg társadalmi vitán lévő javaslat kifejezetten nívós.

Az elvek szintjén rendben van

Egyik legnagyobb erőssége, hogy a mitigációt (az óhatatlanul bekövetkező károk enyhítését), az adaptációt (a klímaalkalmazkodást) és a rezilienciát (az ellenállóképesség növelését) is egyenrangú célként kezeli. Szokatlan módon az alapelvek rendszere is kellően részletes: a hagyományos környezetjogi elvek (elővigyázatosság, szennyező fizet, megelőzés) mellett megjelennek olyan, kifejezetten korszerű, progresszív elvek is, mint az „elegendőség elve” (ez az elv a maximális fogyasztás helyett az élethez vagy jólléthez szükséges elégséges szint elérését helyezi a fókuszba, korlátozva a pazarlást és az erőforrások túlhasználatát), a rendszerszemlélet, az adat alapú döntéshozatal vagy az arányos egyéni felelősség. A visszalépés tilalmának és a nemzedékek közötti igazságosságnak a meglévő alkotmánybírósági gyakorlathoz kötése azt jelzi, hogy a szöveg megalkotói merítettek abból a kevés számú működőképes gyakorlatból, amit a magyar környezetvédelem az elmúlt évtizedekben kiizzadt.

Különösen pozitív a vízgazdálkodás részletes és előremutató kezelése – a kétoldalú vízmegosztási egyezmények felülvizsgálatának előírása, a talajvíz-monitoring nyilvánosságának rögzítése és a szürkevíz-felhasználás ösztönzése mind olyan elemek, amelyek korábban hiányoztak a hazai szabályozásból, és amelyek nélkülözhetetlenek lennének ahhoz, hogy a klímaváltozás legkézzelfoghatóbb kárpát-medencei következményét, a vízkrízist valahogy kezelni tudjuk.

Az erdőgazdálkodási rész szintén igen alapos: a nem vágásos üzemmód, a klímazónák vándorlásának figyelembevétele és a támogatott fajmigráció gondolata kifejezetten korszerű szemléletre utal. Pozitívum a mentális egészség és a hűtési energiaszegénység fogalmának/követelményének megjelenítése is, amelyek sok, egyébként korszerű európai klímatörvényből hiányoznak

Hasznos a karbonköltségvetési mechanizmus (egy kötelező erejű, időszakra lebontott tervezési és elszámolási keretrendszer, amely meghatározza, mennyi üvegházhatású gázt bocsáthatunk ki az egyes időszakokban, ha komolyan vesszük a nettó zéró kibocsátás elérését) részletes leírása: az ötéves gördülő tervezés, az átgörgetési lehetőség, a mulasztási per intézménye és a zárszámadási kötelezettség együttesen egy kikényszeríthető, a brit modellhez hasonló rendszert alkotnak. Szintén üdvözlendő a fogyasztásalapú kibocsátáskövetés bevezetésének előírása, amely a területi megközelítés korlátait képes ellensúlyozni. Az ágazati intézkedések (épületfelújítás, közlekedés, ipar, élelmiszerfogyasztás) kellően széleskörűek és konkrétak, a biomassza-hasznosítás ökológiai prioritásrendjének rögzítése (a hulladékpiramis mintájára) kifejezetten előremutató.

Erős tudományos alapok

Kimondottan erős a tudományos és innovációs elem a koncepcióban: a Klímainnovációs Központ, a Nemzeti Klímaadat Központ és a kibocsátáscsökkentési beruházásokat támogató Carbon Contract for Difference típusú finanszírozás bevezetése hatékonynak ígérkező intézményi és pénzügyi eszközöket teremt. A hagyományos és közösségi tudás elismerése, az alulról jövő kezdeményezések támogatása szintén előremutató, és összhangban van a szubszidiaritás elvével. Az oktatási rendszer minden szintjére kiterjedő klímatudatossági kötelezettség, a pedagógusképzés fejlesztése és a dezinformáció elleni fellépés együttesen egy koherens szemléletformálási stratégiát alkotnak.

Hasznosnak tűnik az előzetes éghajlati kockázatelemzés önálló jogintézményként való bevezetése: az, hogy egyetlen állami döntés sem fogadható el az elemzés nélkül. A Scope 1-2-3 (vagyis a vásárolt energiához kapcsolódó, a telephelyi és a beszállítóknál jelentkező) kibocsátások teljes értékláncra való kiterjesztése a környezeti hatásvizsgálatban szintén modern, ESG-kompatibilis és előremutató szabály.

A Jövő Nemzedékek Szószólójának ombudsmani eljárásba való bekapcsolása a karbonköltségvetés túllépése esetére szintén erős kikényszerítési mechanizmus lehet – volt már hasonló intézmény, de a 2011-es alaptörvényi változások kiherélték.

Egyértelműen pozitív az Éghajlatpolitikai Tudományos Tanácsadó Testület státuszának rögzítése: az, hogy kizárólag az alkotmánynak és törvényeknek alárendelten működik, önálló költségvetéssel és titkársággal rendelkezik, és állásfoglalása nélkül a klímacélokra vonatkozó előterjesztések nem fogadhatók el. Az MTA és HUN-REN közös tagjelölési mechanizmusa szintén biztosítékot jelent a politikai befolyás ellen (de itt érdemes arra is gondolni, hogy egy kormányváltás esetén a kutatóhálózat visszatérhet az Akadémiához). Az Éghajlatvédelmi Kormánybizottság miniszterelnöki irányítás alatt való működése megfelelő keret a tárcák közötti összehangoláshoz, a Nemzeti Éghajlatvédelmi Tanács vegyes (részben politikán kívüli) összetétele pedig a társadalmi legitimációt erősítheti.

Kiemelendő az „éghajlatveszélyeztető” tényállás bevezetése a magyar jogba: az a tény, hogy a nagykibocsátók ellen az ügyész is keresetet indíthatna a tevékenységtől történő eltiltás és kártérítés iránt, komoly előrelépést jelentene a klímaper-jog területén. A civil szervezetek privilegizált ügyféli jogállása és perindítási joga, valamint a számukra biztosított költségmentesség szintén komoly garancia. A Jövő Nemzedékek Szószólójának beavatkozói és alkotmánybírósági indítványozási jogköre is dicséretes.

Hasznos ötlet a Nemzeti Éghajlatvédelmi Alap intézményének bevezetése, amely dedikált és kiszámítható finanszírozási keretet teremt (szemben a jelenlegi gyakorlattal, vagyis az ad hoc költségvetési allokációkkal és az azokat érintő menetrendszerű elvonásokkal). A zöld vállalatirányítási kötelezettségek és az átállási tervek előírása – különösen annak fényében, hogy az EU CSDDD irányelv hatókörének szűkítése után ezek a kötelezettségek érdemben enyhültek – megintcsak előremutató és bátor lépés. A fosszilis energiahordozókra irányuló tevékenységek fejlesztési banki finanszírozásból való kizárása szintén egyértelmű és helyes irány. A nemzetközi klímafinanszírozásban való részvétel elveinek rögzítése pedig méltányos lenne (bár sajnos kevéssé látszik reálisnak ebben a formában).

Ami még javítható

Ahogyan a bevezetőben jeleztük, sosem volt még ennyire átgondolt és komplex klímaszabályozás a magyar döntéshozók előtt. Ezzel együtt vannak apróbb hiányosságai és ellenmondásai – ha jól értjük, ezek azonosítását illetve kigyomlálását szolgálná a mostani társadalmi vita.

Talán a legfeltűnőbb hiátus, hogy a célok felsorolásából hiányzik egy explicit utalás az éghajlati igazságszolgáltatás (klímaperlés, állami felelősség) intézményes kereteire – ez különösen fontos lenne, mivel a visszalépés tilalma és a szennyező fizet elv csak akkor érvényesíthető hatékonyan, ha társul hozzá egy erős kikényszerítési mechanizmus. Érdemes lenne beépíteni egy klímaegyenlőségi elvet is, amely a társadalmilag sérülékeny csoportok (szegények, idősek, egészségileg veszélyeztetettek) fokozott védelmét nevesíti, mivel ezek a csoportok aránytalanul nagyobb terhet viselnek az éghajlatváltozás hatásaiból.

Nehezen érthető a közlekedési szektor rezilienciájának teljes hiánya a szövegben – a hőhullámok és szélsőséges csapadék okozta infrastrukturális kockázatok (utak, vasutak, hidak) illetve a járműállomány felkészítésének kérdései legalább utalás szintjén megjelenhetnének a szövegben. A közlekedési résznél a repülés és a belvízi hajózás kifejtése is hiányzik, pedig ezek kibocsátása egyáltalán nem elhanyagolható (igaz, ezeket egyelőre az európai klímaszabályozás is sokszor külön kategóriaként kezeli).

A „káros állami támogatások megszüntetése 2030-ig” célkitűzés önmagában helyes, de végrehajthatósága kétséges, ha nem társul hozzá kötelező felülvizsgálati menetrend és nyilvános lista az érintett támogatásokról. A fentebb, a pozitívumoknál már említett Nemzeti Éghajlatvédelmi Alap irányításánál érdemes lenne rendelkezni a politikai befolyástól való függetlenségről és a civil szervezetek érdemi döntéshozatali szerepéről (nem csupán a kedvezményezetti képviseletről).

A zöld közbeszerzési előírás jelenlegi formája – „előnyben kell részesíteni” – túlságosan gyenge: konkrét aránykövetelményt vagy határidős kötelezettséget kellene hozzárendelni. Hiányzik egy rendelkezés a médiaszereplők és közösségi platformok felelősségéről a klíma-dezinformáció visszaszorításában. A Nemzeti Éghajlatvédelmi Tanács esetében a 9 fős tagsági limit és a miniszter társelnöki szerepe együttesen kockázatot hordoz: az arányos képviseleti elvek ellenére a kormányzati befolyás dominánssá válhat, különösen, ha a Tanács működési költségét is a miniszter tárcája biztosítja. Célszerű lenne a miniszter szerepét megfigyelői vagy nem szavazati jogú elnöki pozícióra korlátozni, és a finanszírozást az Országgyűlés felügyelete alá helyezni.

A helyi önkormányzatoknál az „állam megfelelő költségvetési támogatást nyújt” fordulat általános és számon kérhetetlen – legalább egy minimális finanszírozási garanciát vagy elosztási módszertant kellene rögzíteni, különben a kisebb önkormányzatok forráshiány miatt nem lesznek képesek teljesíteni a törvényi kötelezettségeiket. Hiányzik egy összeférhetetlenségi és nyilvánosságra hozatali szabály a tagokra vonatkozóan, amely megakadályozná, hogy iparági érdekképviselők befolyásolják a döntéselőkészítést.

Érdemes lenne rögzíteni egy kötelező együttműködési mechanizmust a Tudományos Testület és a Jövő Nemzedékek Szószólója között, hiszen mindkét szerv párhuzamosan értékeli a karbonköltségvetés teljesítését, és koordináció nélkül átfedő vagy ellentmondó ajánlások születhetnek.

Az éghajlatveszélyeztető tényállás személyi hatálya szűknek tűnik, mivel csak az ETS-köteles nagykibocsátókra vonatkozik, miközben a közepes méretű, de összesítve jelentős kibocsátók kimaradnak – érdemes lenne egy fokozatos kiterjesztési mechanizmust bevezetni. A mulasztási per lehetősége a karbonköltségvetés elmaradása esetén helyes, de hiányzik egy konkrét szankció arra az esetre, ha a kormány a per elvesztése után sem teljesít, ami a kikényszeríthetőséget érdemben gyengíti. A törvényességi felügyelet önkormányzati döntések esetén jó eszköz, de a forrásmegvonás lehetősége a kisebb, amúgy is forráshiányos önkormányzatokat aránytalanul sújthatja – célszerű lenne egy fokozatos szankciós rendszert és fellebbezési mechanizmust rögzíteni.

Ezek azonban apróságok, és van még idő a tökéletesre csiszolásra. A kérdés most sokkal inkább az, hogy a választás után lesz-e rá szándék: nem csak a tökéletességre, hanem egyáltalán a jelenlegi alkotmányellenes helyzet megszüntetésére.

A Klímatörvényt írtak a civilek: Magyarország akár klímabajnok is lehetne bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A nagy godák a gombvirágot, a vadkacsák az óriás mohaállatot imádják –de nemcsak zabálják, hanem terjesztik is ezeket az idegenhonos fajokat. A kártevő vörös mocsárrákokra ragadt sárban levő magok is a madarakkal terjednek. Ez előnyös is, de káros is lehet.

A vízinövények, sőt a gerinctelen állatok terjedésében is sokkal fontosabb szerepet játszanak a vízimadarak – amelyek elfogyasztják, majd egy másik tavacskában kiürítik a szaporító magokat és egyéb propagulumokat (azaz a növény mindazon részeit, amelyekből új egyed fejlődhet) –, mint azt korábban feltételezték. Sarkadi Péter szerkesztő vendége kutatásainak fontosságát növeli, hogy a klímaváltozás miatt egyre több vizes élőhely tűnik el, illetve kerülnek rossz állapotba a vízi életközösségek.

Lovas-Kiss Ádám, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézet tudományos munkatársa, a Lendület Terjedésökológiai Kutatócsoport vezetőjének még egyetemi hallgató korában egy olaszországi kutatóúton tűnt fel, hogy az ottani mediterrán tavacskákban olyan vízinövények is élnek, amelyeket korábban csak Máltáról írtak le.

Lovas-Kiss Ádám

Hogyan kerülhettek e vízinövények Olaszországba? Az ökológust olyannyira érdekelni kezdte a vízimadarak növényterjedésben játszott szerepe, hogy azóta is e témával foglalkozik – immár a Lendület Program támogatásával, önálló kutatócsoportját vezetve.

Mallard duck in duckweed, upside down, the Netherlands

A vízimadarak többféle szempontból is fontosak az emberek számára. Kedveltek például a vadászatban (értékes vadhús) és a turizmus is épít rájuk (madár megfigyelések, madarász táborok). Ezeken felül a vízimadarak fontosak még különböző vizes élőhelyek összekötésében is, mivel a vándorlásuk során segítik más fajoknak egyik helyről a másikra jutását, terjedését, így jelentősen befolyásolják, hogy pl. egy tóban milyen növények és állatok éljenek. A növényfajok esetében ezt úgy érik el, hogy elfogyasztják a magvakat az egyik területen, onnan elrepülnek, miközben a magok a tápcsatornájukban „utaznak”, végül egy másik területen az ürülékükkel a környezetbe kerülő ép magvak kicsírázhatnak. Magáról a folyamatról, azonban jelenleg csak nagyon keveset tudunk, pedig annak fontos természetvédelmi és környezetgazdálkodási jelentősége van. A klímaváltozás számos faj jelenlegi elterjedési területét befolyásolja, veszélyezteti. A növények a kedvezőtlen éghajlatú területekről a vízimadarak, mint szállítók segítségével képesek lehetnek más, kedvezőbb adottságú helyekre eljutni, ezáltal sok fajt menthetnek meg a kihalástól. Az ilyen témájú kutatások hiányában jelenleg azt sem tudjuk, hogy a vízimadarak hoznak, illetve visznek-e magukkal idegenhonos növényfajokat, amelyek jelentős gazdasági problémákat is jelenthetnek. Ezen kérdések megválaszolására több terepi kísérletet tervezünk megvalósítani. A kutatási eredmények ismeretében sokkal hatékonyabb élőhely rekonstrukciós terveket készíthetünk, felkészülhetünk az egyes növényfajok különböző klímaváltozási reakcióira, illetve hatékonyabban kontrollálhatjuk az idegenhonos növényfajok megjelenését is.

Azóta már nemcsak növényekkel, de madarakkal és gerinctelenekkel is foglalkozom – mondja Lovas-Kiss Ádám. „A gerinctelenek közül főként mohaállatokat és szivacsokat vizsgálok, mert ezeket is tudják szállítani a vízimadarak. A Spanyolországban töltött évek során vizsgáltunk parti madarakat, ludakat, récéket és más madarakat is, és szinte minden esetben kimutattuk, hogy e fajok az emésztőrendszerükben valóban képesek terjeszteni a növény magjait és szöveteit, illetve gerinctelen állatok szaporító képleteit.”

A hangfelvételt készítette és szerkesztette Sarkadi Péter.

A Zöld Hang podcast: Hogyan terjesztik vizimadaraink az invazív fajokat? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az üzemanyagárstop mind ökológiai, mind gazdasági szempontból káros – figyelmeztetett a Levegő Munkacsoport. Bajkó-Sokoray István politológus alapvetően egyetért ezzel, ugyanakkor rámutat: a kistelepüléseken élőket ellehetetlenítené az elszálló benzinár, márpedig a kormányzó pártok szavazótartalékai is jórészt itt találhatók.

„Az üzemanyagárstoppal és adócsökkentéssel azt üzeni a lakosságnak és az üzleti élet szereplőinek, hogy a nemzetközi folyamatok nem hatnak ránk, hiszen az állam mindig kisegít, bármi történik is” – fogalmazza meg az intézkedéssel szembeni legfőbb kritikáját Lukács András, a Levegő Munkacsoport (LMCS) elnöke a szervezet közleményében. „Ezzel megakadályozza az alkalmazkodást az – éghajlatváltozás miatt is – elkerülhetetlen világgazdasági átalakuláshoz, amivel sokkal súlyosabb válságot idézhet elő a nem is túl távoli jövőben.”

De nem ez a legnagyobb baj az LMCS szerint, hanem, hogy a „védett ár” társadalmilag igazságtalan, és mind környezeti, mind gazdasági szempontból káros.

Az üzemanyag ilyen jellegű ártámogatása mindenekelőtt a gazdagoknak kedvez – hangsúlyozza az LMCS közleménye -, a lakosság leggazdagabb 10 százaléka ugyanis tízszer annyi üzemanyagot fogyaszt, mint a legszegényebb 10 százalék. Ráadásul a gazdagoknak semmi szükségük támogatásra. Környezetvédelmi szempontból pedigazért elfogadhatatlan az ártámogatás, mert csökkentés helyett növeli az üzemanyag-fogyasztást és az éghajlatváltozást okozó gázok és az egyéb szennyező anyagok kibocsátását.

Pogátsa Zoltán közgazdász, a civil szervezet elnökségi tagja azt is előrevetíti, hogy a látszólagos könnyítés árát mi magunk fogjuk megfizetni, nem is olyan sokára.

„A rendszerváltás óta szinte minden kormány óriási költekezésbe kezdett a választások előtt, amit a választások után komoly megszorítások követtek. Szomorú, hogy sokan még mindig bedőlnek ennek a trükknek. Ennél is sokkal elkeserítőbb, hogy Magyarországon nem lehet választást veszíteni azzal, ha egy kormány tönkreteszi az oktatást és az egészségügyet, vagy ha a világon a harmadik legrosszabb helyet foglaljuk el a Covid miatti halálozások arányában, viszont népszerűséget lehet szerezni azzal, ha a benzinárat csökkentik az adófizetők pénzéből.”

„A Levegő Munkacsoport állásfoglalásával az ökopolitika szempontjából nézve nagy vonalakban egyetértek – válaszolta Bajkó-Sokoray István politológus, amikor megkérdeztük, mit tenne most a kormány helyében. -Nyilván egy politikus másképp is kell, hogy gondolkodjon, ezért egy ilyen kormányzati intézkedés értékelésekor azt is figyelembe kell venni, hogy mondjuk a kistelepüléseken élőket tényleg ellehetetlenítené egy megfizethetetlen benzinár, ahol esetleg nincs korán megfelelő közlekedési eszköz a munkába, iskolába járáshoz.
Azzal tehát nem tudok egyetérteni, hogy semmilyen ársapkára nincs szükség. Azt viszont magam is úgy látom, hogy a védett ár bevezetése jelen pillanatban alapvetően olyan politikai lépés, amellyel nem kifejezetten a gazdasági következményeket próbálja elkerülni a kormány, hanem a kiváló kampánylehetőséget látta meg benne. Úgy is mondhatnám, hogy mivel a kormánypárt szavazatszállító tartalékai épp a kistelepüléseken élnek, a Fidesz nekik akar udvarolni, az ő körükben akar szavazatokat szerezni. Épp emiatt lényeges, hogy az ársapka a kistelepülésen élők számára jelent nagy könnyebbséget, akik jobban függnek az autózás lehetőségétől. Nekik egy magasabb benzinár sokkal komolyabb terhet jelent, mint például a budapestieknek, akik felülnek a villamosra vagy a metróra és eljutnak bárhová.” A politológus kiemelte, hogy az intézkedés alkalmat ad arra is, hogy a kormány megmutassa, képes hatékonyan reagálni, és gondoskodni az emberekről. Ugyanakkor arra figyelmeztet, hogyaz Orbán-kormánynak lett volna legalább 10 éve arra, hogymegoldást találjon az orosz energia-függőségről való leválásra, és kivédje egy újabb olajárrobbanás legsúlyosabb következményeit.

„A fosszilis energiaforrásokról való áttérés a megújulókra a világon mindenhol zajlik. Nekünk viszont a zöld átállás érdekében zajló folyamatokból is a legalját sikerült elcsípni: az akkumulátorgyártást, méghozzá embertelen méretekben.”

De félre a múlttal, most helyzet van, amit valahogy kezelni kell. Bajkó-Sokoray István szerint teljesen elhibázott megoldás, hogy a kormány feltöri a stratégiai olajkészleteket, minimálisan csökkenti az üzemanyag jövedéki adóját, miközben nem nyúl az áfához. Ezzel lehet ugyan valamilyen szinten csökkenteni az áremelkedés mértékét, de csak időlegesen.

Ami most történik a Hormuzi-szorosban, ahol az olajtermékek 25-30 százaléka áthalad, aza helyzet várhatóan hónapokig fennáll, sőt, akár súlyosbodhat, hiszen több ottani olajtermelőország visszavett a termeléséből.

„Kicsit több mint 3 hét múlva választások lesznek, és a kormány most arra koncentrál, hogy addig kihúzza. De ez a megoldás nem fog működni hosszabb ideig, mert állami pénzeket éget erre a célra, ráadásul a stratégiai olajtartalékokat is elfogyasztja. Mi lesz itt, ha egyáltalán nem kapunk olajat sehonnan? A kormány külpolitikai teljesítményéről még csak annyit, hogy az ellátás biztonsága is sokkal inkább garantálható lenne, ha nem vesztünk volna ennyire össze a horvátokkal.”

A kormány helyzete kétségkívül nehéz, hiszen egy a választások előtti elvtelen és mértéktelen osztogatásokkal kivéreztetett államháztartorszára zuhan rá most a valaha megélt legnagyobb olajválság. Ebben a helyzetben az adójövedelmekről lemondani is kockázatos volna.

„A magasabb üzemanyagár elkerülhetetlenül beépül a gazdaság egyéb területeire – teszi hozzá a politológus. – Megjelenik a különböző termékek árában, inflációt gerjeszt, gazdasági növekedést csökkent, miközben már így is 2025-ben mindössze 0,3%-kal nőtt a GDP, ami már majdnem recessziónak tekinthető. Lehet, hogy most, amikor borzasztóan korlátozottak a lehetőségeink, akkor pártunk és kormányunk a bevett megoldásokat alkalmazza, de nem lehet nem beszélni arról, hogy eddig mi mindent nem tett meg – és azért azt is hadd tegyem hozzá, hogy a jövedéki adó csökkentését először Magyar Péter javasolta. Az adott helyzetben nyilván nem volt más megoldás, de ennek később mi fogjuk megfizetni az árát. Március vége van, és az egész évre prognosztizált államháztartási hiányt teljesítettük. Most ráadásul orosz és kínai kölcsönt veszünk föl, és a kormány kötvényt bocsát ki. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy nemcsak a lakosságtól, de az üzleti szférából is kölcsönt vesz fel.A következő kormány tehát – bármelyik párti legyen is – óriási hiánnyal fog birkózni.”

A Üzemanyagárstop: válságkezelés vagy válsággenerálás? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Amikor az elemzők, a média vagy a politikai döntéshozók a közel-keleti fegyveres konfliktusok költségeit mérlegelik, általában az infrastruktúrára és a geopolitikai átrendeződésre összpontosítanak. Jóval kevesebb figyelmet fordítanak egy olyan tényezőre, ami majd még az erőszakos konfliktusok leállása utáni évtizedekben is meghatározó marad: a környezeti pusztítás.

A konfliktus jellege

Minden háború borzalmas, de az iráni konfliktusnak van egy olyan sajátos jellege, ami különösen pusztítóvá teszi. Közismert, hogy ez egy rendkívül aszimmetrikus – az erőviszonyokat tekintve – egyoldalú háború. Bár az iráni hadigépezet figyelemreméltó, nyilván eltörpül az USA és Izrael kombinált haderejéhez képest.  Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy az amerikai-izraeli erők gyakorlatilag akadályok nélkül pusztíthatnak. Uralják a légteret, szabadon tudnak bombázni vagy rakétával lőni, amit csak akarnak, és láthatóan a katonai létesítmények mellett sok más célpontjuk is van.

Fordítva: Az iráni katonai stratégia lényege nem a győzelem, hanem a túlélés – méghozzá az által, hogy a háború „költségeit” maximalizálják, így próbálva elérni, hogy a nagyobb haderőnek egy idő után már ne érje meg folytatni a háborút.

Irán évek óta készül erre a konfrontációra, és mindig is tisztában volt azzal, hogy az USA és Izrael technológiai fölénye miatt hagyományos harctéri győzelemre nem számíthat. Ehelyett elrettentésre és kitartásra épített stratégiát dolgozott ki: ballisztikus rakéták, olcsó drónok és regionális proxy-hálózatok segítségével igyekszik a háború folytatásának gazdasági, politikai, emberi – és hát környezeti – költségeit a lehető legmagasabbra emelni. Ennek leglátványosabb része, hogy akadályozza a Hormuzi-szoros forgalmát (ezzel az egekbe küldve az olaj árát) illetve, hogy Izrael mellett, támadja a szomszédos arab államokat is. Bár hivatalosan ezek a csapások az USA bázisaira és érdekeltségeire vonatkoznak, láthatóan ezt tágan értelmezik, úgym hogy ez tartalmazza a gazdasági érdekeltségeket is, beleértve a szomszédos országok olajinfrastruktúráját.

Ez az aszimmetrikus hadviselés veszedelmes helyzetet teremt. Mindkét fél abban bízik, hogy az idő a saját javára dolgozik, de ez egyszerre nem lehet igaz. Irán fegyverkészletei és gyártókapacitása véges, az USA és Izrael pedig az energiapiaci kitettségük és a pénzügyi terhek miatt szintén nem képesek korlátlanul folytatni a háborút. De amit jelenleg látunk, az csak a pusztítás fokozódása.

Kiemelten veszélyes háborús terep

Az Iránt érintő konfliktus – mind a közvetlen katonai beavatkozások, mind az máshol vívott proxy háborúk – a 21. század egyik legpusztítóbb ökológiai biztonsági válságát jelenti.  A régió hatalmas kőolajkészletek felett fekszik, törékeny sivatagi és vizes élőhelyeken halad át, és már most is a bolygó egyik legvízhiányosabb övezete.

Az iráni konfliktusban tehát a környezeti pusztítás nem járulékos kár. Ez egy folyamatban lévő, súlyosbodó katasztrófa, amelynek következményei a regionális stabilitásra, a közegészségügyre és a globális éghajlatra nézve messze túlmutatnak az aktuális erőszak közvetlen színterein.

Egy kuvaiti olajmező-felgyújtása a visszavonuló iraki csapatok által 1991

Az olajinfrastruktúra, mint környezeti időzített bomba

A Közel-Kelet meghatározó geopolitikai erőforrása – a kőolaj – egyben a legveszélyesebb környezeti kockázat is. Irán rendelkezik a világ negyedik legnagyobb bizonyított olajkészletével, amihez kiterjedt finomítói és petrolkémiai infrastruktúra is társul .

Az olajinfrastruktúra pusztulása olyan mértékű szennyezéseket, tüzeket és mérgező füstfelhőket okoz, amelyek eltörpülnek a békeidőben bekövetkező ipari balesetek mellett. Az 1991-es Öbölháború alatt a visszavonuló iraki erők több mint 700 kuvaiti olajkutat robbantottak be, ami példátlan környezeti katasztrófát okozott. Becslések szerint 300 millió hordó olaj került ki a környezetbe. A keletkező füstfelhők mérgező kormot raktak le az Arab-félszigettől Dél-Ázsiáig terjedő régióban, átalakítva a hőmérsékletet, savasítva a csapadékot, és olyan rákkeltő vegyületeket juttatva a talajba és a talajvízbe, amelyek hatásai még ma is érződnek.

Irán Abadan finomítókomplexuma, a Kharg-szigeti olajterminál és a Bandar Imam Petrolkémiai Komplexuma hasonló sebezhetőségeket képvisel. Bármely tartós katonai kampány, amely ezeket a helyszíneket célozza meg, valószínűleg hasonló vagy súlyosabb ökológiai katasztrófákat okozna, mivel a régióban jelenleg koncentrálódó szénhidrogén-infrastruktúra sokkal nagyobb méretű, mint 1991-ben volt. Ez különösen fontos, hiszen az iráni válaszcsapások is megcélozhatják a többi Öböl-ország finomítóit és petrokémiai infrastruktúráját.

Légszennyezés: A háború mérgező lehelete

A katonai műveletek olyan mértékű és toxicitású légszennyezést okoznak, amelyhez képest a „szokásos” ipari szennyezés semmiség. Ez majd minden háborúban igaz, de különösen igaz egy olyan adottságú országban, mint Irán.

Olajeső

Teheránban és környékén található olajtároló létesítmények elleni amerikai-izraeli csapások hatalmas tűzvészeket eredményeztek, amelyek nemcsak „olajesőt”, hanem hosszabb távon is hatalmas károkat okoznak. Számos nagyvárosban a fekete füsttel teli levegő nemcsak apokaliptikus látványt nyújt, s az égbolton zajló kémiai reakciók nemcsak átmeneti légzési nehézséget, szem- és bőrirritációt okoznak, de a levegőben lévő vegyületek jelentősen növelik a rák, valamint a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát. Emellett, ha ezek a toxikus anyagok bejutnak a vízforrásokba, akkor a vízi élővilágot és az ivóvízkészleteket is érinti ez a mérgező szennyezés.

Lőszerek és égés

Egy háború mindig is szennyezéssel és környezetkárosítással jár, de a modern hadviselés eleve magával hozza a sugárhajtóművek üzemanyagainak szennyezését, a harci járművek kipufogógázait és a robbanóanyagok tartós égését. A katonai járművek kilövése, a fegyverraktárak és épületek felrobbantása olyan részecskéket és illékony szerves vegyületeket termel, amelyek akut légzőszervi károsodást okoznak.  Jelen esetben, a konfliktusövezetekben – és ez nem csak Irán, hanem a háborúban érintett egyéb területek – , riasztó mértékben nő a légzőszervi megbetegedések száma. Az öt év alatti gyermekeknél ez még inkább így van, hiszen ebben a korban a szervezet különösen érzékeny a levegőben lévő toxinokra. A fehér foszforlőszerek használata, amelyet a tágabb regionális háborúhoz kapcsolódó konfliktushelyszínen már dokumentáltak, foszforsavfüstöt is termel, amely súlyos tüdőkárosodást okoz, és tartós mérgező maradványokkal szennyezi a talajt.

Por és elsivatagosodás

A katonai tevékenység felgyorsítja az elsivatagosodást a növényzet irtásával, a felszíni talajkéreg felbomlásával és a sivatagi terep nehéz járművek általi tömörítésével. Irakban a Tigris-Eufrátesz medencében folytatott katonai műveletek drámai mértékben hozzájárultak a porviharok gyakoriságának és súlyosságának növekedéséhez – ez a tendencia szinergikusan hat az éghajlatváltozás okozta kiszáradással. Ma már tudjuk, hogy az iraki Környezetvédelmi Minisztérium a súlyos porviharos napok számának közel megháromszorozódását dokumentálta 2003 óta. A régióból érkező porviharok azóta is rendszeresen finom szálló porszemcséket juttatnak el egészen Európáig, magukkal hozva nehézfémeket, és egyes dokumentált esetekben a kiégett lőszerekből származó szegényített urán nyomait is.

Víz: A leginkább fegyverként használt erőforrás

A Közel-Kelet már most is a világ egyik legsúlyosabb vízhiányával néz szembe. Irán, Irak, Szíria és Jemen mind drámai csökkenést tapasztal az édesvíz elérhetőségében az éghajlatváltozás, a népességnövekedés és a fenntarthatatlan mezőgazdasági termelés következtében. A háború ebben az összefüggésben nemcsak károsítja a vízrendszereket, hanem fegyverré is teszi azokat.

Infrastruktúra célba vétele és szennyeződése

A víztisztító telepek, szivattyútelepek és víztározó-infrastruktúrák gyakorlatilag minden nagyobb konfliktus célpontjai voltak a régióban. Jemenben – ahol az iráni támogatású húszi erők már egy évtizede vívnak polgárháborút – a vízinfrastruktúra módszeres lerombolása 18 millió embert fosztott meg a biztonságos ivóvízhez való hozzáféréstől.  Az így beszennyeződött vízből eredő kolera elszaporodása az emberiség történetének egyik legsúlyosabb kolerajárványát okozta. A WHO 2016 és 2022 között több mint 2,5 millió gyanús esetet dokumentált.

Irakban az iráni támogatású félkatonai csoportok közötti konfliktusok ismételten megzavarták a Tigris folyó vízminőségét. A lőszerek beszennyezték az alluviális víztartó rétegeket, márpedig ez adja a történelemből is ismert „termékeny félholdban” élő mezőgazdasági közösségek elsődleges vízforrását.  A konfliktusövezetek közelében vett talajvízmintákban katonai műveletekből származó nitrátokat, nehézfémeket és szerves oldószereket mutattak ki, amelyek koncentrációja messze meghaladta a WHO biztonsági küszöbértékeit.

Az Ahvázi vizes élőhelyek és Irán belpolitikai válsága

Iránon belül a Hawizeh-mocsarak – amelyeket Irakkal megosztanak és nemzetközi jelentőségű ramsari vizes élőhelynek nyilvánítottak – drámai zsugorodást szenvedtek el, ami részben a felsőbb szakaszokon végzett katonai mérnöki munkáknak tudható be. A katonai tevékenységek, valamint az Irán által részben stratégiai vízgazdálkodási célokból felgyorsított gátépítési programok továbbra is csökkentik a beáramlást. Ezen vizes élőhelyek elvesztése megszünteti a szénmegkötő képességet, elpusztítja a biológiai sokféleséget, amely magában foglalja a helyi halfajokat és a több millió vándorló vízimadarat, és megszünteti az elsivatagosodás elleni természetes védőréteget Délnyugat-Iránban és Délkelet-Irakban.

Egyes elemzők szerint vannak olyan stratégiai forgatókönyvek, amelyek végcélként épp egy – a vízkészletek uralmáért folyó – iráni polgárháború kirobbantását jelölik meg – hiszen az így egymásnak ugrasztott népcsoportok tartósan instabillá, így gyengévé tennék Iránt.

Az elefánt a teremben: a nukleáris létesítmények láthatatlan fenyegetése

Az iráni háború egyik „hivatalos” oka a nukleáris fenyegetés. Ha túltesszük magunkat azon a tragikomikus részleten, hogy Donald Trump már az előző Irán elleni támadásnál, nagy fanfár közepette bejelentette, hogy Irán teljes nukleáris kapacitását „megsemmisítették”, s így nem világos, hogy akkor ez a fenyegetés miért indokolja a mostani csapásokat…. – még így is fel kell tennünk a kérdést: milyen következményekkel járt/jár Irán nukleáris infrastruktúrájának elpusztítása?! A natanzi, fordói és busehri létesítmények elleni katonai csapások minden bizonnyal radioaktív anyagok szabadulásával jártak, amelyek a levegőt, a talajt és a vízrendszereket egyaránt szennyezik – olyan területeken, amelyek már most is súlyos ökológiai terhelés alatt állnak. A nukleáris szennyezés nem ismer határokat: a sugárzó izotópok a szél- és vízáramlásokkal messze eljuthatnak az eredeti helyszíntől. Mint láthatjuk, egy-egy olajfinomító elpusztítása is olyan károkat okoz, amelynek hatásai évtizedeken át érződnek, ám a radioaktív szennyezés esetében évszázadokról(!) beszélhetünk – és következményei, a rákos megbetegedések emelkedésétől a genetikai károsodásig, sok-sok nemzedékeken átívelnek.

A Hormuzi-szoros: Ökológiai kockázati gócpont

Hogy a Hormuzi-szoros – amelyen a világ nyersolajának körülbelül 20 százaléka halad át – egy gazdasági és geopolitikai gócpont, azt már látjuk, de hogy egy ökológiai gócpont is, azt még csak kevesen tudják. A Perzsa-öböl egy félig zárt tenger, korlátozott óceáni cirkulációval és magas sótartalommal. Az ebben a környezetben bekövetkező olajszennyezés lassan oszlik szét. Az öböl tengeri ökoszisztémái – beleértve a korallzátonyokat, a tengerifűágyakat és a mangroveerdőket, amelyek kritikus élőhelyként szolgálnak a kereskedelmi szempontból is létfontosságú halfajok számára.  Ezek rendkívül sebezhetőek a szénhidrogén-szennyezéssel szemben. A szorosban zajló tengeri harcok, beleértve a tartályhajók elleni támadásokat, amelyek már megtörténtek, a világ egyik ökológiailag legérzékenyebb tengeri övezetében hatalmas szennyezések kockázatát hordozzák magukban. Az 1991-es Öbölháború – amelynek során több millió hordó olaj került be a Perzsa-öbölbe – széles körű korallfehéredést, a tengeri teknősök pusztulását és a regionális garnélarák-halászat csaknem teljes összeomlását okozta. A mostani konfliktus akár több nagyságrenddel nagyobb szennyeződést is eredményezhet.

Klímaváltozás: A fenyegetés sokszorozója

Az iráni konfliktus nem klímavákuumban zajlik. A Közel-Kelet körülbelül kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a globális átlag. Iránban, Irakban és a tágabb Perzsa-öböl térségében a nyári hőmérsékletek lakott területeken ma már rendszeresen meghaladják az 50°C-ot. A csapadékmennyiség csökken, a Zagrosz és az Alborz hegység gleccserei – az iráni mezőgazdaság számára kritikus édesvízforrások – visszahúzódnak, és a szélsőséges időjárási események gyakorisága növekszik.

A háborúk és a klímaváltozás kölcsönösen erősítik egymást – ezt nevezzük „fenyegetésszorzó dinamikának”. Az éghajlati stressz – amely a vízért, a termőföldért és a megélhetésért folyó versengésben nyilvánul meg – a politikai instabilitás egyik ismert előidézője, amelyet fegyveres csoportok, köztük pont az Irán által támogatott szervezetek is kihasználnak befolyásuk terjesztésére.

A konfliktusok környezeti kárai viszont felgyorsítják az éghajlati sérülékenységet: az erdők pusztulása felszámolja a szén-dioxid-elnyelőket, az olajtüzek üvegházhatású gázokat adnak hozzá, a vízi infrastruktúra pusztulása pedig megszünteti azt az alkalmazkodóképességet, amelyre a közösségeknek szükségük van az éghajlati hatások kezeléséhez. Ez a visszacsatolási hurok – az éghajlati stressz konfliktusokat gerjeszt, a konfliktus felgyorsítja a környezetkárosodást, a környezetkárosodás növeli az éghajlati sebezhetőséget. Ez a háború tehát nem egy a sok közül.

Az  ilyesfajta – ökológiai-geopolitikai-gazdasági-szociális-emberjogi stb. visszacsatolási hurkok a 21. század meghatározó biztonsági kihívását jelentik.

Egy eleve instabil és lobbanékony régióban az ilyen masszív behatások beláthatatlan folyamatokat indíthatnak be. Az iráni háború tehát nem kezelhető pusztán “világnézeti” vagy politikai kérdésként. És bár mindannyian reménykedünk abban, hogy a hadicselekmények minél hamarabb véget érnek, a háború ökológiai, egészségügyi, környezeti – és így emberi következményei még egészen biztosan évtizedig jelen lesznek. Nem szabadna abban az illúzióban élni, hogy csak azért, mert a fegyverek elhallgatnak, lezárul a károkozás. Mélyebb szinten a pusztítás és a bizonytalanság még nemzedékeken át fennmarad.

A Ami kevésbé látszik, de nemzedékeken át pusztít: az iráni háború környezeti lenyomata bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.