Legfrissebb

Egyre több emberéletet fog követelni az extrém hőség, ha nem teszünk ellene

Magyarországon 2011 és 2023 között évente átlagosan 814 többlethalálozást  mértek a hőségriasztások idején. A forró nyarak nemcsak kényelmetlenebbé, hanem veszélyesebbé is teszik a városi életet: különösen a rosszul szigetelt lakásokban, idősotthonokban, kórházakban és árnyék nélküli utcákon. De vajon a klímaberendezés az egyetlen válasz, vagy a zöldebb, árnyékosabb és jobban tervezett városok is életeket menthetnének?, az Energiaklub Szakpolitikai Intézet munkatársával beszéltünk a városi hőség okairól és a lehetséges megoldásokról.

A Meteorológiai Világszervezet (WMO) és az Európai Középtávú Időjárás-előrejelzési Központ (ECMWF) szerint 2025 is a három legmelegebb év egyikének számít a mérések kezdete óta a világon. Hazánkban 2025 a hetedik legmelegebb és a negyedik legszárazabb év volt  1901 óta – adta hírül idén januárban a Hungaromet, és a klímamodellek alapján a hőhullámos napok száma és intenzitása csak nőni fog –olvashatjuk a  Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Alkotmánybíróság számára készített állásfoglalásában(Páldy Anna fejezete).

Az Energiaklub Szakpolitikai Intézet márciusban indult projektje keretében 10 évnyi adatot fog elemezni az egész Nyugat-Magyarországi régióra, így nemcsak 1-1 település, hanem egy egész régió számára egyértelmű lesz, hogy hol van szükség beavatkozásokra a nyári túlmelegedés csökkentése érdekében.

Minél zöldebb egy város, annál elviselhetőbb a hőség

 “Csak most kezdjük igazán felismerni, hogy a zöldfelületek – amelyek egyszerre sokféle fontos szerepet töltenek be – eddig nem kaptak elég figyelmet a települések tervezése során. Mindez különösen nyáron problémás, és a hősziget jelenséget súlyosbítja az emberi tevékenységek miatt erősödő üvegházhatás is” – tette hozzá Pej Zsófia.

“Egy településen belül sem mindenhol ugyanúgy alakul a hőmérséklet: egyes városrészek és közterek eltérően melegszenek fel attól függően, milyen a felszínük. Van, ami jobban elnyeli a napsugárzást, más inkább visszaveri, ezért különböző mértékben forrósodnak fel. Jól mutatja ezt, hogy a legmelegebb pontok (úgynevezett mikro-hőszigetek) feltérképezéséhez a műholdak által mért adatokból számolt, a növényzet állapotát jó közelítő indexet használnak. Ez az adat megmutatja, mennyire „egészséges” és dús a növényzet egy adott helyen. Vagyis egyértelmű kapcsolat van aközött, hogy egy terület mennyire melegszik fel, és mennyi élő, zöld növény található rajta.” – mondta el Pej Zsófia, az Energiaklub Szakpolitikai Intézet szakembere.Illusztrációhoz lásd pl.: Zugló ZIFFA; Szeged Város-zöldítési Akcióterve, 53- oldal – hősziget ábra.

Fákkal a hőszigetek ellen

A városi zöldítés és a városi hőség kapcsolatát vizsgálta a Barcelonai Egészségtudományi Intézet három évvel ezelőtt –  írta a The Lancet orvosi szaklap. A kutatás szerint a fák számának növelésével csökkenthető a nyári hőhullámok közvetlen halálozási hatása. Európaszerte zöldítik és varázsolják természetközelibbé a belvárosokat. A hősziget hatás megfékezése is az egyik ok volt, amiért a Fővárosi Önkormányzat uniós  támogatással  11 kerület 20 helyszíne újul meg az Egészséges utcák programban az elkövetkező két évben. Zöldítés, árnyékolás, pihenősarkok épülnek a belvárosban, ahol egyelőre nyáron megrekken a hőség.

Akiket a leginkább veszélyeztet a hőség, nem kapnak védelmet

A korábban már idézett akadémiai állásfoglalás szerint Magyarországon 2011 és 2023 között a hőségriasztások idején évente átlagosan 814 ember halt meg, s ez a szám 2050-ig mintegy 150 százalékkal növekedhet. A gyerekeket, az időseket és a krónikus betegségben szenvedőket veszélyezteti leginkább  az extrém hőség, így nem mindegy,  hogyan tudnak védekezni az idősotthonokban, kórházakban, vagy épp óvodákban. Az akadémia által szerkesztett dokumentumból kiderül, hogy az intézmények állapota több mint aggasztó : a szobák többségében nincs légkondicionáló, de még  ventilátor sem,  gyakran árnyékolási lehetőség sincs. A szociális intézmények egyharmadában, a gyermekintézmények közel felében még hőmérő sincs.

Az Energiaklub szerint általánosságban a nagy népességű városok belső városrészeiben, elsősorban a szigetelés nélküli panellakások déli (délnyugati, délkeleti) fekvésű, felső emeleti lakásai válnak leginkább élhetetlenné a nyári hőségben. Budapesten a városi hősziget a város pesti oldalán a legjelentősebb, lefedve a belvárost.

“Különösen sérülékenyek azok a lakások, ahol magas a besugárzás. A nagy üvegfelületek vagy a nem megfelelő fekvés miatt a nap akadálytalanul fűti fel a belső tereket. Megfelelő árnyékolás nélkül ilyenkor a lakás csapdaként működik. A lakás rossz hőszigetelése – a korszerűtlen nyílászárók, a szigeteletlen padlásfödém és a szigeteletlen falak – képtelenek megállítani a kinti forróság bejutását.” – magyarázza a szakember.

“A legsúlyosabb helyzet a sűrűn lakott belvárosi zónákban alakul ki. Ráadásul a mentőövnek szánt klímaberendezések egy ördögi kört indítanak el: a lakásból kivont hőt közvetlenül az utcára tolják, tovább fűtve a már amúgy is forró városi levegőt, miközben az áramfogyasztásukkal növelik az üvegházhatású gázok kibocsátását. Ami az egyénnek megoldás, az közösségi szinten csak ront a helyzeten.”

A szakemberek abban egyetértenek, hogyha nincs más esély árnyékolásra és a nap elleni védekezésre, akkor a légkondicionáló lehet az egyetlen megoldás. Egy felmérésből ugyanakkor az is kiderül, hogy a hőség miatti szenvedésre egyre többen tettek pontot légkondicionálókkal. 2022 és 2025 között összesen mintegy 1,4 millió hűtő-fűtő klímát, levegő–levegő hőszivattyút értékesítettek. A 2022-es népszámlálás során a lakások 27,6 százalékában volt légkondi.

A Magyar Tudományos Akadémia főbb közpolitikai javaslatai

• Nemzeti hőségterv kidolgozása.
• Interszektoriális együttműködés kialakítása, erősítése.
•  Humán erőforrás biztosítása központilag, regionális és lokális szinten.
•  Financiális eszközök biztosítása az intézményi és egyedi szintű alkalmazkodási lehetőségek megvalósításához.
• Az egészséghatás nyomon követése (évek óta rendszeresen értékelik a többlethalálozást. Szükséges javítani a valós idejű halálozási adatok elérését az elektronikus halottvizsgálati bizonyítványok valós idejű kitöltésével és továbbításával az Anyakönyvi Hivatalnak. 2023-as fejlesztés: a hőséghullámok alatti sürgősségi mentőhívások valós idejű értékelése).
• A hőségriasztások eredményességének értékelése.
•  Részletes jogszabály és végrehajtási rendelet a hőhullámokkal kapcsolatos feladatokról és azok végrehajtásának ellenőrzéséről.

Mit ígér a Tisza?

A Tisza programja deklarálja, hogy az országot veszélyeztető egyik válságtényező az éghajlatváltozás. A programban az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás inkább keretjelleggel jelenik meg, és főként olyan témákhoz kapcsolódik, mint a vízmegtartás, vízgazdálkodás, aszály, elsivatagosodás, tájhasználat és a “klímareziliens”, azaz az éghajlatváltozással szemben ellenálló mezőgazdaság. Mindezek természetesen nagyon fontosak.

A lakosság hőterhelés elleni védelme áttételesen jelenik meg: a lakások energetikai felújításával kapcsolatos tervek („10 éven belül a hazai lakásállomány 25%-ánál jelentősen javítjuk az energiahatékonyságot”), ha megvalósulnak, sok otthon válik ellenállóbbá. Így két legyet üthetünk egy csapásra: mind a téli fűtési energiaigény csökkenthető a szigetelési programok és nyílászáró-cserék megvalósításával, mind a nyári túlmelegedés elleni védelem érdekében előre léphetünk. Az alacsony energiaárak tervezett további fenntartása, kiterjesztése azonban a piaci alapú energetikai felújítások ellen hat.

Emellett a települések számára szükség lenne a nemrég lezárult KEHOP-Plusz Zöld-kék infrastruktúra pályázati programhoz hasonló támogatásokra. Az Energiaklub Szakpolitikai Intézet szerint ugyanis a természetalapú megoldások biztosítják leghatékonyabb védelmet a hőség ellen: a párologtatás és az árnyékolás révén pont ott hűtik a környezetünket, ahol a legnagyobb szükségünk van rá a nyári hőhullámok idején. Az élő környezetért felelős szaktárca, és a hatósági, jogszabályi rendszer rendbetételének terve optimizmusra adhat okot.

A Egyre több emberéletet fog követelni az extrém hőség, ha nem teszünk ellene bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Számos nagyhírű informatikus már tényként kezeli, és most már lassan a közgazdászok is kezdenek felzárkózni. A mesterséges intelligencia igenis kiváltja az emberi munkaerő nagy részét – és egyáltalán nem vagyunk felkészülve arra, hogy ennek milyen következményei lesznek.

Mo Gawdat nem egy bolond futurista. A Google X korábbi üzleti igazgatója és a mesterséges intelligencia etikájának egyik fő szószólója, egy mérnök pontosságával válogatja meg a szavait. Tehát amikor – nyersen, mindenféle árnyalás nélkül – azt mondja, hogy a mesterséges intelligencia kiszorítja az emberi munkaerő túlnyomó hányadát, ez nem olcsó rémisztgetés, hanem végiggondolt következtetés – és óriási hiba lenne a szőnyeg alá söpörni. Gawdat nem egy olyan ember, aki kívülről bekiabál, hanem egyike azoknak, akik felépítették a mostani AI forradalom alapjait.

És mégis, a fejlett világ kormányainak politikai válasza csak egy kollektív vállrándítás, illetve optimistán hangzó szlogenek szajkózása, mint hogy „új-galléros munkahelyek” jönnek majd létre, és majd mindenkit átképeznek, és nem arról van szó, hogy az emberek hoppon maradnak, hanem hogy beköszönt az új „Ember-MI együttműködés” korszaka. A szép új világban megvalósuló „irányított átmenet” szókincse tehát már meg van – de a jogszabályok, a munkavállalói védelem, az újraelosztási mechanizmusok, amelyek ténylegesen túlélhetővé tennék ezt az átmenetet a dolgozó emberek számára, ezek szinte teljesen hiányoznak.

A penge erősségéről vitázunk, miközben a guillotine már zuhan lefelé.

Az az érv, hogy a technológiai robbanás mindig több munkahelyet teremt, mint amennyit elpusztít, az ipari kapitalizmus nagy vigasza. És ez többé-kevésbé igaz volt a gőzgépre, sőt még a mikrochipre is. A különbség – amelyet a közgazdászok egyre inkább elismernek a lábjegyzeteikben–, hogy ezek az átmenetek nemzedékeken át tartottak. A most következő, sőt már zajló álló átmenet azonban nagyságrendekkel gyorsabb és intenzívebb lesz.

Márpedig ahhoz képest, hogy az IMF szerint a globális munkahelyek 40 %-át(!) érintik a mesterséges intelligencia okozta zavarok, alig akad MI-specifikus munkavédelmi jogszabály.

Ilyen még nem volt!

Az automatizálás korábbi hullámai többnyire az izomerőt hozták. A szövőszékek felváltották a takácsokat; a traktorok a mezőgazdasági munkásokat; a futószalagok a kézműveseket. A politikai válasz – gyakran tökéletlen, erőszakos vagy lassú – leginkább a munkásmozgalom volt. Szakszervezetek, a nyolcórás munkanap, a kollektív tárgyalások, a jóléti állam. 

Ezek nem a felvilágosult tőke ajándékai voltak. Évtizedes szervezett küzdelem során harcolták ki olyan emberek, akik megértették, hogy a technológiai fejlődés előnyei komoly intézményi nyomás nélkül sohasem szoktak lefelé áramolni.

A nagy nyelvi modellek által folyamatosan tanuló mesterséges intelligencia azonban egészen más: az MI a kognitív kapacitásait használja. Akárcsak a szerződéseket felülvizsgáló jogi asszisztens, vagy a leleteket olvasó radiológus, vagy a bevételi jelentéseket összesítő pénzügyi elemző. De ide sorolhatjuk az ügyfélszolgálatisokat, a junior programozókat, a szövegírókat, grafikusokat, sőt a középvezetők jelentős részét, akinek fő feladata, hogy információ-összegzés után hozzanak szabályszerű döntéseket. Ez a középosztály diplomás munkája – pont az a munka, amely ötven éven át előremeneteli célként szolgált azoknak a munkásoknak, akik „átképezték” magukat, hogy kiszabaduljanak a gyárakból.

Amikor Gawdat azt mondja, hogy baj lesz, strukturális állítást tesz – azt mondja ki, hogy az ezen szerepkörökben lévő munkavállalók helyzete gyorsabban fog erodálódni, mint ahogy azt bármely átmeneti program kezelni tudná. És nemcsak tudná, hanem akarná! A tőke ugyanis mindig is a munkaerő költségeinek csökkentésére törekszik. A mesterséges intelligencia nem pusztán csökkenti a munkaerőköltségeket, hanem hosszabb távon gyakorlatilag felszámolja azokat!

Egy olyan modell, amely a nap 24 órájában dolgozik, soha nem kér egészségbiztosítást, nem igényel nyugdíjat, és folyamatosan fejlődik, nem versenyez egy emberi munkavállalóval: teljesen más kategóriába tartozik.

Amit a jog még nem ért

Jelen formájában a munkajog egy olyan alapvető feltételezésre épül, ami annyira triviális, hogy ki sem szokták mondani: a termeléshez emberi munkavállalókra van szükség, és ez a kényszer létrehoz egy olyan nyomást, ami felhasználható a tisztességes munkafeltételek kikényszerítésére. A szakszervezetek sztrájkolnak; a gyárak leállnak… stb. Ám ez a kényszer most csendben elpárolog. Egy MI-rendszer nem sztrájkol. Nem szervezkedik. Nem követeli sem az elismerést, sem a méltányosságot.

Vagyis jelenleg egy olyan jogrendszerünk van, amely még nem tette fel azt a kérdést, mit is jelent a „foglalkoztatás” ebben az új korban, amikor a legproduktívabb „munkás” egy szerveren futó MImodell. Ebből egyenesen következik, hogy ez a jogrend már teljesen elavult!

Az Európai Unió 2024-ben hatályba lépett MI-törvénye az eddigi legambiciózusabb kísérlet arra, hogy szabályozzuk a mesterséges intelligenciát. Ám munkaügyi szempontból elsősorban a fogyasztókat próbálja megvédeni, illetve a tágabb értelemben vett alapvető jogokat fenyegető kockázatok igyekszik kezelni. A munkavállalókra vonatkozó rendelkezései értelmesek ugyan, ám a közelgő események léptékéhez képest mindez egy porszem a sivatagban.

Az USA-ban, a Biden-kormányzat kiadott ugyan egy végrehajtási rendeletet a mesterséges intelligenciáról, ám ez is csak a várható problémák aprócska szeletét érintette, ráadásul a Trump azonnal vissza is vonta, mondván, hogy korlátozza a Szilícium-völgy versenyképességét. (Ez ugye az varázsszó, melyet – főleg a Kínával való versengés jegyében – arra használnak, hogy levegyenek minden létező szabályozási kísérletet a napirendről.)

Milyen lenne egy komoly politikai válasz?

Az az érv, hogy „nem tudhatjuk, milyen munkahelyek jönnek majd létre”, pusztán a tétlenség apológiája. Valóban nem tudjuk, de ez irreleváns a közvetlen politikai cselekvés szempontjából, amelynek nem a hosszú távról, hanem az átmenetről kell/kellene szólnia – és főként arról, hogy ki fizeti meg a turbulens változás árat.

A történelem világos: aktív újraelosztás nélkül a technológiai átmenet költségeit túlnyomórészt a munkavállalók viselik, míg a nyereség a tőkéseknél halmozódik fel.

Megtehető intézkedések most:

A következő keretrendszer nem utópisztikus. Ez a minimum, amely összhangban van egy olyan társadalommal, amely komolyan veszi saját kimondott értékeit.

Automatizálási adózás

Első lépésként szükség van egy az MI bevezetéséből származó termelékenység és profitnövekedés megadóztatására. Ez lenne egy olyan „átmeneti alap” fedezete, amely lehetővé tenné a változások méltányos menedzselését.

Csökkentett munkaidő

Ha a mesterséges intelligencia növeli a termelékenységet, a többlet nemcsak profiot kell, hogy jelentsen, hanem egy időt kell, hogy felszabadítson az emberek számára. A 32 órás munkahét innentől kezdve nem felvilágosult engedmény, hanem egy teljesen racionális és arányos új munkateher elosztás. 

A kollektív tárgyalási törvények reformja

Ezen hatalmas és mindenre kiterjedő átalakulások közepette elengedhetetlen, hogy ne ad-hoc alkudozások során dőljön el a munkavállalók sorsa, hanem lehessenek/legyenek iparágszintű tárgyalásoka a mesterséges intelligencia bevezetésének feltételeiről – nemcsak a bérekről, hanem az automatizálás üteméről és körülményeiről stb. is.

Algoritmikus átláthatósági jogok

A munkavállalóknak jogukban áll tudni, hogy a mesterséges intelligencia mikor hoz döntéseket, vagy ad át információkat a foglalkoztatásukat, teljesítményüket vagy javadalmazásukat érintő döntésekhez.

Emberi felülvizsgálathoz való jog

Semmilyen komoly következménnyel bíró foglalkoztatási döntés – felvétel, elbocsátás, fegyelmi eljárás, előléptetés – nem lehet végleges érdemi emberi felügyelet és a fellebbezés lehetőség nélkül.

Univerzális alapjövedelem

Az alapjövedelem nyilán nem a munkajogok, vagy pláne a munka helyettesítőjeként kell, hogy megjelenjen. De egy olyan világban, ahol felbomlanak azok a munkavállalói alapvetések, amelyek az évszázadokon át a megélhetés pillérei adták, rendkívül fontos, hogy megjelenjen egy olyan alapjövedelem, amely a várható tömeges elbocsájtások, állandó átképzések, és a munka világát érő újabb és újabb turbulenciák közepette valamilyen biztonságot, kiszámíthatóságot, „létalapot” teremt.

A leglényegibb politikai kérdés, amit senki sem akar feltenni

A sok problémás téma mellett, tegyük fel azt a potenciálisan derűlátó kérdést: létezik-e egy olyan jövő, amelyben a mesterséges intelligencia mint felszabadító erő jelenik meg. Olyan új helyzet hozva létre, amelyben például a „robotolás” megszüntetése felszabadítja az embereket a kreativitás, a gondoskodás, a kapcsolatépítés vagy az értelem számára. Ez még az olyan szkeptikus tudósok, mint Gawdat szerint sem lehetetlen felvetés.

Csakhogy ez olyan jövő, amely aligha valósulhat meg annak – az alapvetően politikai kérdésnek – az újragondolása nélkül, hogy ki birtokolja az MI-t, és ki a haszonélvezője a gépi intelligencia termelékenységi növekedésének. …

És nagyon nem mindegy, hogy a válasz az, hogy néhány tech. óriásvállalat részvényese, vagy a társadalom egésze…

Tanuljunk a történelemből. A munkásmozgalom nem arra a feltételezésre épült, hogy az iparosítás, mint olyan, az rossz. Sokkal inkább arra az etikai normára, hogy az iparosítás előnyeit nem lehet privatizálni, pláne nem úgy, hogy közben a terheit/költségeit áthárítjuk a társadalomra. Most is ez az alapkérdés. A munkásmozgalom hagyományos törekvései – amelyeket a szervezkedés, a politika nyomásgyakorlás és a törvények alakítása révén fejez ki – ugyanúgy érvényesek, sőt aktuálisabbak, mint valaha, hiszen a most leépítésre kerülő „munkások” a társadalom teljes spektrumából kerülnek ki –a gyárakban, gyártásban dolgozó munkásoktól kezdve, a szolgáltató ipari dolgozókon át, egészen az orvosokig, ügyvédekig, tanárokig. Alig lesz kivétel.

Hogy lesz-e ilyen tömeges leépítés, ez már nem kérdés. Gawdat és mások arra is figyelmeztetnek, hogy ez nem 10 év múlva lesz, hanem 1-2 éven belül – és ha figyelmesen körbenézünk, láthatjuk, hogy ez a folyamat már a szemünk előtt zajlik.

Tanulságos, hogy bár a mostani változások üteme és léptéke precedens nélküli, ha a lényegi elvi kérdés nem új.  A történelem járt már itt korábban.

„Mert az igazi kérdés nem az, hogy a mesterséges intelligencia megváltoztatja-e a munkát. A kérdés az, hogy lesz-e olyan gazdasági és jogi felelősségvállalás, amely lehetővé teszi, hogy megvédjük azokat az embereket, akiknek a munkája és helyzete megváltozik?!”

A fenti javaslatok egyike sem abból a feltételezésből indul ki, hogy a mesterséges intelligencia eredendően rosszindulatú, vagy hogy a technológiai fejlődést azonnal meg kellene állítani. De azt ki kell mondanunk, hogy egy ténylegesen demokratikus és igazságos társadalom előfeltétele az, hogy a technológiai haladás előnyeit senkinek sem sajátíthatja ki: azokat szét kell teríteni, meg kell osztani!

A MI május elseje üzenete a negyedik ipari forradalom idején? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A Fertő tó körül évek óta húzódó fejlesztési viták új szakaszba léptek: a korábbi, nagyszabású beruházási tervek után egy visszafogottabb koncepció körvonalazódik. Mit jelent mindez a tó ökológiai állapotára, a helyi közösségekre és a jövőbeli tájhasználatra nézve? Milyen kihívásokkal kell szembenézni a klímaváltozás közepette, és mennyire tartható fenn a térség egyedülálló természeti értéke? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Major Gyulával, a Fertő tó Barátai Egyesület elnökével. Az interjúból kiderül, mi a helyzet most, és milyen irányba mozdulhat el a következő években a Fertő-part sorsa.

A Fertő tó Európa egyik különleges állóvize, amely nemcsak természeti értékei miatt kiemelkedő, hanem azért is, mert évszázadok óta szoros kapcsolatban áll az itt élő közösségekkel. A térség az elmúlt években ugyanakkor egyre inkább konfliktuszónává vált: a nagyszabású turisztikai beruházások, a vízgazdálkodási kérdések és a klímaváltozás hatásai egyszerre alakítják a tó jövőjét. A sok vitát kiváltó fejlesztési projekt többször is megakadt, majd „újratervezték”, miközben a civil és szakmai szereplők egyre erőteljesebben próbálnak beleszólni a folyamatokba.

Ehhez kapcsolódik a „Fertő tó ellenállóképességének növelése a változó klímában” című kezdeményezés is, amely tudományos alapokra építve és a helyi szereplők bevonásával igyekszik erősíteni a térség hosszú távú alkalmazkodóképességét. A projekt ugyan nem klasszikus konzorciumi struktúrában működik, de éppen ez adja a rugalmasságát: kutatók, természetvédelmi és vízügyi szakemberek, civil szervezetek, valamint helyi közösségek és turisztikai szereplők közösen dolgoznak benne.

Az elmúlt időszakban elkészültek a térség részletes vízrajzi és földhasználati elemzései, több szakmai és ismeretterjesztő kiadvány is megjelent, és számos lakossági fórum, valamint workshop segítette a közös gondolkodást. Ezek nemcsak a helyi tudatosságot erősítették, hanem egy olyan stratégiai javaslatcsomag alapjait is megteremtették, amely a Fertő térségének ökológiai helyreállítását és hosszú távon is fenntartható működését célozza. A Fertő tó Barátai Egyesület elnöke, Major Gyula válaszolt a Zöld Hang kérdéseire.

Milyen állapotban van jelenleg a Fertő tó?

A vízállás jelenleg nagyjából közepes szinten van, ami önmagában nem ad okot azonnali aggodalomra, de nem is jelent megnyugtató stabilitást. Ökológiai értelemben a tó állapota még mindig jónak mondható, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a rendszer bizonyos fokig képes alkalmazkodni a változó körülményekhez. Ugyanakkor ez az egyensúly törékeny. Fontos lenne, hogy ne kizárólag a tavat kezeljük elszigetelt egységként, hanem a vele szoros kapcsolatban álló Hanság és Fertőzug térségét is bevonjuk egy összehangolt kezelésbe. A vízmozgások, a talajvíz és az élőhelyek szempontjából ezek a területek egy rendszert alkotnak, és ha csak az egyik elemre fókuszálunk, könnyen nem várt következményekkel szembesülhetünk.

Milyen tényezők veszélyeztetik leginkább a tó ökoszisztémáját és a környéken élők életét?

A veszélyek egy része globális eredetű, és közvetlenül nem befolyásolható helyi szinten. Ilyen a klímaváltozás, amely a hőmérséklet emelkedésével és a csapadékviszonyok átalakulásával alapvetően rajzolja át a térség vízháztartását. Ugyanakkor legalább ennyire fontosak a helyi és regionális hatások. Az osztrák oldalon zajló intenzív öntözés például csökkenti a talajvízszintet, ami közvetve a tó vízellátására is hatással van. Emellett a turisztikai és ingatlanfejlesztési igények egy mesterségesen stabil, „kiszámítható” vízszint irányába tolják a döntéseket, ami ellentétes a tó természetes, ingadozó működésével.

Ezek a folyamatok együtt egyfajta vízügyi kényszerhelyzetet hoznak létre, amelyben a természetes dinamika háttérbe szorul.

A megoldás nem egyetlen technikai beavatkozásban rejlik, hanem a tájhasználat átgondolásában: kevesebb vízhasználat, több vízvisszatartás, és olyan döntések, amelyek figyelembe veszik a teljes térség működését. Mindez csak határon átnyúló együttműködéssel valósítható meg.

A klímaváltozás hazánk számos térségére rányomja a bélyegét, mi is több alkalommal foglalkoztunk már a jelenség következményeivel. Nem kivétel ez alól a Fertő tó sem, ahol a változások különösen érzékenyen érintik a vízháztartást és az élővilágot. Hogyan hat a klímaváltozás a térségben?

A klímaváltozás hatása több szinten jelentkezik a tónál, és ezek egymást erősítik. A magasabb hőmérséklet növeli a párolgást, ami közvetlenül csökkenti a tó vízmennyiségét. Ezzel párhuzamosan a csapadék mennyisége összességében csökken, ráadásul egyre inkább szélsőséges eloszlásban érkezik: hosszabb száraz időszakokat rövid, intenzív esőzések váltanak fel. Ez a mintázat nem kedvez a víz megtartásának, így a rendszer egyre inkább vízhiányos irányba tolódik.

Hosszabb távon ez nemcsak a vízszint csökkenését jelenti, hanem az élőhelyek átalakulását is, hiszen a nádasok, sekély vizes területek és a hozzájuk kötődő fajok különösen érzékenyek a változásokra. Ezért a klímaváltozásra nem elég csupán reagálni, hanem előre is kell gondolkodni, és olyan megoldásokat keresni, amelyek növelik a rendszer ellenállóképességét.

Az elmúlt években egy nagyszabású, állami finanszírozású turisztikai beruházás akadt el, amely a fertőrákosi partszakaszon egy komplex üdülő- és szabadidőközpontot hozott volna létre. A tervek között szerepelt többek között szálloda, apartmanházak, nagy kapacitású kikötő, sportlétesítmények és jelentős infrastruktúra-fejlesztés is, mindez egy érzékeny természetvédelmi területen. Milliárdok elköltése után a partszakasz részben átépítve, de befejezetlen állapotban maradt. Mi lesz a betonozott terület sorsa? Lehet még ezen változtatni?

Jelenleg valóban egy „harmadik nekifutásnál” tartunk. A korábbi, nagyléptékű beruházás 2022-ben megbukott, a 2023-as mesterterv pedig gyakorlatilag csendben kifulladt. Az idei, áprilisban bemutatott új koncepció ehhez képest érezhető irányváltást jelent: elveti a monumentális épületeket, és inkább természetközelibb, kisebb léptékű megoldásokban gondolkodik. A hangsúly a fa és nád használatán, a visszafogott beépítettségen, valamint közösségi funkciókon – például szabadstrandon vagy ökoparkon – van.

A már meglévő betonszerkezetek ugyanakkor komoly dilemmát jelentenek. A jelenlegi elképzelések nem a visszabontás irányába mutatnak, hanem inkább arra törekednek, hogy tájrendezéssel, intenzív növénytelepítéssel és „szelíd” funkciókkal illesszék be ezeket a környezetbe. Ez azonban csak részmegoldás, és sok kérdés nyitott marad.

A megvalósítás ráadásul politikai szempontból is bizonytalan, hiszen a döntések már a következő kormány és a jövőbeli kezelő kezében lesznek. Közben több kulcsterület – például az északi partszakasz vagy az apartmanházak ügye – továbbra sincs tisztázva, így a teljes körű rehabilitáció még várat magára.

Hogyan lehetne megvédeni a tó gazdag élővilágát?

A védelem kulcsa az átfogó szemléletváltás. A Fertő tavat nem lehet elszigetelten kezelni, hanem egy közös, határon átnyúló vízrendszer részeként kell tekinteni rá. Mi a természetalapú megoldásokat tartjuk járható útnak, szemben azokkal a technokrata elképzelésekkel, amelyek kívülről próbálják „megszabályozni” a rendszert. A gyakorlatban ez elsősorban a vízvisszatartás erősítését jelenti: több vizet kell a tájban tartani, nem pedig elvezetni. Emellett csökkenteni kell a mezőgazdasági vízfelhasználást, és olyan gazdálkodási formákat kell előtérbe helyezni, amelyek jobban illeszkednek a helyi adottságokhoz.

 Fontos iránytű lehet a Ramsari Egyezményben megfogalmazott bölcs vízhasználat elve, amely nemcsak a gazdasági szempontokat, hanem a természeti értékeket és a táj – ember kapcsolat hosszú távú fenntarthatóságát is figyelembe veszi.

Néhány éve megalakult a Fertő tó Barátai Egyesület. Milyen céljaik vannak, milyen tevékenységet folytatnak?

Az egyesület 2019-ben indult egy Facebook-csoportként, kifejezetten a természetkárosító beruházások elleni tiltakozás céljával. Ma már ennél jóval többről van szó: egy olyan szakmai és civil hálózat jött létre, amely képes érdemi párbeszédet folytatni a döntéshozókkal is. 2025-ben fontos fordulat történt, amikor a hivatalos szervezetek is partnerként kezdték kezelni az egyesületet, és az új koncepció alapjai között már megjelentek az általunk képviselt szempontok.

Működésünk lényege, hogy nemcsak kritikát fogalmazunk meg, hanem alternatívákat is kínálunk. Kapcsolatban állunk oktatási intézményekkel, szakmai szervezetekkel és civil csoportokkal, és igyekszünk olyan fórumokat teremteni, ahol az eltérő érdekek valóban találkozhatnak. Hosszú távon az a célunk, hogy a Fertő-part ne egy zárt beruházási terület legyen, hanem egy olyan mintaprojekt, ahol a fenntartható fejlődés és a civil kontroll kéz a kézben érvényesül.

Borítókép: Wikipedia

A Fordulat a Fertő tónál: vége a megalomániának, de maradtak kérdőjelek bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Éppen egy év telt el az Ibériai-félszigetet megbénító áramszünet óta, a részletes vizsgálat pedig mára világossá tette: nem a nap- és szélenergia önmagában okozta a válságot. Az elektromos hálózat összeomlása mögött összetett rendszerhibák láncolata állt. Perger András, az Energiaklub energiaprogram-vezetője szerint a fő tanulság nem a megújulók fékezése, hanem a hálózatok és szabályozás korszerűsítése.

Szerző: Perger András, az Energiaklub energiaprogram-vezetője

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Még helyre sem állt az áramellátás, máris megindult a vita, mi okozta az egy évvel ezelőtti, Spanyolországban és Portugáliában 2025. április 28-án bekövetkezett nagy áramszünetet. Az érdeklődés nem véletlen: az Ibériai-félsziget elsötétülése óriási civilizációs hatású, társadalmi sokkal járó esemény volt. Folyamatos, és egyre növekvő villamosenergia-ellátásra szorulunk, így a mai szükségletek mellett egy áramszünet már nem azt jelenti, mint 1987-ben, amikor elment az áram a panelben, és a sötétben eltapogatóztunk a lakás stratégiai pontján elhelyezett gyertyához és gyufához, hogy világosságot csiholjunk. Egy leállás főleg akkor jelent mást, ha nem egy házsort érint, hanem – mint a tavalyi katasztrofális áramkimaradásnál – egész országokat állít le gyakorlatilag szó szerint. Bár sokan azonnal a megújulókat hibáztatták az eseményért, annak lefolyását és okait alaposan meg kellett vizsgálni, hogy érdemi következtetéseket lehessen levonni az energiaátmenet további alakítását, finomhangolását illetően.

Technológiai váltás zajlik a világban: a társadalom és a gazdaság működését meghatározó rendszerek digitalizációjával és elektrifikációjával forradalmakat idéző, társadalmi, gazdasági és kulturális hatásokkal járó alapvető változásnak vagyunk a szemtanúi. Technológiai rendszerek esetében pedig mindig kell számítani üzemzavarra, amelyet jellemzően valamilyen műszaki vagy emberi hiba,  külső esemény, rossz szabályozás vagy ezek kombinációja okoz. Ez várhatóan a jövőben sem lesz máshogy.

Az, hogy egyesek szinte azonnal, alig néhány óra elteltével „tudták már”, hogy mi okozta az áramszünetet (jellemzően a megújulókra mutogatva), vagy éppen született ezekre a bejelentésekre hasonló lendülettel elutasító válasz, megmosolyogtató volt. Az óriási, komplex rendszereket érintő, ilyen léptékű események ugyanis ritkán vezethetőek vissza egyetlen, világosan látható kiváltó okra.

Most azonban, ahogy a csaknem egy évig tartó, számos nemzetközi, köztük magyar szakértő részvételével készült 470 oldalas jelentésből is látható, az ördög jól elbújt a részletekben.

A jelentés itt olvasható: https://www.entsoe.eu/publications/blackout/28-april-2025-iberian-blackout

Tehát akkor a megújulók vagy nem? Ez nem ilyen egyszerű…

A vizsgálat általánosnak tekinthető megállapítása szerint az áramszünet nem egyetlen hiba következménye volt, hanem a várakozásnak megfelelően több tényező szerencsétlen egybeeséséből alakult ki. A villámgyorsan lefutó eseménysorozat láncolata

1. feszültségingadozásokkal és oszcillációs jelenségekkel kezdődött,
2. majd sok erőmű – különösen a napelemrendszerek – inverterei automatikusan leálltak,
3. lekapcsolódtak a hálózatról,
4. majd a kialakuló túlfeszültség sorozatos további lekapcsolásokhoz vezetett;
5. a spanyol rendszer zavara magával rántotta Portugáliát is,
6. az Ibériai-félsziget villamosenergia-rendszere levált az európai hálózatról,
7. az áramellátás megszűnt.

Az egymással kölcsönhatásban álló tényezők (pl. a feszültségszabályozási erőforrások hiányosságai; a megújuló termelőknél az ún. meddőteljesítmény statikus – vagyis merev – kezelése, ami miatt nem tudtak részt venni a feszültségszabályozásban; az inverterek védelmi beállításai; információhiány a rendszerirányításnál) együttesen idézték elő a helyzetet, az események villámgyorsan követték egymást, gyakorlatilag kezelhetetlen helyzet elé állítva a rendszerirányítást.

Inverter, meddőteljesítmény, feszültségszabályozás – a megújulók új kihívásai

A nap‑ és szélerőművek termelését az inverterek alakítják a hálózat számára használható váltóárammá, és egyre inkább hozzájárulnak a villamos rendszer stabilitásához is. Ehhez kapcsolódik a meddőteljesítmény fogalma, amely nem közvetlenül „hasznos” energiát ad át, hanem a hálózatban a feszültség szinten tartását segíti – úgy is mondhatjuk, a villamos rendszer működéséhez szükséges „támaszt” adja. A megújulók terjedésével és a hagyományos, forgó erőművek visszaszorulásával a megújuló termelők – az invertereken keresztül – egyre inkább bevonásra kerülnek a meddőteljesítmény szabályozásába, ezért a feszültségszabályozás és a meddőteljesítmény kezelése kulcskérdéssé vált a villamosenergia‑rendszer működésében.

Ha a műszaki kifejezések és részletek (feszültség- és meddőteljesítmény-szabályozás, oszcilláció, inverterek stb.) mögé nézünk, akkor azt látjuk, hogy a rendszer számos elemének működésében voltak elrejtve kisebb-nagyobb csapdák, amelyek együttes fellépésére nem számított egyetlen érintett szereplő sem.

Értelemszerűen a spanyolországi, igen nagymértékű megújulós kapacitás is szerepet kapott az események lefolyásában. Nincs ezen mit tagadni, nem tekinthetünk el attól, hogy az ingadozó teljesítményű megújulók (nap- és szélenergia) kívánatos és örömteli megjelenése és elterjedése korábban nem látott kérdéseket vet fel a rendszer fizikai működése tekintetében is. Az is érvelhető, hogy a terjedéssel kicsit előreszaladtak Spanyolországban, mivel a hálózat és a rendszer üzemeltetése sem műszaki, sem adminisztratív szempontból nem tartott lépést a megújulós fejlesztésekkel.

Öntsük ki a fürdővízzel együtt akkor a gyereket is? Dehogy. Ha a konkrét műszaki okokat, illetve azok együttállását jóformán senki nem is látta előre, az egyáltalán nem meglepő, hogy váratlan helyzetek történhetnek – hiszen ilyenekre minden rendszer esetében sor kerülhet. Épp egy átmeneti korszakban vagyunk: a központi, előre tervezetten termelő nagyerőműves rendszerről állunk át egy, legalábbis jelentős részben, decentralizált, sok kisméretű, gyakran volatilis módon termelő erőművek által dominált rendszerre. Ennek az energiaátmenetnek valahol a harmadánál-felénél járhatunk. Nem csoda, hogy alapos előretervezés, a stabilitás érdekében meghozott intézkedések ellenére is bekövetkezett egy ilyen kiterjedt mértékű esemény.

Átgondolt átmenettel megszelídíthetők a megújulók

Az ellentétes megközelítéseket jól példázza két, általam most tömören interpretált vélemény. A hazai villamosenergia-ipar két korábbi fajsúlyos szereplőjétől származó, amúgy jóval korábbi megszólalás szerint:

1. „Azok voltak a szép idők, amikor a hazai termelés harmadát atom, harmadát szén, harmadát pedig szénhidrogén adta.”
2. „Persze, mert akkor még nyugodtan lehetett kávézgatni a rendszerirányításnál.”

Elismerve a rendszerirányító (MAVIR) munkatársainak megfeszített, a rendszer egyensúlyban tartásáért végzett, egyáltalán nem könnyű munkáját (és nem magunkévá téve a kávézós metaforát), világos, hogy az első álláspont nem tartható, a folyamat már túl van azon a ponton, ahonnan még vissza lehetne fordulni. Ez már csak a megújulók terjedésének fundamentumai (karbonmentesség, gazdaságosság) miatt sem lehetséges. Érdemes figyelembe venni, hogy Spanyolországban az elmúlt években az átlagos áramár (60-70 EUR/MWh) az EU-s országok átlaga alatt volt (80-90 EUR/MWh), jelentős mértékben a megújulók (55% körüli arányú) használatának köszönhetően.

Tehát a felmerülő problémákat meg kell oldani. Az eseményt kivizsgálók sem tettek olyan javaslatokat, hogy akkor állítsák le a megújulókat, vagy a további terjedésüket Spanyolországban.

A tanulságokat azonban mindenkinek értenie kell, a következtetéseket komolyan kell venni, és meg kell tenni a szükséges lépéseket a korszerűsítések során, Európában mindenhol, nemcsak Spanyolországban.

A probléma komplex, és nem oldható meg a gordiuszi csomó szimpla átvágásával. Az Ibériai-félsziget leválasztásával elszigetelhetőek maradtak a következmények, de az világosan kiderült, hogy a helyi események az összekapcsolt európai villamosenergia-hálózatban rendszerszintű következményekkel járhatnak. Ezért nem csak a nemzeti üzemeltetési gyakorlatokat kell javítani, hanem a monitoringot, az adatcserét és a rendszerirányítási szereplők közötti koordinációt is erősíteni kell.

Minden országnak korszerűsítenie kell azt, hogy hogyan kezeli a feszültségstabilitást. Legalább ennyire fontos, hogy az európai (ENTSO-E szerinti) szabályozási kereteknek is alkalmazkodniuk kell a villamosenergia-rendszer változó természetéhez. Az energiaátmenethez nem csak új technológiák kellenek, hanem olyan piacok, szabályok és energiapolitikák is, amelyek összhangban maradnak a rendszer fizikai korlátaival. Fejleszteni kell a tárolást, és a fogyasztói oldalon is olyan szabályozási és piaci ösztönzőkre van szükség, amelyek arra ösztönzik a fogyasztókat, hogy akkor fogyasszanak, amikor rendelkezésre áll a termelés.

A jó hír, hogy a megoldások már ma is rendelkezésre állnak, ilyenek például az ún. STATCOM-ok (statikus szinkronkompenzátorok, vagyis a feszültségingadozások tompítására szolgáló eszközök, amelyek a hagyományos szinkronkompenzátorokkal szemben nem nagy tömegű forgóberendezések, hanem elektronikus úton vesznek részt a feszültségszabályozásban). De nem maradhat el, hogy átalakítsák a tanulságok mentén a lekapcsolási protokollokat, szükség van fejlettebb monitorozásra, adattovábbításra, szorosabb koordinációra, és a termelőegységeknek – nem csak a megújulóknak – képesnek kell lenniük arra, hogy a feszültségszabályozásban is részt vegyenek.

A tanulság összességében nem az, hogy a megújulók túl gyorsan terjednek, hanem az, hogy a hálózatüzemeltetésnek, a szabályozásnak és a rendszer rugalmasságának kell lépést tartania az átalakuló energiarendszerrel.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Másfélfok: A nagy spanyol áramszünet valódi okai bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Vajon élhetünk-e és ha igen, élünk-e Magyarországon a vásárlói bojkottal olyan gyárak termékei ellen, amelyek például mérgező anyagokat juttatnak a környezetbe és veszélyeztetik dolgozóikat? Mi kell ahhoz, hogy egy társadalomban – tiltakozásul – létrejöjjön egyfajta vásárlói elutasítás? A vásárlói bojkott ma a világ bizonyos országaiban egy ismert és alkalmazott módszer, de vajon itthon is alkalmazzuk-e? A gödi Samsung gyár szennyezései kapcsán kérdeztük erről dr. Gébert Juditot, az ELTE Társadalomtudományi karának egyetemi docensét.

“A vásárlói bojkott ma már a globális fogyasztói kultúra elismert tiltakozási formája. Lényege egyszerű: a fogyasztók szándékosan nem vásárolnak bizonyos termékeket vagy márkákat, hogy politikai, etikai, környezeti vagy akár vallási üzenetet küldjenek. Maga a „bojkott” kifejezés az 1800-as évek Írországából származik, egy tulajdonnév „elköznéviesedéséből”, de a jelenség korábbi történelmi példákban is megfigyelhető. Különösen erős gyökerei vannak az Egyesült Államokban – vélekedik Gébert Judit az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Társadalomtudományi karának egyetemi docense.

Gébert Judit

Elmondta, hogy az 1970-es évektől kezdve látványosan nőtt a bojkott népszerűsége. A World Values Survey legfrissebb elérhető adatai szerint a részvétel aránya stabilan emelkedett: a fejlett demokráciákban a lakosság 10–20 százaléka vett már részt ilyen akcióban, de a 20–30 százalékos arány sem ritka. A jelenség főként nyugati, gazdag országokban elterjedt: Svédország, az USA és Dánia jár az élen. Ugyanakkor 10 százalék fölötti részvétel mérhető olyan országokban is, mint Brazília, a Fülöp-szigetek vagy Dél-Korea. Ezzel szemben Kelet-Európa és néhány ázsiai ország – például Oroszország, Magyarország vagy Szingapúr – kifejezetten alacsony részvételi arányt mutat.

Gyenge a magyar bojkott hangulat

Közép-Kelet-Európát sajátos történelmi és kulturális háttér jellemzi Gébert Judit szerint. “A volt Szovjetunió országaiban – így Magyarországon is – gyenge a közvetlen demokrácia és a civil részvétel hagyománya. Az idősebb generációknak kevés tapasztalatuk van a politikai részvétel különböző formáiról, és általánosan alacsonyabb a társadalmi bizalom szintje, mint Nyugaton.”

“Ha az emberek nem bíznak abban, hogy mások is csatlakoznak egy társadalmi kezdeményezéshez, kevésbé hajlandók személyes áldozatot hozni. Azokban a kultúrákban, ahol a figyelem elsősorban a szűkebb környezetre (család, barátok) irányul, és kevésbé a tágabb társadalmi célokra, kisebb az esély nagy, közös fogyasztói bojkottok kialakulására” – tette hozzá.

Szerinte a gödi Samsung gyár szennyezései első pillantásra ideális „triggernek” tűnhetnek egy környezetvédelmi motivációjú bojkotthoz. A helyzet azonban összetett – hangsúlyozza: “Itt nem egy jól azonosítható végtermékről, hanem egy alkatrészről – az akkumulátorról – van szó. Nehéz pontosan lekövetni, hogy az üzemben gyártott akkumulátor mely autókba kerül, és milyen márkákon keresztül jut el a fogyasztókhoz.”

“Magyarországon jellemzően egyszámjegyű a tényleges részvételi arány a World Values Survey adatai és egy nemrégiben lezárt hazai fenntartható fogyasztással kapcsolatos kutatás szerint egyaránt (1), ugyanakkor azok aránya, akik „elképzelhetőnek tartják”, hogy részt vegyenek bojkottban, 20–30 százalék körül mozog.

Éppen ez az átláthatatlanság csökkenti annak az esélyét, hogy célzott vásárlói bojkott alakuljon ki kifejezetten a gödi gyár termékei ellen. A fogyasztó nem tudja egyértelműen azonosítani, mely autóvásárlási döntésével gyakorol nyomást a konkrét üzemben folyó gyakorlatra. Így a gödi gyár közvetlen bojkottjára kevés az esély. Magát a Samsung márkát érintő, általánosabb bojkott azonban már egy másik kérdés – ezt a továbbiakban érdemes külön vizsgálni, hogy a hazai és nemzetközi mintázatok fényében milyen realitása lehet.”

Hogyan is jön létre a vásárlói bojkott?

A taktika mindenhol hasonló, a motiváció azonban nagyon különböző. A gazdag országokban gyakran gazdasági okok állnak a háttérben: árak emelkedése, adópolitika, társasági adó elkerülése – erre példa a Starbucks elleni bojkott az Egyesült Királyságban. A Közel-Keleten sokszor vallási indíttatás dominál, például a dán termékek bojkottja a Mohamed-karikatúrák után. Afrikában az apartheid-ellenes mozgalmak használták, Ázsiában pedig tipikusan politikai önazonosság kifejezésére szolgál, mint amikor koreai fogyasztók japán termékek helyett helyi márkákat választanak – magyarázza az egyetemi docens.

“Jellemzően a tehetősebb, magasabb iskolázottságú és társadalmi státuszú csoportok élnek ezzel az eszközzel. Ennek szubjektív okai vannak. Ez a csoport nagyobb kontrollt érez a gazdasági folyamatok felett, és inkább hisz abban, hogy fogyasztói szokásaik valódi változásokat idézhetnek elő. Az alacsonyabb státuszú csoportok ritkábban bojkottálnak, mert kisebbnek érzik saját befolyásukat a környezetükre.”

“2020 óta a vásárlói bojkott új korszakba lépett: a geopolitikai feszültségek, a generációváltás és a digitális technológia együttesen formálják. Kutatások szerint a multinacionális vállalatok mintegy 42 százaléka, a legismertebb márkák 54 százaléka néz szembe valamilyen bojkottal (2,3). A Z generáció 64 százaléka bojkottálna egy céget, ha annak etikátlan gyakorlatára – például kizsákmányolásra vagy környezetszennyezésre – derül fény. A TikTok, az Instagram és az X/Twitter lett a márkák és fogyasztók közötti fő „csatatér”: egyetlen felháborodott poszt akár globális hatást is kiválthat, és ha egy influenszer nyíltan támogat egy bojkottot, az akár 35 százalékkal is növelheti a lendületét (4).

Erre látványos példa a 2025-ös USA-elleni bojkott: Kanadában és Európában amerikai termékek ellen indult nemzetközi fogyasztói mozgalom a Trump-adminisztráció bizonyos döntései – például vámok, külpolitikai lépések – miatt. A bojkott során mobilalkalmazások (például a „BuyBeaver” vagy a „Maple Scan”) segítették a fogyasztókat az amerikai termékek azonosításában és elkerülésében.”

“Kell lennie egy morális felháborodást kiváltó eseménynek”

A kutatások szerint egy bojkott elindulásához és sikeréhez pszichológiai, technológiai, kulturális és piaci tényezők kedvező együttállása kell – hangsúlyozza az egyetemi docens.

“Mindig van egy „trigger”, egy morális felháborodást kiváltó esemény: etikai vétség (például gyerekmunka), vallási sértés (Mohamed-karikatúrák), politikai döntés (vámok kivetése) vagy környezet károsítása. Továbbá a fogyasztóknak hinniük kell benne, hogy egyéni döntéseikkel képesek változást elérni. Ez a kontrollérzet erősen összefügg a társadalmi-gazdasági státusszal: a magasabb státuszú, iskolázottabb csoportok nagyobb eséllyel indítanak vagy támogatnak bojkottot. A modern bojkott motorja leginkább a közösségi média. Egyetlen negatív poszt vagy hashtag globális láncreakciót indíthat. A 2025-ös amerikai termékek elleni bojkottnál speciális mobilalkalmazások segítették a bojkottálandó termékek azonosítását.”

“Azokban a kultúrákban, ahol erős az intézményi kollektivizmus (a közös célok hangsúlya) és magas a bizonytalanságkerülés, a társadalom hajlamosabb kollektív piaci fellépésre a normaszegő cégek ellen.

Egy bojkott akkor tekinthető sikeresnek, ha eléri eredeti célját (instrumentális siker), vagy ha hatékonyan kifejezi a fogyasztók véleményét (expresszív siker). A vádaknak hitelesnek kell lenniük, és a mozgalomnak nagy tömegeket kell megszólítania. Minél komolyabb a vállalat elleni vád, annál nagyobb a csatlakozási hajlandóság. A bojkott akkor a leghatékonyabb, ha a fogyasztó könnyen, hasonló áron át tud térni alternatív márkákra. A 2024-es gázai háború idején Egyiptomban például helyi üdítőmárkák (mint a V7) vették át a bojkottált globális brandek helyét. Fontos az influenszerek szerepe: akár 35 százalékkal növelheti a mozgalom lendületét” – tette hozzá.

“A siker mérhető a forgalomcsökkenésben – közösségi médián szervezett bojkottoknál ez akár 8 százalék is lehet – és a cég piaci értékének visszaesésében (átlagosan 2,7 százalék) (4). A Starbucks és a McDonald’s is jelentős veszteségeket és elbocsátásokat jelentett a 2024-es közel-keleti bojkottok nyomán. Ráadásul a defenzív, elutasító magatartás a vállalatok részéről rendszerint olaj a tűzre. A hibák elismerése, a transzparens kommunikáció és a tényleges irányelv-változtatás viszont csökkentheti a károkat és lezárhatja a bojkotthullámot.”

1.           Fenntartható fogyasztási mintázatok, viselkedési stratégiák és tudáshasználat a magyar társadalomban. A fenntartható élelmiszer- és energiafogyasztás társadalomtudományi elemzése | TK Szociológiai Intézet [Internet]. [cited 2026 Apr 23]. Available from: https://szociologia.tk.elte.hu/fenntarthato-fogyasztasi-mintazatok

2.           Mulyono H, Rolando B. Consumer boycott movements: Impact on brand reputation and business performance in the digital age. Multidiscip Rev. 2025 Mar 26;8:2025291. doi:10.31893/multirev.2025291

3.           Report: Gen Z’s Purchasing Behavior and Cultural Influence in 2025.

4.           Publishing M. When consumers say “No”: how boycotts impact brands and businesses in the Digital Age. Malque Publishing [Internet]. 2025 Mar 28 [cited 2026 Apr 21]. Available from: https://malque.pub/when-consumers-say-no-how-boycotts-impact-brands-and-businesses-in-the-digital-age/

A A pénztárca is lehet fegyver – a fogyasztói bojkottok esélye hazánkban bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az Alföld kiszáradása már nem jövőbeli forgatókönyv, a termőföld állapota látványosan romlik, miközben egyre szélsőségesebb időjárási viszonyok között kellene fenntarthatóan termelni. A kérdés nem csupán az, hogy mennyi csapadék érkezik, hanem az is, hogy a talaj képes-e azt befogadni és megőrizni. A szakértők szerint a megoldás kulcsa a talajélet helyreállításában és a vízmegtartásban rejlik. Vajon visszafordítható-e a folyamat, és milyen jövő vár az Alföld mezőgazdaságára? Erről beszélgettünk Dr. Berényi Üveges Judittal, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet vezető kutatójával.

Ma már közhely, hogy szemünk láttára válik sivataggá az Alföld, de sajnos az utóbbi évek tapasztalatai – és számos szakember és civil megfigyelési is – ezt támasztják alá. Korábban több cikkben foglalkoztunk már a témával, több kutató is elmondta a Zöld Hangnak, hogyan változik meg környezetünk a globális klímaváltozásnak köszönhetően. Az Alföld mezőgazdaságának jövőjéről szóló szakmai diskurzusok egyre inkább egy központi kérdés köré rendeződnek: mi történik a talajainkkal.

Bár a közbeszéd többnyire a csapadékhiányra és az öntözésre koncentrál, a kutatók szerint a valódi „víztározó” a talajban rejlik. Ez akkor tudja mérsékelni az aszály hatásait, ha jó szerkezetű, elég szerves anyagot tartalmaz, és élő talaj működteti a víz megkötését biztosító pórusokat. Az elmúlt évtizedek intenzív művelése azonban sok helyen megbontotta ezt az egyensúlyt: vékonyabb lett a termőréteg, romlott a szerkezet és csökkent a vízmegtartó képesség. Ennek következtében a csapadék egy része elveszik, miközben az aszály hatása egyre gyorsabban és erősebben jelentkezik.

A szakértők szerint a megoldás nem egyetlen technológián múlik, hanem a talajhasználat, a vízgazdálkodás és a tájhasználat összehangolt átalakításán. Dr. Berényi Üveges Judit vezető kutatóval ennek hátteréről, az Alföld talajainak állapotáról és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk.

Milyen állapotban vannak ma az Alföld szántóföldi talajai?

A talajromlás az egész országban, így az Alföldön is komoly probléma. A szántóföldi művelés alatt álló talajokra gondolok elsősorban. Az elmúlt évtizedek talajhasználatának eredményeit láthatjuk akkor, amikor például talajszelvényt ásunk, és a szervesanyagban gazdagabb talajréteg éles határral válik el a talajképző kőzettől, amely Magyarországon sok esetben laza üledék, például homok vagy lösz. Ez azt mutatja, hogy a művelőeszközzel gyakorlatilag az alapkőzetet keverjük a termékeny szervesanyagban gazdag feltalajba.

Ami  azt jelenti, hogy az elmúlt évtizedek talajművelési gyakorlatának eredményeképp mintegy 60-80 centiméter vastagságú szervesanyagban gazdag termékeny talajt is elveszítettünk.  Ennek a megmaradt talajnak is leromlott a szerkezete, az ideálisnál alacsonyabb a szervesanyagtartalma, és a talajélet is csak korlátozottan működik benne.

Ez pedig azért fontos, mert a talajok vízgazdálkodási tulajdonságait, – vagyis azt, hogy milyen gyorsan és milyen mennyiségben képes a talaj a vizet befogadni is tárolni és szolgáltatni – meghatározza, hogy van-e a talajnak stabil szerkezete. A stabil szerkezet határozza meg a talajok pórusterét, amely elvezeti és tárolja a vizet. A stabil talajszerkezet kialakulásához elengedhetetlen a talajélet: a baktériumok és gombák olyan „ragasztóanyagokat” termelnek, amelyek összetartják a talajrészecskéket. Ehhez azonban megfelelő mennyiségű szerves anyagra van szükség, hiszen ez jelenti a talaj élőlényeinek egyik fő tápanyagforrását. Éppen ezért komoly gondot okoz, ha a szervesanyagban gazdag talajréteg csökken és felhígul.

Ha a talaj képes az intenzív csapadékot befogadni, majd a mélyebb rétegekbe vezetve ott tárolni, akkor a növények hosszabb ideig jutnak vízhez, és jobban átvészelik a szélsőséges időjárási helyzeteket. Ezzel szemben a leromlott szerkezetű talajokon termesztett növények sokkal hamarabb megsínylik az aszályt. Nem véletlen, hogy az Országos Vízügyi Főigazgatóság aszálymonitoring rendszere már április közepén is enyhe vagy közepes aszályt jelez az Alföld egyes pontjain, ami korábban nem volt jellemző.

Mi áll az Alföld kiszáradásának hátterében?

Az Alföld kiszáradásának összetett okai vannak: a problémát egyaránt meghatározzák a vízgazdálkodási, területhasználati és talajművelési gyakorlatok. Utóbbi kapcsán érdemes kiemelni, hogy a talajban tárolt víz nemcsak a növények ellátása szempontjából fontos, hanem a hőmérséklet alakulására is hatással van: a nedves talaj lassabban melegszik fel és hűl le, mint a kiszáradt.

Jelentős gondot okoz a szervesanyag-utánpótlás hiánya is, különösen a szervestrágyázás visszaszorulása. Az állattenyésztés és a növénytermesztés szétválásával a trágya sok helyen inkább kezelendő teherré vált, miközben a növénytermesztésben a szállítási és kijuttatási nehézségek, valamint a könnyen elérhető műtrágyák miatt háttérbe szorult a használata. A talajok állapotát tovább rontja a széles sortávú kapás kultúrák – például a kukorica és a napraforgó – térnyerése, hiszen ezek után a területek gyakran fedetlenül maradnak a téli időszakban.

Táji léptékben a talajok a hőingás mérséklésében is szerepet játszhatnak, miközben a mozaikos tájszerkezet, a mezővédő erdősávok és a kisebb táblaméretek a szélsebesség csökkentésén keresztül segítenék a párolgás mérséklését és a talajnedvesség megőrzését. Emellett kulcskérdés a vízgazdálkodás is: a korábbi, gyors vízelvezetésre épülő szemlélet helyett ma már egyértelműen a víz visszatartására kellene helyezni a hangsúlyt. Bár ebbe az irányba már elindultak kezdeményezések, a tapasztalatok azt mutatják, hogy pusztán agrotechnikai eszközökkel nem lehet megfelelően felkészülni az aszályos időszakokra — átfogóbb, rendszerszintű megoldásokra van szükség.

A talajok állapota több irányból is romlik, és ezek a folyamatok sokszor egyszerre vannak jelen. Melyek a legmeghatározóbb talajdegradációs jelenségek?

A talajdegradációs folyamatok közül a talaj tömörödése, a talajok szerkezetének leromlása és a talajerózió a legfontosabbak. Az Alföldön mindenképpen beszélni kell a szikesedésről is, amely természetes jelenségként is jelen van, ugyanakkor nem megfelelő – magasabb sótartalmú – öntözővíz használata esetén kialakulhat az úgynevezett másodlagos szikesedés is. Ezért különösen fontos, hogy az öntözést minden esetben talajvizsgálatokra alapozva, az öntözővíz minőségének ismeretében tervezzük és végezzük.

A talajerózió kapcsán gyakran a hegy- és dombvidékek vízerózióját emeljük ki, ám fontos látni, hogy egy szerkezetét vesztett, elporosodott talajon már néhány centiméteres szintkülönbség is elegendő lehet a talajszemcsék elmozdulásához. Vagyis az Alföldön nemcsak a szélerózió, hanem a vízerózió hatásaival is számolnunk kell. Mindkét esetben kulcsfontosságú a talaj takarása – takarónövényekkel, rávetéssel vagy szármaradványokkal –, valamint a talajszerkezet javítása.

A klímaváltozás hatásai a talajok működésében is egyre inkább érzékelhetők. Milyen módon befolyásolja ez a talajok állapotát és regenerációját?

Talajtani szempontból a klímaváltozás leginkább abban nehezíti a helyzetet, hogy megakadályozza vagy lassítja a talajok helyreállítását.

Hiába tudjuk, hogy élő növényborításra lenne szükség a talajélet táplálásához és a felszín védelméhez, a gyakorlatban egyre gyakrabban fordul elő, hogy a takarónövények az aszály miatt ki sem kelnek, vagy csíranövényként elpusztulnak.

Sok esetben ugyan elegendő nedvesség áll rendelkezésre a keléshez, de már nem elég a megerősödéshez, miközben az aszályos időszak a megszokottnál korábban érkezik. Az elmúlt tíz évben ez többször is előfordult. Ha a talaj kiszárad, a benne élő szervezetek működése lelassul, akár nyugalmi állapotba kerülnek, így a talajépülés folyamata is megtorpan. Ráadásul a száraz talaj gyorsabban felmelegszik, ami tovább rontja az élőlények életfeltételeit. Éppen ezért a talaj takarása ebben a helyzetben is kulcsfontosságú.

Megállítható vagy visszafordítható a kiszáradás folyamata?

Bízom benne, hogy igen, de ez biztosan nem lesz egyszerű feladat. Több ágazat összehangolt együttműködésére van szükség, hiszen az éghajlatváltozás hatásait csak úgy mérsékelhetjük, ha minden szereplő a saját területén hozzájárul a víz megőrzéséhez.

A gazdák részéről már most is sok erőfeszítés történik: igyekeznek megóvni a talajokat, növelni a vízmegtartó képességet, szerves anyagot pótolnak, és támogatják a talajélet működését. Az ökológiai gazdálkodás regeneratív szemlélettel kiegészítve jelentős szerepet játszhat a talajok helyreállításában, és ebben az ÖMKi on-farm hálózatában is folynak kísérletek.

(Az ÖMKi On-farm kutatási hálózata a hazai ökológiai gazdaságokban működő, 2012-ben indult és azóta folyamatosan bővülő, gazdák aktív részvételére épülő kísérleti rendszer, ahol a kutatási témákat is közösen alakítják ki, és a vizsgálatok valós gazdálkodási körülmények között zajlanak – a szerk.) Emellett fontos, hogy a tájhasználat is a vízmegtartást szolgálja: már vannak pozitív tapasztalatok például az időszakosan elárasztott területek kedvező hatásairól.

A vízügyi gyakorlatban szintén szükség van szemléletváltásra, hogy a víz visszatartása nagyobb hangsúlyt kapjon. Bár az első lépések már megtörténtek, a valódi eredményekhez jóval nagyobb léptékű beavatkozásokra lesz szükség.

Milyen jövő vár az Alföldre: alkalmazkodás vagy átalakulás? Télálló kaktusz telepeket vagy zöldellő mezőket láthatnak majd utódaink az Alföldön?

Erre a kérdésre nehéz egyértelmű választ adni. Bár már most is hallani olyan példákról, hogy egyes helyeken a kaktuszok is jól érzik magukat – ami inkább aggasztó jel –, a legvalószínűbb, hogy a területhasználatnak és a termesztett növények körének mindenképpen alkalmazkodnia kell a megváltozott körülményekhez.

Mi is kísérletezünk rövidebb tenyészidejű, szárazságtűrő fajokkal és fajtákkal biogazdálkodásban, mert azt tapasztaljuk, hogy a korábban bevált tavaszi vetésű növények egyre gyengébben teljesítenek. Ugyanakkor van ok a bizakodásra: ha a vízgazdálkodást, a tájhasználatot és a talajművelést összehangoltan, a vízmegtartás szempontját előtérbe helyezve alakítjuk át, akkor a kedvezőtlen folyamatok lassíthatók, sőt akár meg is állíthatók.

A Sivatagosodás közelről: hogyan formálja át a klímaváltozás az Alföld talajait? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Idén második alkalommal rendezte meg a Főváros a Föld Napja Konferenciát, ahol szakértő vendégekkel tekintették át, hol tart Budapest az egészségesebb, zöldebb és klímatudatosabb várossá válás útján.

„A város, ami megtart” címet viselő konferencián hazai és nemzetközi szakértők mutatták be a főváros klímaalkalmazkodási irányait, zöldinfrastruktúra-fejlesztéseit, valamint azokat a megoldásokat, amelyek hozzájárulnak egy élhetőbb és ellenállóbb városhoz. 

A Merlin Színházban április 22-én kiemelt vendég volt Carlos Moreno, „A tizenötperces város” koncepció megalkotója, aki könyvének fő gondolatait mutatta be a mű magyar nyelvű megjelenése alkalmából.

A plenáris előadások, tematikus szekciók és kerekasztal-beszélgetések többek között a vízmegtartásról, szivacsvárosról, a városi hőszigethatás csökkentéséről, a mobilitás jövőjéről és a városfejlesztés aktuális kihívásairól szóltak.

A programsorozatot Karácsony Gergely főpolgármester nyitotta meg – őt Szilágyi László kérdezte, ezután a városháza udvarán egy szokatlan kiállítást járt be Bardóczi Sándor főtájépítésszel.

A fotókat készítette és az adást szerkesztette: Sarkadi Péter

A Zöld Hang podcast: Budapest válasza a klímaválságra bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A ma kezdődő kétnapos World Adaptation Forum (WAF) mögött egy szellemi mozgalom áll. A Jem Bendell által elindított mélyalkalmazkodás (deep adaptation) megközelítés abból indul ki, hogy a társadalmi-ökológiai összeomlás bizonyos formái már elkerülhetetlenek, ezért már nem a megelőzésre kell összpontosítani, hanem felkészülni a zavarokra, és az ellenállóképesség növelésével alkalmazkodóbb életmódokra törekedni. Magyarországon a Cassandra Program köré szerveződik a fórum közössége – civilektől a gazdaság szereplőin át tudósokig -, amely immár negyedszer szervezi meg nemzetközi konferenciáját. A Cassandra egyik alapítójával, Szalóczy Zsolt fizikussal beszélgettünk.

Olyan toposzt választottak a magyar mélyalkalmazkodás mozgalom elindításakor, amelynek érvényessége egyre inkább igazolódik. Cassandra története ma minden korábbi koroknál érvényesebb: amikor a civilizációnk már a globális összeomlás jeleit mutatja, az emberek akkor a legkevésbé fogékonyak arra, hogy komolyan vegyék.

Igen, pontosan ez történik. Az energiaválság például nem új jelenség, régóta velünk van, csak mostanra vált látványossá. Sőt, mintha még rá is erősítenénk: a megmaradt erőforrásokat is gyorsítva éljük fel. Valójában már régóta benne vagyunk ebben a folyamatban, csak most kezd igazán kézzelfoghatóvá válni. A trendek egyértelműek és mérhetők. Ha megnézzük például a növekedés határait vizsgáló modelleket, évtizedek óta ugyanazt mutatják: elérjük a csúcsot, és utána megindul a lejtmenet. Most ennek a gyakorlati megvalósulását kezdjük megélni, és ilyen helyzetekben jellemzővé válik a kapkodás. Nincs már válasz arra, hogyan lehetne visszatérni a folyamatos, töretlen növekedéshez, mert a rendszer alapjai változnak meg éppen: elfogynak az erőforrások. Ezt azonban politikai szinten nagyon nehéz kimondani. Nem népszerű bevallani, hogy nem tudjuk a megoldást. Sokkal egyszerűbb fenntartani a látszatot, még akkor is, ha közben a problémák mélyülnek.

Érvényesülni látszik egy másik törvényszerűség is: az erőforrásokért folytatott verseny. A legrosszabbat vetíti előre, hogy együttműködés helyett a háború különböző formáit látjuk?

A globális problémák globális együttműködést igényelnének, de pont az erőforráshiány az, ami ezt ellehetetleníti. Az elmúlt évtizedek viszonylagos stabilitása alatt lett volna lehetőség közös megoldásokra, de ezt elszalasztottuk. Most már inkább a konfliktusok erősödnek, minden szinten. Holott nemcsak a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás igényelne összefogást, hanem az erőforrások igazságos elosztása is. Ennek hiányában marad a konfliktus minden szinten.

Ezt látjuk most. Sajnos Európa nem áll jól, mert erőforrások tekintetében viszonylag szegény. Az erős polarizálódás annak a felismerésnek is a következménye, hogy a globalitás már nem mindenkinek hoz előnyöket. Például azoknak nem, akiknek van erőforrásuk, és adhatnának, de nem tudnak mit kérni cserébe. Ebben a világban nem látom esélyét annak, hogy globális összefogással élhetővé tegyük újra azt, amiben éltünk. Az ezzel való őszinte szembenézés fóruma most a World Adaptation Forum. Azért kell a szembenézés, mert enélkül nem tudunk elindulni egy másik úton. Be kell végre látni, ahogyan működünk, az nem fenntartható. A klímaváltozás egy dolog, de az a feladat is ráégett a körmünkre, hogy az erőforrásokkal hatékonyabban gazdálkodjunk. Ha egymást segítjük, és közös erőforrásokat használunk, hatékonyabban menedzseljük a dolgokat, akkor több esélye van mindenkinek. De ezek a paradigmák épp most dőlnek meg nagyon erősen.

Miért?

Továbbra is mindenki növekedni akar, de már nincs meg az a többlettermelés, ami a jólét alapjait adja. Ennek a magyarázata tiszta fizika, tiszta energetika. Energia mindenhez kell, de az energiához is energia kell, méghozzá egyre több, mivel egyre kevesebb marad a megtermelt energiából a valódi célokra. Egyre szűkül ez a történet, jól mutatja ezt az a politika, amit én maximálisan hibásnak tartottam mindig is, hogy olyan iparágra tett rá mindent Magyarország, amihez lényegében nem volt semmilyen erőforrása: az akkumulátorgyártásra. Nincs hozzá alapanyagunk, nincs elegendő energiánk, nincs vizünk. Jogosan merül fel a kérdés, mit is nyerünk ezzel. Az pedig ráadásul globálisan is látszik, hogy az elektromos autózás körüli átállás ellentmondásos. Hatalmas erőforrásokat mozgósítunk, miközben a végeredmény ugyanaz: eljutunk A-ból B-be. Pedig a valódi kérdés az lenne, hogy egyáltalán szükség van-e ennyi közlekedésre. Nem ugyanazt kellene másképp csinálni, hanem mást: kevesebbet, egyszerűbbet, inkább lokális erőforrásokra építve.

Magyarország mire építhet?

Az egyik probléma, hogy nincs átfogó képünk a saját erőforrásainkról. Pedig erre kellene stratégiát építeni. A mezőgazdaságot leépítettük, a vízgazdálkodás nem volt prioritás, ásványkincsekben szegények vagyunk. Elvileg a tudás lehetne erőforrás, de ehhez működő oktatási rendszer kellene. Energetikában történt némi előrelépés, például a napenergia terén, de a rendszer egészében hiányos: tárolás, hálózat, infrastruktúra nélkül ez nem lesz elég. Az energiatárolás különösen kritikus pont. Jelenleg globálisan is rendkívül alacsony a kapacitás. Ráadásul az átállás nemcsak technológiai, hanem kulturális kérdés is. A fogyasztási szokásokat is át kell alakítani: például akkor használni az energiát, amikor rendelkezésre áll.

És mindeközben mit látunk a gyakorlatban?

Azt, hogy miközben az emberek megszorításokat élnek meg, a rendszerben jelentős profitok keletkeznek. Ezek azonban nem feltétlenül kerülnek vissza a közösség javára. Ez tovább erősíti a bizalmatlanságot és a bizonytalanságot. És talán ez a legnagyobb különbség Cassandra történetéhez képest: nem az a probléma, hogy ne látnánk a jeleket, hanem az, hogy még akkor sem cselekszünk, amikor már értjük őket. Sokan inkább azt mondják: „igen, látom, de mit tehetnék?” – és ezzel le is zárják a kérdést. A biztos rossz sokszor elfogadhatóbbnak tűnik, mint egy bizonytalan változás.

Hol tart az ország a felkészülésben? Nem készült felmérés az erőforrásainkról, hogy legalább azt tudjuk, mire építhetjük a jövőt. Régen azt mondtuk, mezőgazdasági nagyhatalom vagyunk, de aztán a mezőgazdaságot szépen leépítettük, a földeket kizsákmányoltuk.

Az sosem volt igaz, hogy víznagyhatalom vagyunk, különösen azóta, hogy lecsapolták a vízgyűjtő területeket. A vízzel való gazdálkodás eddig abszolút nem volt prioritás. Ásványi anyagokban szegény az ország. Kiművelt emberfőkre építhetnénk, de ahhoz hatékony oktatási rendszer kellene, és hogy mindezt komolyan vegyük. Lehetne egy okos társadalom stratégiája Magyarországnak, építhetne egy megújulást segítő digitalizációs stratégiát.

Abban nem állunk annyira rosszul, mivel sok mindent digitalizált az elmúlt időszakban a kormány, az állami igazgatást, az adózást, ám ez kevés összességében. Energetikában előrelépés történt a napelemek terén. Kihasználtuk, hogy még működött a világgazdaság és hozzájutottunk, az jó, hogy itt van ez a sok napelem, de fejleszteni kellene hozzá a tárolási kapacitásokat, a hálózatot, a központi infrastruktúrát, stb. Vannak erre lakossági programok, de ez kevés. A legelső WAF-on mondta Simon Michaux, aki az energetikában nagy számművész, hogy a világ összes tároló kapacitása 17 percre elég. Ez volt három éve, úgyhogy lehet, hogy már 22 percre. Tehát jelenleg ez reménytelen ügynek látszik. Akkumulátorokból nem fogjuk hosszú távon megoldani az évszakokon átívelő energiatárolást. Az egész energetikai rendszerfejlesztés egy saját farkába harapó kígyó, és amíg ennek a fejlesztése zajlik, addig a GDP nő, kimutatható a fejlődés, csak az emberek nem élnek jobban. Kutatóként épp ezzel foglalkozom, hogy kimutassam: a jóléti fejlődés tetőzésén már túl vagyunk, innen már lefele visz az út, mert ha sok energia kiesik a globális rendszerből, akkor az szükségszerűen lehúzza a GDP-t. Régóta beszélünk arról, hogy a GDP nem jó mutató, mert nem azt méri, ami az emberek számára fontos. Ha a jóléti szintet, vagy a többletenergia szintet mérnénk – ami csökken -, az reálisabb volna.

A növekedés korlátaiból vagy a túlnépesedésből fakadóan csökken?

Úgy lehet elképzelni, mint amikor elkezdjük a cseresznyefát szüretelni legalul, ahol rengeteg a gyümölcs. Aztán van még a fán sok, de annak leszedéséhez már mászni kell. Aztán a tetején még mindig sok van, de ahhoz még többet kell mászni. Minél magasabban vagyok, annál kevesebb cseresznyével fogok lejönni, mert ahhoz is kell energia, hogy lejöjjek. Mi már a könnyen hozzáférhető energiaforrásokon túl vagyunk. Az olaj nagy részét már kitermeltük, most már megyünk a mélybe, már olajpalát bányászunk. Egyre több energia-befektetés kell ahhoz, hogy energiát termeljünk, és az a többlet, ami kijön a rendszerből, egyre kevesebb. Egyre költségesebb, hogy felszínre hozzam a szenet, a kőolajat, a gáz, hogy megépítsem a napelemet, a szélerőművet, a vízierőművet, az atomerőművet, hogy majd egyszer visszaadja azt, amit beletettem, sőt, adjon többletet is. Mert ha nem ad, akkor minek csináltam?! Akkor energiát pocsékoltam. Most ebbe az irányba haladunk.

Amikor azt mondja, hogy a jólét elért egy szintet, akkor azt milyen mértékegységben számolja?

Az egy főre jutó többletenergiában. Ha azt a logikát veszem, hogy van az energiarendszer, ami energiát termel önmaga fenntartásán kívülre, az a valódi fejlődés. Ez nyilván függ a népességszámtól, tehát, hogy hányfelé kell osztani. Ha a globális átlagot nézem, akkor ez az érték csökken. Az önrendelkezés azt jelenti, hogy ahhoz képest, ami ránk nézve következne egy globális polikrízisből, úgy tudunk változtatni dolgokon, hogy egy kicsit jobban legyünk. Sok esetben egyébként mások kárára, hiszen verseny van, de ez nem szándékosság, hanem tudatosság. Olyan, mint egy futóverseny, amit azért nyersz meg, mert te teljes erődből futsz, és ezért hamarabb érsz oda, mint az, aki kevesebbet adott bele. Aki előbb ébred rá, hogyan gazdálkodjon jól az erőforrásaival, az versenyelőnybe kerül. De ez nem azt jelenti, hogy a globális folyamat megváltozott, csak a relatív pozíciómat tudom javítani, és aki időt nyer, életet nyer.

Milyen egyéb erőforrásaink vannak?

Például van geotermikus hő. Nem tudom, milyen költséggel lehetne abból valamit kinyerni, de legalább van. Nincs atomenergiák, és nem is lesz, mert nincs hozzá nyersanyagunk, ráadásul azt hűteni is kell, ami már a Paks I. esetében is egyre nehezebb. Már most is néha túl meleg a Duna Paksnál, csak elhallgatjuk, nem azt mérjük… Építsünk napelemeket, meg szélerőműveket, de ahhoz át kell alakítani a fogyasztási szokásaikat, hogy például akkor kapcsoljuk be a mosógépet, ha süt a nap. Norvégiában például ez a fajta dinamikus alkalmazkodás a megújuló energiához kulturálisan is beépült az emberekbe. Az elektromos energiára való átállás valamelyest Magyarországon is elindult, de ez globális szinten is problémás. Nem csak az energiarendszert kell cserélni, hanem a felhasználási oldalt is. Számos olyan ipari folyamat van, amit nem lehet elektromos energiával megvalósítani, kell hozzá gáz vagy olaj. Az átállás kultúraváltással is jár, mert az embereket rá kell szoktatni a jó technikai megoldásokra, és hogy az egyén képes legyen a közjó érdekét is figyelembe véve cselekedni. Az energetika nem a legbölcsebben alakult itt az utóbbi pár évben, és ennek az egyik oka a rezsicsökkentés körüli parasztvakítás volt.

Miért vált ennyire központi, politikailag érzékeny kérdéssé az energia?

Mert ennek fontosságát mindenki közvetlenül a saját bőrén tapasztalja. Nem egy elvont gazdasági mutatóról beszélünk, hanem arról, hogy mennyi pénzt kell kifizetni a hónap végén. Mindenki látja az energiaszámláját, és ehhez viszonyít. Aki alacsonyabb fogyasztással él, annak pozitív élmény lehetett egy-egy időszakban, hogy valamennyivel kevesebbet fizet. De egy nagyobb háztartásban, vagy rosszabb energetikai állapotú lakásban élők számára fájdalmas lehetett, ha a limit fölé ment a fogyasztás, és a többszörösére ugrott a gáz egységára. Az igazán releváns kérdés az, hogy a jövedelmekhez képest mennyit kell energiára költeni. Ebben az összevetésben a magyar háztartások kifejezetten sérülékenyek, így az energia már nemcsak gazdasági, hanem politikai kérdéssé is válik.

A modern civilizáció arra épül, hogy hatalmas mennyiségű többletenergiát tudtunk bevonni a rendszerbe. Főleg a fosszilis energiahordozók révén. Ez tette lehetővé azt az életszínvonalat, azt a komplex gazdaságot, amit ma természetesnek veszünk. És itt nem csak arról van szó, hogy „van energia”, hanem arról, hogy olcsó és könnyen hozzáférhető többletenergia van. Ez egy nagyon speciális történelmi állapot, ilyen volumenben és ilyen koncentrációban korábban nem állt rendelkezésre. Most viszont egyre inkább láthatóvá válnak ennek a határai. Az energia kérdése most ért el arra a szintre, hogy a teljes rendszert – gazdaságot, politikát, társadalmat – áthatja. Ha nincs elegendő többlet, nincs növekedés, nincs mozgástér, elkezdődik a szűkülés logikája. Ez egy nagyon más működés, mint amihez hozzászoktunk.

Az árak nem feltétlenül tükrözik az energia tényleges költségét. Azokat lehet politikai döntésekkel befolyásolni, miközben a háttérben a rendszer egyre inkább eladósodik. Globális szinten már olyan mértékű adósságról beszélünk, ami több évnyi GDP-nek felel meg. A működés logikája az lett, hogy ezt az adósságot nem visszafizetjük, hanem folyamatosan görgetjük. Újabb hitelekkel fizetjük vissza a régieket. Mindenki tudja, hogy ez hosszú távon nem fenntartható, de rövid távon működik. A stabilitás azonban látszólagos.

A világ annyira komplex lett, hogy minden beavatkozásnak rengeteg, előre nem látható következménye van. Ez az, amit gyakran polikrízisként írnak le: ha megoldunk egy problémát egy területen, akkor könnyen okozunk új problémát egy másik területen. A hatások összeadódnak, erősítik egymást. Ezért sem gondolom, hogy egy szűk kör tartaná kézben az egészet. Lehetnek szándékok, stratégiák, de a rendszer már túl bonyolult ahhoz, hogy kontrollálható legyen.

Mit tanácsolna a most megalakuló magyar kormánynak?

A hagyományos, szektorokra bontott gondolkodás nem működik jól ebben a környezetben. Amikor az egyes ágazatokat külön-külön próbálják optimalizálni, akkor egy az adott területen jónak gondolt intézkedés könnyen negatív hatást vált ki egy másikon, és ez sokszor csak utólag derül ki. Ezért lenne szükség egy olyan szemléletre, ami inkább „mátrixban” gondolkodik: folyamatosan vizsgálja az összefüggéseket, és próbálja előre látni a rendszerhatásokat. Ehhez viszont intézményi és gondolkodásbeli változás is kellene. Régebben sokkal inkább lokális rendszerekben éltünk, ahol a döntések következményei gyorsan és közvetlenül jelentek meg. Ma a globális rendszerek ezt elfedik, a politikai kommunikáció, a média és a közösségi platformok tovább torzítják a valóságérzékelést. Így egyre inkább nem a tényleges folyamatokra reagálunk, hanem azok értelmezéseire, narratíváira.

Látszik kiút az energiahelyzetből? Őszintén szólva nem nagyon. Keresünk alternatívákat – hidrogén, fúzió és más technológiák –, de ezek jelenleg csak lehetőségek. Ha lenne egy valóban működő megoldás, azt már alkalmaznánk. Nem arról van szó, hogy valaki „rejtegeti”. Úgyhogy egyelőre nincs más, mint elfogadni és alkalmazkodni.Ez nem könnyű, mert egy alacsonyabb energiaigényű világ felé kell elmozdulni, ami kulturálisan és politikailag is nehéz, hiszen a modern társadalmak a növekedés logikájára épülnek. Ezzel szemben az alkalmazkodás inkább korlátozásról, visszafogásról szól. Erre nagyon nehéz politikai támogatást építeni. Úgyhogy a másik jó tanácsom a magyar kormánynak az őszinte helyzetértékelés lenne. Annak felismerése, hogy a hosszú növekedési korszak véget érőben van. Ha ezt elfogadjuk, akkor teljesen más logika mentén kell döntéseket hozni.

Nem növekedést kell menedzselni, hanem egy szűkülő, egyszerűsödő rendszer stabilizálását, átalakítását. Kérdés, hogy ezt mennyire sikerül tudatosan, kezelhető módon végigvinni. Már az is nagy előrelépés lenne, ha nem rontanánk tovább a helyzetet olyan döntésekkel, amelyek rövid távon hasznosnak tűnnek, de hosszabb távon növelik a problémákat.

Sajnos kevesen értik ezeket a folyamatokat, hiszen a természettudományos gondolkodás háttérbe szorult a közbeszédben.

Mit segít rajtunk, hogy minden évben ideutazik sok tudós ember erre a konferenciára?

Ennek a közösségnek a tagjai ezeken a felismeréseken túl vannak. Ezért lehet arról beszélgetni, hogy ha ez így van, akkor mit csinálhatunk. Idén eljött például Gaya Harrington – világszerte elismert holland ökonometrikus, fenntarthatósági kutató, a Római Klub tagja -, aki 2020-ban a Harvard Egyetemen végzett kutatása során frissítette az 1972-ben született „A növekedés határai” című jelentést. Elemzése rávilágított, hogy a valós globális adatok szorosan követik az eredeti jelentés forgatókönyvét, amely erre az évtizedre jelezte előre a jólét és az ipari termelés növekedésének megtorpanását, majd hanyatlását.

A 15 kiváló kutató között előad például Leon Simons, aki James Hansennel együtt kutatja a klímaváltozással kapcsolatos ijesztően gyorsuló folyamatokat. Hansen amerikai asztrofizikus és klimatológus, aki 1988 júniusában a NASA Goddard Űrkutató Intézetének igazgatójaként az amerikai szenátus előtt kijelentette: 99%-os biztonsággal állítható, hogy a globális felmelegedés már zajlik, és azt az üvegházhatás okozza. Volt már börtönben is amiatt, hogy a jelenlegi kormány klímapolitikáját kritizálni merte.

A politikusok még mindig 1,5-2 két fokról beszélnek, és nem tesznek semmit. Holott már 8-10 fokról kellene beszélnünk, annak tudatában, hogy az ember már 4-5 foknál sem okozna több problémát a Földön. A klímaválság nem különálló probléma, hanem ugyanannak a rendszernek a része. A jelenlegi folyamatok önmagukban is jelentős felmelegedés felé mutatnak, és egyre több olyan visszacsatolás lép működésbe, amit már nehéz kontrollálni. A legfontosabb, hogy ne pazaroljuk az erőforrásokat rossz irányokra. Sok olyan beruházás van, ami nem segít, sőt, hosszabb távon ront a helyzeten. Ehelyett inkább a rezilienciát, az alkalmazkodóképességet kellene erősíteni. Fel kell ismerni a korlátokat, és ezekhez igazítani a döntéseket. Nem ideológiai alapon, hanem rendszerszinten kellene gondolkodni. A társadalomnak pedig el kell fogadni, hogy a jövő nem a folyamatos növekedésről fog szólni. Sokkal inkább arról, hogyan tudunk alkalmazkodni egy szűkülő, korlátozottabb erőforrásokkal működő világhoz.

A Szalóczy Zsolt: a hosszú növekedési korszak véget érőben van bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Az éghajlatváltozás hatásait Közép-Európában nem pusztán kevesebb csapadék vagy több hő formájában érezzük, hanem egy mélyebb, rejtettebb hiányon keresztül: egyre kevesebb víz áll rendelkezésre a felszín hűtésére. Ungvári Gábor, Kis András és Báder László, a REKK.AQUA és a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kutatói szerint a vízháztartási szélsőségek – az aszályok, hőhullámok és hirtelen árvizek – közös gyökere a párolgási-párologtatási deficit növekedése. A Duna vízgyűjtőjén végzett elemzéseik azt mutatják: a vízgazdálkodásban nemcsak alkalmazkodásra, hanem tudatos csillapító beavatkozásokra is van mozgástér.

Szerzők: Ungvári Gábor és Kis András, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK)  kutató főmunkatársai és Báder László a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem doktorandusza

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A megszokott klímamagyarázat kevés a szélsőségek megértéséhez

Az éghajlatváltozás hatásait a mindennapokban leginkább a vízháztartási szélsőségek erősödésén keresztül érezzük. Közép-Európában az elmúlt húsz év egyértelműen megmutatta, hogy az aszályok és az árvizek nemcsak gyakoribbá váltak, hanem egyre szélsőségesebb formában jelentkeznek. 2024 nyárutóján pedig néhány nap leforgása alatt csaptunk át az egyik végletből a másikba: a rendkívüli szárazságot hirtelen túlzott csapadék követte, mintha felborult volna az addig ismert rend.

Vajon ezek a jelenségek valóban beleilleszthetők-e abba az elterjedt értelmezési keretbe, amely szerint az éghajlatváltozás felgyorsítja a hidrológiai ciklust, a nedves térségek még nedvesebbé, a szárazak pedig még szárazabbá válnak? Segít-e ez a megközelítés abban, hogy olyan intézkedéseket dolgozzunk ki, amelyek képesek megőrizni a társadalmi és gazdasági folyamatok stabilitását, és javítani az alkalmazkodóképességet?

Álláspontunk szerint ehhez önmagában nem elegendő a megszokott klímakeretezés. A helyzet megértéséhez elengedhetetlen, hogy a vizsgálatba bevonjuk a párolgási–párologtatási deficit jelenségét, valamint azokat az adatokat, amelyek ennek mérhető növekedését és területi különbségeit mutatják. Ebben a szemléleti keretben készült el a REKK.AQUA útmutatója is, amely a vízhiányos és vízszűkös helyzetek kezelésére alkalmas megoldásokat rendszerezi, a megvalósításhoz szükséges szakpolitikai tapasztalatokkal és gyakorlati példákkal együtt.

Cikkünkben az útmutató alapjául szolgáló eredményeket és az alkalmazott értelmezési szemléletet mutatjuk be, szakmai párbeszédre invitálva az olvasót. Az elemzés részletesen feltárja azt a folyamatláncot, amely mentén az üvegházhatású gázok növekvő légköri koncentrációja szélsőséges vízháztartási helyzetekhez vezet. A bemutatott összefüggések a Duna vízgyűjtőjére összegzett adatokra épülnek, amelyek alapján jól nyomon követhetők a vízháztartási folyamatokat mozgató fő hajtóerők változásai az 1961 és 2020 közötti időszakban.

A Duna-medence párolgásának kényszerítő paraméterei (bal panel, felülről lefelé): a levegő hőmérséklete (℃), nettó sugárzás (mm) és relatív páratartalom 1961-től 2020-ig. Éves átlagos párolgás (felső jobb) és 30 éves havi átlagok a párolgásról (alsó jobb panel). Forrás: (Báder és mtsai., 2023) Egyre több energia érkezik, de elfogy a víz a hűtéshez

A fenti ábrákon bemutatott adatok egyértelműen jelzik, hogy az elmúlt évtizedekben nőtt a földfelszínt elérő napsugárzás mennyisége. Ennek egyik oka, hogy a melegedő légkörben csökken a felhőzet, így több energia jut el közvetlenül a felszínig. A nagyobb besugárzás hatására a talaj erősebben melegíti a talajközeli légrétegeket, miközben csökken a relatív páratartalom. Ez azt jelenti, hogy a légkör egyre „szomjasabbá” válik, vagyis egyre több vizet képes elvonni a felszínről párolgás és párologtatás formájában.

Ez a folyamat a felszínről kikényszerített párolgás növekedéséhez vezet, különösen a nyári hónapokban, amikor a napsugárzás eleve a legerősebb. A probléma ott kezdődik, hogy ez a megnövekedett párolgási igény csak addig elégíthető ki, amíg rendelkezésre állnak talajnedvesség-tartalékok. Amikor ezek kiürülnek, a felszín már nem képes „vízzel hűteni magát”, és az addig párolgásra fordított energia közvetlenül hőként szabadul fel. Ekkor indul meg az intenzív felmelegedés, amely a hőhullámok gyors felépüléséhez vezet.

A hőhullámok kialakulásának késleltetése – vagy elkerülése – tehát szorosan összefügg azzal, hogy mennyi víz áll rendelkezésre a párolgásra és a növényzet párologtatására. Ha ez a „hűtőmechanizmus” nem működik, egy öngerjesztő folyamat indul el. Ilyenkor elszakad egymástól a felszínt érő napsugárzás energiája és annak párolgáson keresztüli „elvezetése”: a beérkező energia egyre kisebb része távozik a vízpárával ún. látens hő formájában, és egyre nagyobb része melegíti közvetlenül a felszínt. Ennek a folyamatnak jó példáját adták a 2022-es hazai aszályos viszonyok, és ez, a felszínt párolgásra kényszerítő hatás jelenik meg a talajvízszintek csökkenésében is.

A párolgási deficit: amikor a napenergia hővé válik

Ez pedig egy hiányállapot: annak a vízmennyiségnek a hiánya, amelyre ahhoz lenne szükség, hogy egy adott területen elkerülhető legyen a túlforrósodás. Viszonyítási alapként egy kiegyensúlyozott víz- és energiaháztartási állapot szolgál, amelyben elegendő talajnedvesség áll rendelkezésre ahhoz, hogy a napsugárzás által vezérelt párolgás folyamatos maradjon. A párolgási deficit tehát azt a hiányzó vízmennyiséget jelenti, amelynek elpárologtatása jelenleg elmarad, így a napenergia „feleslegesen” hővé alakul. Másképp fogalmazva: egyfajta hűtővízhiányról beszélünk.

Az éghajlatváltozás ezt a hiányt tovább növeli, ami egyre gyakoribb és egyre súlyosabb aszályok kialakulásához vezet. A növekedés egyik oka, hogy a felszínt érő sugárzás mennyisége nő, ami a párologtatáshoz szükséges vízigényt is emeli. Ugyanakkor a másik oldalon, a rendelkezésre álló vízkészletek szempontjából is hátrányos folyamatok zajlanak – kedvezőtlenebb a csapadék eloszlása és nő az egyszerre leeső víz mennyisége. Emellett a földhasználati változások hosszú távon rontják a talaj állapotát: csökken a talaj vízraktározó képessége, nő a burkolt felszínek aránya, és romlik a nedves és száraz időszakok közötti víztartalékolás lehetősége. Tovább súlyosbítja a helyzetet a fás vegetáció visszaszorulása, amely így egyre kevésbé képes a talaj mélyebb rétegeiből vizet mozgósítani a párologtatási kényszer kielégítésére.

A Duna-medencére vonatkozó vizsgálatok azt mutatják, hogy mindez mérhető módon is megjelenik a víz- és energiaháztartás alakulásában. Az 1961–1990 közötti időszakban átlagosan egy hónapig tartott az az időszak, amikor a párolgási igény meghaladta a csapadékot. Ez az időtartam 1991 és 2020 között már átlagosan három hónapra nőtt. A változás jól mutatja, hogy a besugárzási kényszer erősödése és a párolgást tápláló vízkészletek romlása egymást erősítve járul hozzá a párolgási deficit növekedéséhez.

A csapadék és a párolgás havi eloszlásának eltolódása a Duna-medencében az 1961-1990-es időszakról 1991-2020-ra. Az első időszakban a párolgás csak júliusban haladja meg a csapadékot, a második időszakban pedig mindhárom nyári hónapban meghaladja a csapadékot. Forrás: (Báder, Szilágyi, Négyesi, et al., 2023)

A fenti ábrák üzeneteit az alábbi infografika foglalja össze:

A túl száraz és a túl nedves szélsőség ugyanannak a folyamatnak a része

A víz- és energiaháztartási deficit nemcsak tartós túlforrósodáshoz vezet, hanem további szélsőségeket is előkészít. A magasabb felszíni és léghőmérséklet együtt jár a légkörben felhalmozódó nagyobb nedvességtartalommal. Amikor ez a meleg, páradús levegő hirtelen lehűlést okozó időjárási helyzetekkel találkozik, intenzív csapadékképződés indulhat meg. Pontosan ez történt Közép-Európában 2024 szeptemberében.

A túlszáraz állapotból a túlnedves helyzetbe való gyors átbillenés tehát nem a folyamatok „felborulását” jelenti. Épp ellenkezőleg: beleillik abba a logikába, amelyet a párolgási–párologtatási deficit fokozatos növekedése alakít ki. Ugyanannak a rendszernek a különböző megnyilvánulásairól van szó.

Ennek az összekapcsolódó víz- és energiaháztartási hiánynak a kezelése megköveteli, hogy újragondoljuk a táj valódi lehetőségeit a talaj nedvességtartalékainak megőrzésében és hasznosításában. A földrajzi adottságok és az éves vízkészlet – a csapadék és a felszíni vizek mennyisége – azonban világos határokat szabnak annak, hogy egy-egy régió meddig képes csökkenteni a hiányt vagy mérsékelni annak hatásait. Érdemi javulás csak akkor érhető el, ha a növelhető párolgási teljesítmény lépést tud tartani a felszínt érő nettó sugárzás növekedésével, vagy akár meg is haladja azt.

A burkolt területeken és azokon a felszíneken, ahol a talajnedvesség-tartalékok már kimerültek – például sok szántóterületen és a településeken –, az első és elkerülhetetlen lépés az, hogy a nagy energiatöbblet időszakaiban újra megteremtsük a párolgás lehetőségét. Az ilyen, párolgásra akár csak időszakosan képtelen területek kiterjedése mára olyan nagy és összefüggő lett, hogy a korábban még működő területi kiegyenlítő hatások nagyrészt eltűntek. Ennek következményeként a hőterhelés koncentrálódik, és önálló hősziget-jelenségek alakulnak ki.

A megoldás kulcsa a táj vízmegtartó és párologtató képessége

A globális és regionális léptékű változások közepette egyre fontosabbá válik, hogy egy-egy terület mennyire képes saját mikroklímáját alakítani. A helyi hőmérséklet, a páratartalom és a légmozgás együttesen határozza meg azt, amit valójában érzékelünk a melegből – az úgynevezett érzékelt hőmérsékletet. Ez pedig közvetlenül befolyásolja a közérzetünket, a jóllétünket, vagy éppen azt, hogy mennyire válik elviselhetetlenné a nyári hőség. A gyakorlati tanulság az, hogy nem egyetlen tényezőt kell szabályozni, hanem a mikro- és mezokörnyezet hőmérsékletét, páratartalmát és légmozgását együtt kell alakítani.

Ez a szemlélet segít megérteni azt is, hogy mi a különbség az olyan földhasználati formák között, amelyek nagy párolgási potenciállal rendelkeznek, például a vizes élőhelyek és az erdők. Mindkettő képes a felszínt érő többlet napsugárzás jelentős részét visszajuttatni a légkörbe párolgás és párologtatás révén. Az erdők azonban ezen túl árnyékolnak is, ami alacsonyabb talajmenti hőmérsékletet eredményez. Ez a kettős hatás – az energia elvezetése és az árnyékolás – érezhetően kellemesebb mikroklímát hoz létre. Az erdők „aktív árnyékolása” így jóval többet jelent egy mesterséges árnyéknál: az ökoszisztéma-szolgáltatások teljes körét nyújtja, vagyis mindazt, amit egy jól működő zöld infrastruktúra az éghajlati szélsőségek mérsékléséhez hozzá tud adni.

A Duna vízgyűjtőjén és Délkelet-Európa különböző alrégióiban azonban jelentős eltérések vannak a csapadékmennyiségben és a földrajzi adottságokban. Ezek határozzák meg, hogy hol és milyen mértékben befolyásolható a párolgás nyári vízhiánya. A hagyományosan ismert felvízi–alvízi kapcsolatok mellett a párolgás és párologtatás egy újfajta összekapcsoltságot is létrehoz a térségek között, az uralkodó szélirányok mentén. Ez a kapcsolat akkor is létezik, ha nem vesszük figyelembe, és hosszú távon hatással van a közös jólétünkre.

Ahogyan az árvízkockázat kezelése már ma is közös szabályokat és intézményeket igényel egy vízgyűjtő különböző részei között, úgy a párolgás és párologtatás tudatos kezelése is hasonló együttműködést követel meg. Ennek azért van jelentősége, mert a párolgás nemcsak helyi hűtőhatással bír, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy a szárazföldek belső területein több csapadék keletkezzen. A nedvesség „újrahasznosítása”, vagyis a csapadék visszaforgatása így fontos szerepet játszik a szélsőséges éghajlati jelenségek csillapításában – feltéve, hogy a földhasználat ezt a funkciót támogatja.

A csapadék visszaforgatásának hatékonysága összekapcsolja az uralkodó szélirányok mentén fekvő térségek ökológiai rendszereinek teljesítményét. Ezek az egymásra ható folyamatok együttesen befolyásolják, mennyire erősek vagy mérsékeltek az éghajlati szélsőségek. A cikk végén bemutatott ábra ezt a kapcsolatrendszert szemlélteti, megmutatva, hogyan fonódnak össze a tájhasználaton keresztül a természeti és a társadalmi folyamatok.

Az ökoszisztéma-szolgáltatások úgynevezett támogató csoportjába tartozik többek között a tápanyagkörforgás, a biomassza-termelés és a párologtatás, valamint a talajképződés. Ezek a folyamatok a vízkörforgás alapvető elemei, amelyek a vegetáció működésén keresztül visszahatnak magára a vízkörforgásra is. A növényzet szempontjából a biomassza előállítása és a párologtatás az a „teljesítmény”, amely lehetővé teszi a napsugárzás hasznosítását és a túlforrósodás elkerülését. Ennek javulását a talajképződés teszi lehetővé: a mélyebb, jobb szerkezetű talaj több csapadékot képes eltárolni, ami kiegyenlítettebb, jobb időzítésű párologtatást eredményez. Ez pedig kedvez azoknak a növényfajoknak, amelyek nagyobb párologtatási teljesítményre képesek.

Mindezek együttesen – változatlan külső feltételek mellett is – a párolgási deficit csökkenése felé hatnak. Vagyis a természetes szukcessziós folyamatok eredményeként stabilabb vízháztartási állapot alakulhat ki.

A szárazföld feletti helyi és táji vízkörzések csapadék-visszaforgatási képességének növelése és a párologtatási deficit csökkentése valójában ugyanannak a folyamatnak kétféle megfogalmazása. A vízkörforgás „teljesítménye” azonban nemcsak természeti kérdés: ez az a természeti tőke, amelyre minden más ökoszisztéma-szolgáltatás – az ellátó, a szabályozó és a kulturális szolgáltatások – épül. Amikor a vízháztartási deficit romlik, ez a tőke csökken, és ez közvetlenül hat a társadalmi jólétre is.

Végső soron a nyári párolgási deficit és a rendelkezésre álló csapadék – illetve a felszíni vízpótlás lehetősége – határozza meg, hogy egy adott térségben milyen beavatkozások lehetnek hatékonyak a vízhiány és az aszály kezelésében. A bemutatott útmutató ezeknek a gyakorlati intézkedéseknek és a hozzájuk kapcsolódó szakpolitikai eszközöknek ad rendszerezett áttekintést.

A cikk alapjául szolgáló elemzés összeállítását az ECF (G-2309-66845) támogatása tette lehetővé.

Referenciák

• Báder, L. (2020). „Táji hőszigetek” és hatásuk az éghajlati energia- és vízmérlegre. Tájökológiai Lapok, 18(2), 87–96. https://doi.org/10.56617/tl.3487
• Báder, L., & Szilágyi, J. (2023). Widening Gap of Land Evaporation to Reference Evapotranspiration Implies Increasing Vulnerability to Droughts in Hungary. Periodica Polytechnica Civil Engineering. https://doi.org/10.3311/PPci.21836
• Báder, L., Szilágyi, J., Négyesi, K., Nagy, E., & Földváry, L. (2023). Changes and trends in the climatic water balance of the Danube River Basin based on meteorological, hydrological, and gravimetric data for the period 1961-2020. In Hydrocarpath International Conference: Hydrology of the Carpathian Basin: Catchment Experiments and Modeling for Improved Description and Prediction of Hydrological Processes. Soproni Egyetem Kiadó.
• Báder, L., & Ungvári, G. (2022). A városi hőszigethatás mérséklése a párolgás növelésével. Tájökológiai Lapok, 20(1), 5–22. https://doi.org/10.56617/tl.3369
• Ellison, D., Morris, C. E., Locatelli, B., Sheil, D., Cohen, J., Murdiyarso, D., Gutierrez, V., Noordwijk, M. V., Creed, I. F., Pokorny, J., Gaveau, D., Spracklen, D. V., Tobella, A. B., Ilstedt, U., Teuling, A. J., Gebrehiwot, S. G., Sands, D. C., Muys, B., Verbist, B., … Sullivan, C. A. (2017). Trees, forests and water: Cool insights for a hot world. Global Environmental Change, 43, 51–61. https://doi.org/10.1016/j.gloenvcha.2017.01.002
• Horváth, Á., & Breuer, H. (2023). A víz körforgalma a légkörben és a 2022-es rendkívüli aszály meteorológiai háttere. Légkör, 68(1), 2–8. https://doi.org/10.56474/legkor.2023.1.1
• Kravčik, M., Pokorný, J., Kohutiar, J., Kováč, M., & Tóth, E. (2007). Water for the Recovery of the Climate—A New Water Paradigm. People and Water NGO.
• Millennium Ecosystem Assessment Program (Szerk.). (2005). Ecosystems and human well-being: Synthesis. Island Press.
• Ungvári, G., & Báder, L. (2024). Egy felvetés és egy körkérdés: A kék és zöld vízforgalom valamint az éghajlati vízhiány egységes szemléletében való kezelése. Hidrológiai Közlöny, 104(3), 61–66. https://doi.org/10.59258/hk.16465
• Ungvári, G., & Kis, A. (2019). A macroeconomics‐inspired interpretation of the terrestrial water cycle. WIREs Water, 6(6). https://doi.org/10.1002/wat2.1380

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Másfélfok: ezért válnak egyre szélsőségesebbé az aszályok és árvizek bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Miközben a műanyagba csomagolt készételek a globális élelmiszer-rendszer egyik leggyorsabban növekvő szegmensét jelentik és két évvel ezelőtt 71 millió tonnányi készételt gyártottak világszerte, mikróban történő melegítésük során rengeteg mérgező anyag szabadulhat fel a csomagolásukból – derül ki a Greenpeace International új tanulmányából. A Greenpeace szerint a fogyasztókat világszerte félrevezetik a „mikrohullámú sütőben biztonságos” feliratok, miközben a szabályozó hatóságok szemet hunynak a probléma felett, a műanyaggyártás pedig növekszik és az egészségügyi kockázatok halmozódnak. Megkérdeztünk egy dietetikust is,  a táplálkozástudomány mit mond a mikrózásról és a készételekről.

Több százezer mikro- és nanoműanyag-részecskét, valamint mérgező vegyi anyagok „koktélját” juttathatja közvetlenül az ételbe a  műanyag csomagolású készételek és elvitelre szánt ételek mikrohullámú sütőben vagy sütőben történő melegítése. 2024-ben annyi műanyag csomagolású készétel készült, hogy 12,6 kilogrammot evett átlagban minden ember, összesen 71 millió tonna. A Greenpeace és több zöldszervezet azért is kongatja a vészharangot, mert a műanyag csomagolás az összes műanyag mintegy 36 százalékát teszi ki, és a globális műanyaggyártás a jelenlegi szint több mint duplájára nőhet 2050-re – áll a Nemzetközi Energiaügynökség elemzésében.

„A „Megfőztük magunkat? A műanyagba csomagolt készételek rejtett egészségügyi kockázatai” című jelentés 24 friss tudományos tanulmányt vizsgált meg, és arra jutott, hogy a „melegítésre biztonságosként” reklámozott élelmiszerek valójában emberek millióit tehetik ki nap mint nap láthatatlan szennyeződéseknek” – áll a Greenpeace jelentésében.

Egy vizsgálat szerint mindössze öt perc mikrohullámú melegítés után több százezer részecske oldódott ki a műanyaggal becsomagolt ételszimulánsokba – akár hétszer több mint sütőben történő melegítésnél. A melegítés drámaian növeli a kémiai szennyeződést. Több tanulmány szerint a mikrohullámú tesztek során gyakori műanyagokból – például polipropilénből és polisztirolból – különféle adalékanyagok oldódtak ki az ételbe vagy ételszimulánsokba, például lágyítók és antioxidánsok.

„Több mint 4200 veszélyes vegyi anyag ismert, amelyeket műanyagokban használnak vagy azokban jelen vannak, és többségük nincs szabályozva az élelmiszer-csomagolásban. Néhány közülük – például a biszfenolok, ftalátok, PFAS „örök vegyi anyagok”, valamint mérgező fémek, mint az antimon – kapcsolatba hozható rákkal, meddőséggel, hormonális zavarokkal és anyagcsere-betegségekkel” – hívja fel a figyelmet a jelentés.

A Greenpeace szakemberei szerint a műanyag vegyi anyagok már a testünkben vannak: közel 1400 élelmiszerrel érintkező műanyagból származó vegyi anyagot mutattak ki emberi szervezetben, és egyre több bizonyíték köti az ilyen kitettséget idegrendszeri fejlődési zavarokhoz, szív- és érrendszeri betegségekhez, elhízáshoz és 2-es típusú cukorbetegséghez.

„A régi, karcos vagy újrahasznált edények rosszabbak: az elhasználódott műanyag majdnem kétszer annyi mikroműanyag-részecskét bocsát ki, mint az új csomagolás” – áll a Greenpeace-jelentésben.

Ezzel a növekedéssel a Greenpeace szerint a szabályozó hatóságok nem tartották a lépést. Világszerte kevés iránymutatás létezik az élelmiszer-csomagolásból felszabaduló mikroműanyagokra vonatkozóan, és az olyan címkék, mint a „mikrohullámú sütőben használható” vagy „sütőben használható”, a jelentés szerint hamis biztonságérzetet keltenek a fogyasztókban. A jelentés figyelmeztet: a műanyagválság ugyanazt a mintát követi, mint korábban a dohány, az azbeszt vagy az ólom esete. Bár a tudományos figyelmeztető jelek egyértelműek, az iparág tagadással reagál, a szabályozás pedig késlekedik.

Mit mond a dietetikus?

„Önmagában attól, hogy egy étel mikrózható, még nem lesz táplálkozásélettani szempontból kedvezőtlen, az viszont veszélyt jelenthet, ha műanyag borítással kerül a mikróba” – mondta el Vajdovich Dorottya dietetikus, táplálkozástudományi szakember.

“Bizonyos körülmények között a csomagolóanyagból műanyag részecskék juthatnak az ételbe. A hő, a zsiradék, a savas közeg, az ismételt használat és az ételek „öregedése” vagy a hosszú tárolási idő fokozhatja ezt a kioldódást. A szakirodalomban különösen a biszfenolok, ftalátok, illetve a mikro- és nanoműanyagok szerepelnek gyakran”  –  tette hozzá a szakember.

Egy 2023-as Environmental Science & Technology tanulmány szerint a vizsgált műanyag tárolók és bébiételes tasakok esetében a mikrohullámú melegítés okozta a legnagyobb mikro- és nanoplasztik-kibocsátást; egyes mintáknál 1 cm² műanyagfelületről 3 perc alatt akár 4,22 millió mikroműanyag és 2,11 milliárd nanoműanyag-részecske is felszabadult.[VDK1]  Egy másik 2023-as Food Chemistry folyóiratba írt cikk mikrózható polipropilén dobozoknál fokozott polimerkioldódást és új kémiai melléktermék megjelenését írta le.[VDK2]  Más tudományos áttekintések (https://doi.org/10.3390/microplastics4020023, https://doi.org/10.30574/ijsra.2025.14.3.0868 ,  https://doi.org/10.1016/j.jped.2023.09.010https://doi.org/10.3389/fendo.2022.1084236 ) szerint a csomagolóanyagok fontos forrásai lehetnek az endokrin rendszer működését erősen befolyásoló biszfenolok, ftalátok, amelyek hő hatására kioldódhatnak az edényekből. Ezek az anyagok utánozhatják az ösztrogén- és pajzsmirigyhormonok működését, ezáltal hatással lehetnek a fejlődésre, az anyagcsere működésére, valamint a termékenységre is. Több tanulmány alapján a ftalátok kapcsolatba hozhatók a szív- és érrendszeri kórképekkel, elhízással, magas vérnyomással, inzulin rezisztenciával és a vérzsírszintek emelkedésével is. A mikro- és nanoplasztikok gyulladást válthatnak ki és fokozhatják az oxidatív stressz kialakulását.

Egyes nanoműanyagok a szervezetben felhalmozódhatnak és bekerülhetnek a sejtekbe is. Továbbá az idegrendszer és az agy működésére is hatással lehetnek, ugyanis átjuthatnak a vér-agy gáton és idegrendszeri károsodást idézhetnek elő.

Mindezek alapján elmondható, hogy van biológiai hatása a mikroműanyagoknak, de még nincsenek egyértelmű bizonyítékok, emiatt további vizsgálatok szükségesek. [VDK1] 

Az viszont fontos tudományos szempont, hogy a kioldódás ténye és az emberi egészségre gyakorolt potenciális kockázat nem ugyanaz, de ettől függetlenül a megelőzés tényére kell helyeznünk a hangsúlyt – hangsúlyozta a dietetikus. Szerinte a kockázat mértéke ugyanis függ a műanyag típusától, illetve az engedélyezett csomagolóanyagok biztonságosságát is folyamatosan nyomon követik. Fontos tény az is, hogy az EFSA 2023-as BPA-kockázatértékelése után az Európai Bizottság 2024 decemberében betiltotta a BPA használatát az élelmiszerrel érintkező anyagokban az EU-ban.[VDK2] 

Gyakorlati javaslat tehát, hogy a forró vagy zsíros ételt lehetőleg ne műanyagban melegítsük, főleg ne karcos, régi vagy ismeretlen jelölésű dobozban. Biztonságosabb választás az üveg vagy a kerámia edény.

A mikrohullámú sütő története 1946-ra nyúlik vissza, amikor Amerikában egy radarállomáson a dolgozók észrevették, hogy a munkába vitt ételeik felmelegednek. Percy Spencer amerikai mérnök fedezte fel, hogy a radar által kibocsátott mikrohullámú sugarak melegítették fel az ételt. Ebből fejlesztették ki az első, majdnem két méter magas mikrohullámú sütőt. A pulton elhelyezhető háztartási modell igazán a 1970-es években terjedt el Amerikában, Magyarországon pedig a 1990-es évek elején.

A mikrózás egy energiahatékony és legtöbb esetben tápanyagmegőrző ételmelegítési módszer, ami ugyan kismértékben változást okozhat a tápanyagok szerkezetében, de összességében egy egyenletesen átmelegített étel esetében megfelelő mikorobiológiai tisztaságú és gyorsan fogyasztható lesz az étel” – tette hozzá Vajdovich. Dietetikai szempontból nem a melegítési mód az elsődleges kérdés, hanem az étel összetétele, azaz, hogy mennyi benne a só, a telített zsír, a hozzáadott cukor, a rost, a fehérje, a zöldség aránya, milyen mértékben feldolgozott termékről van szó és adott esetben milyen a csomagolóanyag, amiben tárolják.

A készételek a legnagyobb probléma

A valós problémát tehát leginkább az jelenti, hogy a mikrózható készételek nagy része az ultrafeldolgozott élelmiszerek kategóriájába esik és leggyakrabban műanyag csomagolóanyagban tárolják.

A túl sok ultrafeldolgozott élelmiszer fogyasztása többféle egészségügyi problémával is összefügghet, különösen a szív- és anyagcsere-betegségekkel, a mentális problémákkal és a magasabb halálozási kockázattal. Meggyőző bizonyítékot találtak a 2-es típusú cukorbetegség, és erős-jelzésű kapcsolatot többek között az elhízás, depresszív kimenetek és az összmortalitás irányában is – mondta a táplálkozási szakértő. [VDK1] 

Vajdovich Dorottya úgy véli, hogy a készétel lehet időnként praktikus és vállalható kompromisszum, de ne ez legyen az étrend gerince, és mindig gondosan figyeljünk az összetevőlistára és a tápanyagösszetételre is. Jó kompromisszumos választás az az étel, amelyik rövid összetevőlistás, alacsonyabb sótartalmú, tartalmaz zöldséget és valódi fehérjeforrást, és mellé kerül valami friss alapanyag is, pl. saláta, gyümölcs vagy friss natúr tejtermék. Emellett hangsúlyozandók azoknak a készételeknek az előtérbe helyezése a többi készétellel szemben, amelyeket üvegben vagy kerámiában tárolnak és nem műanyag csomagolásban.

A mikrohullámú sütőkben a melegítés során ugyanis változhat az étel víztartalma, állaga, színe, íze, tápanyagtartalma (pl. hőérzékeny vitaminok: C-vitamin) vagy bizonyos bioaktív anyagtartalma és változik a tápanyagok szerkezete is (pl. a keményítő rezisztens keményítővé válhat, a fehérjék denaturálódhatnak, a zsírsavak oxidálódhatnak). Mindezek pedig hatással vannak az emészthetőségre, élvezeti értékre és az antioxidáns aktivitásra is. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a változások nem egyediek a mikróra, hanem minden hőkezelés esetén végbemennek. [VDK2] 

A kutatások alapján a mikrohullámú sütő alkalmazására ugyanakkor egyedi, hogy pl. az élelmiszerekben található szabad zsírsavak mikrohullámú kezelése növelheti azok mennyiségét és megváltoztathatja összetételüket, ugyanis a telítetlen zsírsavak (mint az egyszeresen és többszörösen telítetlen zsírsavak) aránya csökkenhet, míg a kevésbé kedvező zsírsavaké (például telített és transzzsíroké) enyhén nőhet. A fehérjékre is hatással van, ugyanis megváltozhat a szerkezetük, ami befolyásolhatja például az emészthetőségüket, állagukat vagy akár az allergén tulajdonságaikat is. Emellett a melegítés során zajló úgynevezett Maillard-reakció (ami az íz- és színváltozásokért is felelős) szintén módosulhat. Ugyanakkor nem minden változás kedvezőtlen, mert a mikrohullámú melegítés bizonyos esetekben növelheti a fehérjék antioxidáns hatását is, vagyis segítheti a szervezetet a káros oxidatív folyamatok elleni védekezésben.[VDK3] 

Elmondhatjuk, hogy a jelenlegi szakirodalom alapján nincs olyan bizonyíték, ami arra vonatkozna, hogy a mikrohullám különösen káros hatást fejtene ki az ételekre. A legfrissebb tanulmányok azt taglalják, hogy legtöbb esetben mivel rövidebb a melegítési idő és a vízhasználat, a mikrohullámú sütő használatakor az ételek tápanyagtartalma megmarad, de a hatás erősen ételfüggő, ugyanis az ételek különböző állagúak és valóban egyes esetekben a túl nagy teljesítmény vagy a túl hosszú melegítés ronthatja az ételek minőségét.

A keményítőtartalmú ételeknél például túlzott melegítés hatására akrilamid képződhet, ami fokozhatja a daganatképződés előfordulási gyakoriságát. Ugyanakkor ez igaz akkor is, ha serpenyőben, lábasban vagy sütőben melegszik túl sokáig az étel.

A mikrohullámok az ionos részecskék vándorlása vagy a dipólusos részecskék forgása révén molekuláris mozgást váltanak ki. A mikrohullámú technika élelmiszeripari alkalmazási lehetőségeit tekintve látható, hogy a mikrohullámoknak számos előnye van, például időmegtakarítás, jobb végtermékminőség (jobb íz, szín és tápérték) és gyors hőtermelés.

“Úgy vélem, hogy nem maga a mikrohullámú sütők használata a fő probléma, hanem az ha valaki rendszeresen sietve, gyorsan eszik, nem figyel az étkezésére, nem rágja meg jól a falatot, sok gyorsételt és készételt fogyaszt, kevés friss alapanyagot használ, és az étrendje magas só-, energia-tartalmú, ultrafeldolgozott ételekből áll és emellett jellemzően kevés a friss zöldségek, gyümölcsök, magas rosttartalmú gabonafélék előfordulása az étrendben. Ez többféleképpen is növelheti az egészségügyi kockázatot, ugyanis egyrészt túlevéshez vezethet, rontja a jóllakottságérzés kialakulását, általában energiadúsabb és rostszegényebb ételekkel jár együtt, és a bevitel tekintetében gyakran több sót, telített zsírt, finomított szénhidrátot és adalékanyagot jelent” – mondta a dietetikus.

A legtöbb összesített bizonyíték alapján ehhez a mintázathoz társulhat túlsúly és elhízás, 2-es típusú cukorbetegség, magas vérnyomás, szív- és érrendszeri kockázat, magasabb koleszterinszint, magasabb halálozási ráta, valamint bizonyos mentális betegségek – például depresszió vagy szorongás – gyakoribb előfordulása. Az emésztőszervrendszer felől is vannak jelzések a nem megfelelő életmódra, például irritábilis bél szindróma, funkcionális panaszok vagy gyulladásos bélbetegségek megjelenése.[VDK1] 

A szakértők mindannyian egyetértenek, hogy az a legjobb, ha kevesebb feldolgozott élelmiszert vásárolunk, és inkább friss alapanyagokból, otthon készítjük el az ételeinket. Mivel teljesen elkerülni ma még nem tudjuk a műanyag jelenlétét, ezért a Greenpeace jelentésben kiemelik, hogy a döntéshozóktól és a vállalatoktól is elvárják, hogy csökkentsék a műanyaghasználatot és biztonságosabb megoldásokat vezessenek be.

A A gyors ebéd ára: mikroműanyagok és vegyi anyagok az ételben bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Tizenhat olyan év után, amikor valójában nem volt állami környezetvédelem, sokan kíváncsiak arra, hogy milyen lesz, amikor majd újra lesz. A választáson győztes Tisza pártnak önálló zöldtárcára vonatkozó ígérete és környezetvédelmi programja is van – egyelőre ebből tud kiindulni, aki megpróbálja felskiccelni a jövőt.


A Tisza-program környezetvédelmi fejezetének logikai szerkezete a rendszerszintű összefüggések azonosítására épül, vagyis szakít azzal a szemlélettel, amely a környezeti elemeket egymástól elszigetelt technikai problémaként kezeli. Ez így kissé bürokratikusan hangzik, de van értelme: a környezet, amelyben élünk, és amelynek a javait fogyasztjuk, egységes egész, nem szétválasztható, és a kormány (bármely kormány) akkor jár el helyesen, ha egységben kezeli. Arról esetleg lehet vitázni, hogy jó-e, ha a vízügy és a környezetvédelem egy minisztériumban van, vagy hogy ehhez a tárcához kell-e tartoznia az erdőgazdálkodásnak, a mezőgazdaságnak (földügy) stb. – de hogy ezek a területek logikailag és ökológiailag összetartoznak, az aligha lehet vitás. A Tisza programjának környezetvédelmi fejezetét láthatóan olyanok írták, akik értik vagy sejtik ezt az összefüggést, amire nem csak a tartalom utal, hanem az is, hogy a mezőgazdasági témakör is a zöld blokkban kapott helyet a programon belül.

A szöveg alapvetése, hogy korunk első számú környezeti problémája, a klímakrízis létezik (ami az Orbán-kabinet megközelítésében nem volt egyértelmű), és súlyosan érint bennünket; a magyarországi táj kiszáradása és a felszíni-felszín alatti vizek minőségi romlása nem kizárólag természeti adottság, vagy az éghajlatváltozás elkerülhetetlen következménye, hanem a hibás vízgazdálkodási és ágazati gyakorlatok eredménye is.

A legfontosabb és talán a legelőremutatóbb elem a programban az a szemlélet, hogy a megoldás nem a még gyorsabb vízelvezetés, és pláne nem az eddig alkalmazott katasztrófavédelmi logikájú árvízvédelem, hanem a „vízmegtartó ország” koncepciója, amely az ökológiai szempontokat integrálja a kapcsolódó szakpolitikai területek, a mezőgazdaság, az építészet, a városüzemeltetés stb. területével is.

Hasonlóképpen progresszív a vízgazdálkodás decentralizációja, a vízgyűjtő-alapú megközelítés (még akkor is, ha ez inkább csak visszatérés a NER előtti gyakorlathoz). Öröm látni a szövegben a „szivacsváros” koncepciót és a kék-zöld infrastruktúra (esőkertek, szikkasztóárkok) prioritássá emelését, ami tényleg a legkorszerűbb nyugat-európai adaptációs stratégiákkal mutat rokonságot. Ide tartozik a talajra mint „a legnagyobb természetes víztározóra” történő hivatkozás is, amely összeköti a talajvédelmet a vízkészletek megőrzésével. A program öntözési (vízgazdálkodási) paradigmaváltást ígér: nevesíti a talajt mint a legnagyobb víztározót – ez elmozdulás a drága, betonműtárgyakra és vízpazarló technológiákra épülő öntözésfejlesztéstől a talajkímélő művelés (no-till, takarónövényzet) irányába, ami a párolgás csökkentésével és a vízbeszivárgás segítésével a táj aszálytűrő képességét javítja.

Jó pont jár a szennyezőanyag-monitoring megjelenítéséért, és külön is üdvözlendő az újonnan megjelenő szennyezők (mikroműanyagok, hormonok, gyógyszermaradványok) nevesítése. Ezek a láthatatlan veszélyforrások a jelenlegi közműrendszerek számára komoly kihívást jelentenek, így a monitoringhálózat fel- vagy visszaállítása közegészségügyi szempontból is kritikus pont lehet.

A hulladék-értékláncon belül a biomassza-alapú hasznosítás és a körforgásos gazdaság összekapcsolása a mezőgazdasággal (komposztálás) az egyik legnagyobb eddigi kihagyott ziccer, és az egyik sarokpont az új programban. Ezen a területen ígéretei is vannak a Tiszának, például az egyszerre nagyon sikertelen és nagyon drága MOHU-koncesszió felülvizsgálata – ezt fölösleges is továbbgondolni, mert ha megtörténik, az alapjaiban változtatja meg az egész hulladékgazdálkodást (rá is férne a szektorra amúgy).

A program – különösen az előzményekhez, a 16 év fenntarthatósági nihiljéhez képest – ígéretes, de messze nem hibátlan, illetve hiánytalan. Ami első olvasásra feltűnik benne, az a finanszírozási paradoxon: a megoldásra váró problémák kezelése sokba kerül, ám ahol a szöveg költségekről szól, ott inkább azok csökkentését említi.

 A programterv pontosan diagnosztizálja például a víziközművek 2-3 ezer milliárd forintos forrásigényét, és kritizálja az elavult infrastruktúrát (amelynek elaggott állapota miatt 15–60%-os a hálózati veszteség), ugyanakkor szerepel benne az EPR-díjak (gyártói hulladékkezelési díjak) csökkentése, vagy  a szabadstrandok ingyenességének fenntartása – mindkettő helyes, de a forráshiányt nem oldja meg (sőt). Nem derül ki, hogy ha a vállalati befizetések csökkennek, és a lakossági terhek sem nőnek, miből finanszírozható a világtörténelmi léptékű közműrekonstrukció – és ez még csak egy elem a feladatsorban, hiszen például a vízvisszatartásnak is lesznek költségei, várhatóan százmilliárdos nagyságrendben.

A tervezet komplex tájhasználati reformot hirdet, de nem mondja ki, mi történik, ha az érdekek ütköznek. A szöveg egyszerre támogatja a (korszerűsített) öntözés fejlesztését és a vízmegtartást. Aszály idején az öntözés – még ha precíziós is – vizet von el a természetes rendszerektől, és a program nem állít fel prioritási sorrendet a két cél között.

Ellentmondás lehet abban is, hogy a geotermikus energia használatának lakossági és ipari támogatását ígéri a „környezeti fenntarthatóság mértékéig” – ez a gumifogalom elkerüli a választ arra a kérdésre, hogy mi a teendő, ha a hőkinyerés veszélyezteti a karsztvízbázist vagy a gyógyvizeket például Hévíz és Budapest esetében (mindkét helyen ma is létező problémáról van szó, ahol inkább a geotermikus energia használatának visszafogására lenne szükség). Szerepel az anyagban a visszasajtolási kötelezettség – a termálvizeknél ez alapvető fenntarthatósági követelmény, de a gyakorlatban sokszor a kőzetrétegek befogadóképessége vagy a gazdaságosság miatt akad el, és környezeti veszélyekkel is járhat, ha a felszínről juttat szennyezést a mélybe.

A „Duna és a Tisza mederrendezése” a szöveg egyik legtöbbet kritizált javaslata. A vízügyi terminológiában a mederrendezés jelenthet mélyítést a hajózhatóságért (ami szárítja a környező talajt), vagy éppen meder-rehabilitációt is (ami lassítja a víz lefolyását, de ellentétes a hajózás érdekeivel). A program nem tisztázza, melyik irányt preferálná ezek közül.

A MOHU-koncesszió már említett felbontása – ezt anélkül is rögzíthetjük, hogy ismernénk a részleteket – súlyos kártalanítási kötelezettségekkel járhat. A program nem vázolja fel, milyen jogi konstrukcióban és mennyi idő alatt venné vissza az állam a feladatot anélkül, hogy a korábbi krízis után nagy nehezen összefércelt hulladékszállítási lánc újra összeomlana.

Hiányosak illetve hézagosan kifejtettek a végrehajtás intézményi garanciái is. A program „politikamentes” és „szakmai” vezetést ígér, de nincs benne a pontos intézményi terv, bár a tárca és a zöldhatóság önállóságának visszaállítása, a nemzeti parkok hatásköreinek megerősítése a fő kereteket kijelöli. De hogy mit fog jelenteni mindez a végeken, ahol a jogszabályok betartatása és a jogkövetés ellenőrzése zajlik, az ma még kevéssé világos: szó van ugyan például arról, hogy „megduplázzuk a természetvédelmi kezelés és ellenőrzés erejét”, de  nem derül ki a szövegből, hogy mit jelent majd ez létszámban, pénzben, jogosítványokban, és az sem, hogy milyen lesz a tárca/a kormány és a hatóságok illetve a nemzeti parkok jogviszonya, mi lesz a 2010 előtti, globálisan is példaértékű zöldombudsmani poszttal, vagy kapnak-e támogatást és jogköröket az állami feladatokat átvállaló zöld civilek az állatvédelem mellett más területeken is. 

A A fenntarthatóság rehabilitálása: mit ígér, és miről nem szól a Tisza zöldprogramja? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Korszakunkban kognitív torzítások és véleménybuborékok ássák alá a tények széles körű elfogadottságát. A hiteles kommunikáció sorskérdéssé vált – ez e heti podcast adásunk témája.

Világ hülyéi, egyesüljetek. Az információ még nem tudás. Tudomány és hírérzékenység. A magyar médiából eltűntek a szakújságírók. Az 1,5 Celsius fok csak egy politikai termék. Erdőpolitika és klímaváltozás. Ez csak néhány téma és gondolat ízelítőül a Green Policy Center által nemrég szervezett Klímatudomány a tények utáni világ viharában – Tudományos tények a közbeszédben és a döntéshozatalban című kerekasztal-beszélgetésen elhangzottakból. Magyarországon ma már nemcsak a klímaváltozás fizikai hatásaival kell szembenéznünk, hanem azzal a dezinformációs zajjal is, amelyben a tudományos alapú megközelítések gyakran háttérbe szorulnak.

A beszélgetésük során a szakértők beszéltek arról:

— Hogyan lehet hatékonyan képviselni a tudományos alapú megközelítéseket egy olyan világban, ahol a zaj és a dezinformáció gyakran elnyomja a tényeket?

— Hogyan lehet a tudomány üzeneteit a döntéshozatalba bevinni?

— Miként érhetők el a fiatalabb generációk, és hogyan építhető újjá a tudományba vetett társadalmi bizalom?

Akiket a podcastban hallunk:
• dr. Gelencsér András, levegőkémikus, az MTA rendes tagja, a Pannon Egyetem professzora

• Gilicze Bálint a Másfél fok szerkesztője

• Dudás Gergely, stratégiai kommunikációs vezető European Climate Foundation (ECF)

és a moderátor: Schaffhauser Tibor, a Green Policy Center társalapítója, senior klímapolitikai tanácsadó

A felvételt készítette és szerkesztette: Sarkadi Péter

A Zöld Hang podcast: Klímatudomány a tények utáni világ viharában bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Sokan próbálják most magyarázni a Tisza kétharmadát, és a különböző teóriák kevéssé hangsúlyozzák a civilek szerepét. Nemcsak azokét, akik hónapok óta hitből és lelkesedésből tolták a kampányt, hanem azokét, akikből az utolsó héten szervezett őrszem-csapatokat néhány civil szervezet. Pedig ami a választás napján történt a végeken, az példátlan civil hőstett volt, és sok százalékot hozott a Tiszának.

„Miért éppen Köröm?” – kérdeztem a csapatvezetőmtől, amikor két nappal a választás előtt megtudtam, hogy a Miskolchoz közeli 1500 fős településre osztottak be őrszemnek. Amire azt a választ kaptam, hogy „ott a helyiek jelzése szerint biztosan lesz visszaélés”.

Jelentkezésemhez, mint sokaknak, a DE! Akcióközösség filmje (A szavazat ára) adta a motivációt, amit rövid idő alatt 300 ezernél is többen néztek meg. Az ijedelemmel vegyes felháborodás azon, hogy a kiszolgáltatott cigányok tömegeit kényszeríti vagy fizeti le a kormánypárt, hogy rá szavazzanak, több 1500 embert késztetett arra, hogy jelentkezzen a DE! Akcióközösség, az aHang, a Civil Kollégium Alapítvány, a TASZ vagy a Tisza párt csatornáin őrszemnek, és vállalja a szavazóhelyiségek körüli őgyelgést azokon a kistelepüléseken, ahol szervezett szavazatvásárlásra lehetett számítani. Az alapvetés, miszerint idegen civilek jelenléte önmagában is visszatartó erő, később beigazolódott. A szervezők nemcsak azt a háttérmunkát vállalták, hogy fölmérjék, melyek a veszélyeztetett települések, de azt is, hogy online jogi és pszichológiai felkészítést tartsanak a leendő őrszemeknek. Az első oktatásba csaknem négyszáz ember kapcsolódott be.

A korábban szerzett tapasztalatok szerint azok a sérülékeny települések, ahol nagy az egy tömbben élő iskolázatlan, munkanélküli illetve közmunkából élő, zömmel roma lakosság. Ahol kormánypárti önkormányzat a legfőbb vagy kizárólagos munkaadó, ahol a közlekedés nehézségei vagy más okok miatt alacsony a mobilitás, és hálózatos kiszolgáltatottság köti gúzsba az embereket.

A cigánytelep még aludt

Amikor a hajnali derengésből kibontakozó körömi faluvégen tettünk egy óvatos kört, láttuk, hogy ez a település eséllyel lehet a választási bűnözés klasszikus működési terepe. A cigánytelep még aludt, csak egy asszonyt láttunk vízért ballagni a közkúthoz. Némelyik vályogház falai már elkezdték átadni magukat az anyaföldnek, másutt az ablakok helyén fóliát lebegtetett a szél, a kerítést jelképező madzagon száradt az előző nap kimosott ruha. A körömi faluvégen nyoma sincs annak, hogy mennyi pénz jött ide a Magyar Falu Program keretében és egyéb forrásokból.

A választásnak a közösségi ház ad helyet, melynek kerítésén büszkén hirdeti magát a két éve 7 millió forintból épült magyaROCKpark – “Települési önkormányzatok alaptevékenységéhez köthető eszközbeszerzéseinek támogatása és településkép fejlesztése” pályázatból -, amely a magyar pop- és rocktörténet 60 meghatározó alakjának/zenekarának állít emléket a közösségi ház hátsó udvarában. Jutott a pénzből eszközbeszerzésre is: sikerült két hangfalat venni az „önkormányzati kulturális programok lebonyolításához”. Míg a szavazóhelyiség megnyit, gondoltam meg is nézem gyorsban az óriási mikrofonokra hajazó emlékoszlopokat, rajtuk nevek, Harangozó Teritől a P-Mobilig, és egy-egy közismert slágerük pár sora.

Később, hogy felmelegedjünk, autóba ültünk, és megtekintettük a 200 millióból felújított focipályát. Ugyan hiába kerestük, mire mehetett el itt ennyi pénz, de legalább a ki tudja milyen jelzéshez felhasznált autógumiktól meg lehetett így szabadulni.

Leesett állal szemléltük a hárommilliárdból megvalósuló, hat épületből álló általános iskolai komplexumot, melynek építtetője az Egri Egyházmegye, finanszírozója Magyarország kormánya. Egy éve át kellett volna adni, de aztán inkább a projekt információs tábláján az 5-öst átjavították 6-osra. Valószínűtlen, hogy júniusig sikerül befejezni, így a 6-osból 7-est kell majd rajzolni. Mint kiderült, a falu több mint 40%-a gyerek, de azért hat épületet, még ha abból az egyik tornaterem lesz is, nehezen fognak megtölteni. A helyiek elmondása szerint a rég kinőtt jelenlegi épületben tanulók 100%-a roma, a „magyar” gyerekeket nem ide járatják a szülők.

„A cigányok nem szavazhatnak”

Bár 6 után pár perccel elkezdődött a szavazás, nem volt nagy mozgás a szavazóhelyiség körül. Mivel sajtóakkreditációt tudtam bemutatni, beléphettem a szavazóhelyiségbe is, ami a szavazás második órájában nagyon hasznosnak bizonyul. Egy asszony ugyanis feldúltan azzal jön ki, hogy „a cigányok nem szavazhatnak”. Olyan nincs, mondtam, és biztattam, menjen csak vissza, én pedig megyek utána. Kérdésemre a szavazóbizottság elnöke elmondta: „Nem igaz, hogy a cigányok nem szavazhatnak, de akinek a neve a névjegyzékben a nemzetiségi oszlopban szerepel, az nem szavazhat egyénire és pártlistára, csak a nemzetiségire. Mi erről nem tehetünk, ezt ők nyilatkozták le. Olyan nem volt, aki nem tudott szavazni. Az az ember beteg, aki ezt állítja.”

Mint ismeretes, a nemzetiségi listákról könnyebb bejutni a Parlamentbe: a pártoknak szükséges szavazatszám negyedével is megszerezhető egy mandátum. Ha ez nem sikerül, a lista első helyezettje (szavazati jog nélküli) nemzetiségi szószólóként kerül az Országgyűlésbe. Aba-Horváth István (aki szerint a romáknak az lenne jó, ha a Fidesz maradna kormányon) helye tehát mindenképpen biztosított. Mint a HVG megírta a Political Capital, amely régóta monitorozza a nemzetiségi névjegyzékek mozgásait, felfigyelt rá, hogy a roma nemzetiségi listára feliratkozók száma március elején kilőtt, és a hónap végére már több mint 41 ezerre nőtt.

A körömi romák közül többen a szavazóhelyiségben szembesültek azzal, hogy nem szavazhatnak pártlistára. Sőt, ha mi nem vagyunk ott, egyénire sem szavazhattak volna. Még a szavazóbizottság tiszás delegáltja, Gyula is úgy tudta, rendben van az, hogy csak a nemzetiségi szavazólapot nyomják a kezükbe.

„Pár éve küldtek nemzeti szavazati lapokat, csak a cigányoknak, és azt ki kellett tölteni, aztán vissza kelletett jelezni, és amikor jött a választás akkor lehetett szavazni a nemzetiségre és az egyénire. Aztán ez megszűnt, de erről tájékoztatni kellett volna az embereket. És most csak egy lapot adnak.”

„Nem tudok mit mondani, én csak olyan lapot tudok adni, amilyen oszlopban szerepel a neve. Úgy kellett volna eljönni drága hölgyem, hogy ezekről tájékozódik” – oktatott ki engem a szavazóbizottság elnöke.

Majd miután én is utánanéztem, meg a jelek szerint ők is, azt mondta: „Hát ezt benéztük. Nem tudok, mit mondani. Ketten szavaztak így eddig, szóljunk nekik – fordult a társaihoz -, hogy jöjjenek vissza, és kérjünk tőlük elnézést.”

Megjelent sajnálkozva a három település szavazásáért felelős helyi választási iroda vezetője is, elnézést kért, és megköszönte, hogy észrevettük az anomáliát. Később kiderült, hogy a községben 26 ember szerepelt a roma nemzetiségi listán. Mivel ők aláírásukkal két szavazólap átvételét igazolták, elvileg biankó csekként működhetett volna a fennmaradó 26 egyéni szavazólap. Természetesen nem állítjuk, hogy a szavazóbizottság gyakorlata mögött szándékosság volt, de az is tény, hogy amikor a szavazóhelyiség felé menet egy éppen kifelé tartó szavazatszámlálónak mondtam, hogy ez így nincs jól, fura félmosollyal azt mormogta: „én tudom!” Arról nincs információnk, hogy a bizottságban a szavazás megkezdése előtt volt-e erről vita.

Mindenesetre egy helybeli férfi nem fogadta könnyen, hogy kifejezett akarata ellenére mégis nemzetiségi listán maradt, és felháborodásában kameránkba is elmondta, hogy bement a hivatalba, hogy levétesse magát, ott elkvaterkáztak vele, majd mégsem vették le.

Cirkáló Audik, BMW-k, Mercik között

Jelenlétünk a falu lakói számára feltűnő volt, már csak a láthatósági mellény miatt is, meg azért, mert minden órában tettünk egy kört a faluvégen. Elsőként a gyerekek szaladtak ki jöttünkre – az apróbbak kíváncsian, a nagyobbak bizalmatlanul. Az egyik háznál egy sovány asszony csecsemőt tartott a kezében, még vagy három kicsi szaladgált körülötte, egyet a tízből valami bonyolult drogos ügylet miatt elvitt a gyerekvédelem. Dőlt belőle a panaszos elkeseredés. Csapatvezetőnk szórólapokat nyomtatott, ezeket is osztogattuk. „Pénzt fogad el a szavazatáért? Ne tegye, 3 év börtönnel büntethető!” – ez állt rajta. Elgondolkodva nézegették.

Visszakanyarodva a közösségi házhoz, két asszonnyal elegyedtem szóba, akik két-két kislánnyal várakoztak a virágládák szélén üldögélve. Kérdeztem, iskolás-e már a nagyobbik lány (még nem), megcsodáltam (de sajnos megjegyezni nem tudtam) különleges neveiket, kérdeztem szavaztak-e már az apukák, akikre vártak. Épp jött ki zsebre dugott kézzel téblábolva a két fiatal férfi, és az egyik válaszolt a kérdésemre: „Én ugyan nem szavazok ingyen senkire.” Kérdeztem, hogy milyen motivációra vár, amire vonogatta a vállát.

„Honnan jöhet a motiváció?” – kérdeztem még, amire azt felelte, „bárhonnan, akár innen is” – és körbenézett. Mire mosolyogva megjegyeztem, hogy mi itt leszünk estig. Lassan szedelőzködtek és elvonultak. Tudtam, hogy vissza fognak térni.

Pár óra eltelt még addig, mi közben bementünk a kisboltba, mert az a hír járta, hogy ott osztják a motivációt, és tettünk még pár kört a faluvégen is. Nem találtunk semmi dokumentálnivalót, de láttuk, hogy zavart keltettünk. Hozzánk hasonlóan cirkáltak – Magyar Falu Program feliratos drága autókkal – a polgárőrség emberei is. Az egyetlen roma polgárőrt az ajtóba állították, hogy ott 13 órát állva őrizze a szavazóhelyiség bejáratát. Más nagy autók is cirkáltak a faluban, Audik, Mercik és BMW-k, mellénk érve lelassítottak, némelyikből kaptunk néhány „hajráfideszt”, de nem érzékeltünk fenyegetést. Ez egész nap így maradt, nem úgy, mint néhány környékbeli településen, ahol autós szavazószállítók próbálták megfélemlíteni az idegen civileket.
(https://www.facebook.com/100000431555432/videos/pcb.26723675827244045/1676166973588951 és
https://www.facebook.com/100000431555432/videos/pcb.26723675827244045/1282330593870908;

Az egyik őrszem autójának ablakát be is törték, de sikerült elhajtaniuk. A hasonló okokból kárt elszenvedettek megsegítésére most gyűjtést szervezett a DE! Akcióközösség (videó: https://www.facebook.com/reel/1845705059433966 )

Meglett a motiváció

Kora délután, már messziről vigyorogva közelített a két fiatal férfi, akik nem akartak „ingyen szavazni”. Úgy látszik, bekövetkezhetett, amire vártak, mert egyenesen ráfordultak a szavazóhelyiségre. Utánuk mentem, és kérdeztem, meglett-e a motiváció. „Meg!” – felelte az egyik. Bekísértem őket a szavazóhelyiségbe, megvártam, míg ikszeltek és bedobták a szavazólapokat. Kifelé menet magam is mosolyogva megkérdeztem, „mennyiért mérik ezt mostanában?” Hogy értem én ezt, kérdezett vissza az egyikük merev arccal. Majd mikor elmagyaráztam, azt felelte, ők nem kaptak pénzt senkitől.

Délelőtti nyolcfős csapatunk egyetértett abban, hogy bármiképpen is történt a „motiváció”, ők morálisan nem, legfeljebb jogilag lennének felelősségre vonhatók. A faluvégen lakók helyzete – bármilyen eredmény születik is – rövid (és talán közép-) távon nem fog változni. Azok, akik a nagy autókkal mászkálnak közöttük, és ki tudja, mi mindent osztanak, közülük valók – rokonok, iskolatársak. Halvány remény akkor derengett fel, amikor kora délután befutott Barna Zsolt a borsodi romák Tisza kétszáznál is több Tisza szigeteinek egyik motorja, aki az utóbbi hetekben keveset aludt, de annál többet szervezkedett. Elmondta, hogy a közeli Forrón előző nap volt egy rendezvény, ahol megjelent a fideszes országgyűlési képviselő, Demeter Zoltán.

„Elég volt a romáknak!”

„Ugye élelmiszercsomag-osztás lett volna, plusz pénz, és nem nagy számban, mintegy húsz fő jelent meg a romák közül. Ők azt mondták, hogy elég, visszaadták a csomagot, visszaadták a pénzt, összetörték a zenecuccot, mert zene is lett volna. Vigyen mindent úgy, ahogy akar a Demeter Zoltán képviselő úr magával, ezt kiáltozták. Úgyhogy elég volt a romáknak.

Most beszéltem a halmaiakkal, ugye ott meg az van, hogy nem érkezett meg a pénz, ugye ezt köszönhetjük mindannyiunk munkájának. Kirincsesen tegnap mi már hajnal kettőig kint voltunk, hogy meg ne tudják megcsinálni azt, hogy menet közben leosztják a pénzt.

Megkaptuk Ongán is a választ, hogy visszakerült a pénz, visszavitték oda, ahonnan jött. Mert tudták, hogy baj van. De nemcsak itt. 260 roma Tisza sziget van Borsodban. Ez rengeteg menést jelentett, rengeteg olyan ember megkeresését, akik nem a pénz, nem az anyagi haszonszerzés végett akarnak a változás mellett lenni, hanem tényleg azért, hogy a közösségek fejlődjenek, valódi munkahelyek teremtődjenek. Ne csak papír alapon legyen a cigányság számon tartva, hanem tényleg normális képviseletet kapjon. Elég volt ez a 30 év! Lássuk, érezzük, lehet látni a cigánytelepeket, milyen jó képviseletet kaptak az emberek mindig négyévente, ötévente. Az, amit Aba-Horváth István listavezető úr mondott, hogy paradigmaváltás kell, és hogy házról házra mennek kopogtatni, az szerintem nem jött össze.”

Az viszont összejött, hogy a háttérben megszilárdult egy olyan civil társadalom, amely rendszerváltást, polgári demokráciát és európai jogállamot akar és ezért áldozatot hozni is kész. Miskolci csapatvezetőnk, Gergő a családi születésnap estéjén befogadott minket, hogy szombaton éjjel a lakásában aludjunk. A káli csapatokban három olyan fiatal is volt, akik külföldről jöttek haza, azért, hogy itthon szavazzanak és vigyázzanak a választások tisztaságára – és sorolni lehetne a hasonló kiállásokat. Amikor megnézték az esti eredményeket, látszott, hogy érdemes volt: a település korábbi 90 százaléknál is több fideszes szavazójából annyi maradt csak, hogy a négy szavazókörből három bekékült.

Mi, Borsodban is tudtuk, hogy érdemes: érzékeltük, hogy bot vagyunk a küllők között. Az őrszemeket szervezőktől tudjuk, hogy a roma nemzetiségi névjegyzékre feliratkozott 40 ezer embernek több mint a fele nem ment el szavazni. Becslések szerint ez összesen hat mandátumot jelenthetett országosan. Vagyis e nélkül nem lett volna meg a Tisza kétharmada. A helyi aktivisták kockáztatták a legtöbbet, mert ők ott maradtak. A káliak erre azt mondták: ha Magyar Péter elment egy nógrádi kis faluba, ha lehajolt 3500 emberért is, akkor ez nekik kötelességük volt. A civil szervezők már meghirdették, hogy továbbra is megvannak a célok, amelyekért érdemes “őrszemnek” lenni és tudni, hogy van kinek vetni a hátunkat.

„Folyamatosan vegzáltak bennünket!”

„Elmondhatatlanul jó érzés, hogy néhány óra alatt tudtunk valami ennyire hasznosat és jót tenni a Hazánkért. Izgalmas kaland is volt, igen, de valami fenomenálisan lélekemelő is, ahogyan vadidegen emberek, néhány üzenet váltása után összeálltak random csapatokká és hajnali 3-kor kirajzottak Budapestről a keleti országrészekbe.”

„Kis csapatunk, Tolna 03-ban egy láncszavazást akadályozott meg! 5-en voltunk először! Majd ketten maradtunk nap közben egy hölggyel, Tündivel…. ketten! Fidesz indulót ordítottak driftelő sofőrök az autóból! Kiabáltak körülöttünk egymásnak, ami nyilván nekünk szolt! Folyamatosan vegzáltak bennünket! Csak azért nem féltünk, mert nagyon eltökéltek voltunk és mert a Tisza kampánystábja azt kérte, maradjunk végig! Kaptunk erősítést később.

Helyi roma vezetők azt mondták, hogy titkos találkozók maradtak el! És nem tudott elindulni a láncszavazás! Kb. 100 szavazatot nem sikerült itt megvásárolnia valakinek….

Engem 150 kilométerről osztottak be oda, volt aki Debrecenből jött. Hajnali hatra!!! A fideszes jelölt nyert, de a levélszavazatok még talán fordíthatnak ezen. Nem az én körzetem, Simontornya környékén sem jártam soha! Gyönyörű vidék…. Cseh Tamás kicsit az én jelöltem is lett!”

Fotó: Mihalicz Csilla

A „Elég volt a romáknak!”– választási riport bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Sorra húzzák le a rolót a csomagolásmentes boltok Magyarországon, miközben Nyugat-Európában és több szomszédos országban is virágzik az üzlet.

Az újlipótvárosi Ligeti Boltban kimérve lehet kapni tartós élelmiszereket, bio fűszereket, szálas teákat, takarítószereket és olajakat, emellett a boltban sokféle kistermelői lekvár, szörp és méz is kapható. A termékek nagy része csomagolásmentes, azaz a vásárlók saját edényükbe mérhetik ki a kívánt mennyiséget. A Ligeti Bolt 2026. április végével sajnos bezár, mert a forgalom érezhetően alacsony lett. Ez a bolt a sokadik csomagolásmentes üzlet, amely végleg elköszön a vásárlóitól.

„Azért zárunk be, mert az elhúzódó gazdasági válság miatt visszaesett a forgalom, amellyel nem lehet az üzleti fenntartásához szükséges költségeket kigazdálkodni” – mondta Szabó Erika, a Ligeti Bolt tulajdonosa. “A vállalkozást négy éve vettem át a korábbi tulajdonostól, aki az első ilyen jellegű üzletet alapította meg Budapesten. Tavaly költöztünk Újlipótvároson belül, az új hely csak pár perc sétára van a régitől, ez már a költségcsökkentés miatt történt. A törzsközönség át is szokott, de egyre többen lemorzsolódtak, és körülbelül egy éve már 30 százalékos visszaesést tapasztaltunk.” Szabó Erika szerint a vásárlói kosár mérete is szűkült, sokan már csak egy-egy termékért térnek be, például a speciális lisztért, natúr kozmetikumért vagy mosogatószerért.

Sokan nem értik, mi az a csomagolásmentes bolt

“Sokan azért sem jöttek és jönnek be, mert azt gondolják, hogy drágák vagyunk, pedig ez nem igaz. A kilós árak miatt a vásárlók nehezen tudják összehasonlítani az árakat a hagyományos boltokéval, ezért sokszor drágábbnak érzik azokat. Mindenesetre az igaz, hogy a kézműves áruk jobb minőségűek és ezért drágábbak is – például a zöldségpürével készült tészták – magasabb árkategóriát képviselnek, erre pedig manapság kevesebb a fogyasztók költségkerete és emiatt kisebb is az érdeklődés. Mindezek mellett a megnövekedett költségek hónapról hónapra egyre nehezebben voltak kitermelhetők, ezért döntöttük el, hogy végleg bezárunk” – tette hozzá Szabó Erika. Szerinte a fenntarthatóságra épülő vállalkozások nem versenyképesek, állami támogatás sincs, és sokan még mindig nem értik, mit jelent a csomagolásmentes bolt, bár ha egyszer eljönnek, megértik. Jártak szervezetten a boltjába óvodások és iskolások, valamint a Műszaki Egyetem környezetgazdálkodási karának hallgatói, akik pedagógusokkal érkeztek, hogy megismerjék ezt a fajta gondolkodásmódot. Ez mindenképp jót jelentett és ebből kellene több – hangsúlyozta. A tulajdonos tapasztalata szerint a vásárlók többsége 25 – 45 év közötti, mintegy kétharmaduk nő, és főként magasabban képzettek.

Tévesen hiszik drágának

„Magyarországon a csomagolásmentes boltok helyzete sajnos nem könnyű” – kezdte Mravik-Galán Laura, a Boldog Föld – BolygóBarát Bolt tulajdonosa és a Csomagolásmentes Boltok Érdekvédelmi Egyesületének elnöke. „A csomagolásmentes boltok nem tudtak igazán elterjedni és jól megtapadni, és ennek az egyik oka, hogy a kezdeti nagy publicitás mára eltűnt, és ma már inkább csak bezárások kapcsán kerülnek a hírekbe. 2017 és 2020 között volt a nagy felfutás, akkor például Debrecenben és Győrben is három-három bolt nyílt, Budapesten tíznél is több, de alig maradtak fenn. A vidéki két városban szerintem az egymás után nyíló üzleteknek nem volt elég vásárlója, így egymást gyengítették. Mára Győrben és Debrecenben egy sem maradt, Budapesten is jelentősen csökkent a csomagolásmentes üzletek száma, és a Ligeti bezárásával hamarosan már csak öt működik.” Mravik-Galán Laura szerint egy megyei jogú város legfeljebb egy ilyen bolt eltartására képes, és a vásárlók erős árérzékenysége is korlátozza a piacot.  Ő is úgy vélte, hogy az is probléma, hogy sokan azt gondolják, ezek a boltok drágák, pedig áraik gyakran a nagy láncokéhoz hasonlóak, sőt a drogériákhoz képest akár alacsonyabbak is.

„A fennmaradáshoz elengedhetetlen a kínálat bővítése és a folyamatos megújulás. Talán épp ez az oka, hogy a boltunkban a kereslet évről évre egyre növekszik” – folytatta Mravik-Galán Laura. „Sok üzlet túl kicsi volt és emiatt túl szűk volt a választék, pedig érezhető, hogy a vásárlók csak akkor maradnak, ha az üzlet kínálata versenyképes a hagyományos boltokéval. A Bolygóbarát boltban például 50 beszállító is visz árut. Szerinte a fennmaradáshoz erős kommunikációra, reklámra és közösségi médiás jelenlétre is szükség van, videókkal sok embert lehet elérni.

Mínusz másfél tonna hulladék

„Nyugat-Európában, de akár néhány szomszédos országban is a csomagolásmentes boltok jobban működnek” – mondta a Csomagolásmentes Boltok Érdekvédelmi Egyesületének elnöke. „Szlovéniában és Pozsonyban is több bolt van, a választék szélesebb, a boltok nagyobbak, és akárcsak Nyugat-Európában, a vásárlók egyre tudatosabbak és ami a legfontosabb, hogy kevésbé kényszerülnek spórolásra. A csomagolásmentes üzletek kínálata változatosabb, nem csak alapélelmiszerekből áll, hanem a kistermelői termékek teljes spektrumát – mézeket, lekvárokat, szörpöket, liszteket, olajokat – kínálják. A vásárlók jobban értik, miért érdemes ide térni, így a kereslet stabilabb, és a működés hosszabb távon fenntartható.”

Az érdekvédelmi egyesület elnöke hangsúlyozta, hogy egy-egy csomagolásmentes bolt évente másfél tonna hulladéktól óvja meg a bolygót, hiszen a csomagolás manapság elképesztő mennyiségű szennyező anyag. Erre utal a Zero Waste Europe (ZWE) egy hat évvel ezelőtti jelentése, amely szerint az uniós csomagolásmentes szektor 2030-ra 3,5 milliárd eurós piacot érhet el, amely több mint 200 ezer új munkahelyet teremthet. A tanulmány kiemeli, hogy a kimért vásárlási modell érdemben csökkenti az egyszer használatos műanyagokat és az élelmiszerpazarlást.

A Évi másfél tonna szemetet előznek meg, de egyre több zár be bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Míg szerte Európában jelentős előrelépések történtek a házak, lakások szigetelésében, addig Magyarországon a családi házak kevesebb, mint 30 százaléka szigetelt. Mit kellett volna másként tennie az Orbán-kormánynak, s milyen megoldásokat ígér a Tisza? – erről beszélgettünk Illésné Szécsi Ilonával, az Energiaklub és a Magyar Energiahatékonysági Intézet (MEHI) projektvezetőjével.

“Az elavult magyar lakásállomány komoly problémát jelent. A családi házak több, mint kétharmada  a két legrosszabb energetikai osztályba tartozik, és ezek energiafelhasználása akár ötszöröse is lehet egy korszerű házénak. A társasházaknál valamivel jobb a helyzet, mivel a lakások egymást is fűtik, így ott körülbelül két és félszer több energiát használnak fel egy modern lakáshoz képest” – mondta el Szécsi Ilona, az Energiaklub és a MEHI projektvezetője.

Szerinte a körbeszigetelt társasházaknál is sok gond van, mert rengeteg panelházra csak 5-8 centiméteres szigetelést tettek, pedig a reálisan szükséges vastagság inkább 15 centiméter lenne. Az is jellemző, hogy a legtöbb magyar épület 1990 előtt épült, így a házak 70 százaléka már legalább 35 éves. Akkoriban még nem voltak energetikai elvárások az építkezéseknél, de a szakemberek szerint a viszonylag újabb (1990-2006 között épült) házak sem igazán jók energetikailag.

Magyarországon mintegy 800 ezer úgynevezett Kádár-kocka típusú családi ház található, amelyek jelentős része még ma sincs megfelelően szigetelve. Emellett mintegy 600 ezer vályogházban élnek, amelyek energetikailag ugyancsak korszerűtlenek.

Területi különbségek is vannak: Budapesten a legjobb a helyzet, míg Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád, Baranya, BAZ, Szabolcs-Szatmár és Heves vármegyében vannak a legrosszabb állapotúak a házak – tette hozzá.

“Meglepődve tapasztaltam néhány éve Csehországban, hogy szinte minden családi ház korszerűsítve van. Nekik 2009 óta volt felújítási programjuk, a New Green Savings, amely családi házakra és társasházakra is igénybe vehető volt, és 17 év alatt 322 ezer lakás újult meg előfinanszírozott támogatásból. A pénzt az építkezés kezdetén megkapták, nem úgy, mint nálunk, ahol csak a végén, vagy bizonyos ütemek után volt elszámolás. Ezt egy kiszámítható politikai akarat segítette, és ennek meg is lett az eredménye. Hazánkban több program is fut, például a Vidéki Otthonfelújítási Program és a falusi CSOK, amelynél rengeteg kikötés nehezíti a felvételt, ilyen például, hogy csak az 5000 fő alatti településeken érhető el, de hasonló volt a három gyermek után járó CSOK, vagy a nyugdíjasoknak igénybe vehető támogatás is. Mindegyiknél utófinanszírozás volt, ami sok család számára elérhetetlenné tette a korszerűsítést.”

Mindenki a fűtésen próbál spórolni

Magyarországon 2019-ben 1,6-szorosát fordítottuk otthonunk fűtésére, mint az európai uniós átlag, ekkorra Szlovákia már elérte az uniós átlagot a sikeres korszerűsítéseknek köszönhetően. Magyarországon a felújítási programok későn indultak, és például a társasházakra régóta nincsenek elérhető felújítási támogatások, de a legtöbb iskola, óvoda és kórház sincs leszigetelve. Szenvednek a gyerekek és felnőttek a hőségben, télen pedig csak hatalmas fűtésszámlákkal tudják megteremteni a meleget – mondta a szakember.

Szerinte a rezsicsökkentés rövid távon segített az embereknek, de hosszabb távon elmaradtak a ház- és lakáskorszerűsítések. 2022-ben, amikor a rezsilimit bevezetésével emelkedtek a rezsiárak, összesen körülbelül 25 százalék energiát takarítottak meg a magyarok. Sokan egyszerűen csak letekerték a fűtést, vagy a lakásnak csak egy részét fűtötték. Ugyanakkor emiatt sokan télen fáznak, nyáron pedig a hőségben szenvednek, miközben az épületek állapota nem változott érdemben. A házak állapotát tekintve nem is csoda, hogy a lakossági energiafelhasználás 70 százaléka a fűtésre megy el, ezért mindenki ezen spórolt, hogy a kedvezményes árat fizethesse. Abbamaradtak a pazarlások, de sokan komfortszint alá mentek, és részben áttértek a gázról vegyes tüzelésre vagy tűzifára, mert így olcsóbban jöttek ki. Sokan klímát vásároltak a nappaliba, így tudtak a limit alatt maradni, és támogatott villany- és gázárat fizetni – tette hozzá Szécsi.

2022 óta a Habitat for Humanity Magyarország vizsgálatai szerint egyre többen kerültek energiaszegénységbe. A legtöbb fával fűtő család ide tartozik, mégis kimaradnak a rezsicsökkentésből, miközben a tűzifa ára folyamatosan emelkedik.

2022-ben a magas gáz- és villanyárak miatt történt rezsiemelés hatására sokan energiaszegények lettek, még a középosztályból is, mert problémát jelentett a házuk kifűtése.

Energiaszegénynek számít az, aki nem képes megfizetni a fűtés vagy az egyéb alapvető energiaszolgáltatások olyan szintjét, mely a tisztességes életminőséghez szükséges. A rezsicsökkentési rendszerrel a szervezetek szerint három fő probléma van: nem differenciál rászorultsági alapon, a fával fűtők kimaradnak, valamint hosszú távon az energiahatékonysági beruházások ellen hat.

Elérhetetlen a felújítás

A Habitat Lakhatási jelentése szerint az alacsony jövedelmű háztartások számára a felújítás sokszor elérhetetlen, hiszen nincs elég megtakarításuk, és a legtöbben nem hitelképesek. Őket sújtják leginkább a klímaváltozás hatásai és az emelkedő energiaárak is, hiszen a védekezéshez és alkalmazkodáshoz alig van eszközük.

A zöld átállás csak akkor lehet igazságos és sikeres, ha kiterjed ezekre a sérülékeny csoportokra is. Ez viszont csak támogatásokkal lehetséges, amihez európai uniós, állami és önkormányzati finanszírozású programokra van szükség.

Az elmúlt években Magyarországon több ezer milliárd forint közpénz áramlott lakhatással kapcsolatos támogatásokba. 2020 és 2024 között az állam közel 3000 milliárd forintot fordított erre a célra, ezek nagyobbik része azonban a tulajdonszerzést segítette, nem a lakhatási körülmények javítását. Épületfelújításokra leginkább a 2021–2022-ben működő Otthonfelújítási Támogatás, a Falusi CSOK, valamint az uniós pénzekből finanszírozott energetikai korszerűsítési programok révén jutott összesen nagyságrendileg 1000 milliárd forint állami támogatás. Ezek közül azonban egyik sem szociálisan célzott, azaz szinte egyáltalán nem éri el az alacsonyabb jövedelmű, vagy kifejezetten az energiaszegénységben érintett háztartásokat- áll a jelentésben.

Szécsi azt is hozzátette, hogy a legtöbb magyar program, mint a falusi CSOK, amely az 5000 fő alatti településeken érhető el, valamint a három gyermek után járó CSOK, vagy a 2021-22-ben futó Otthonfelújítási Támogatás (3+3 millió Ft) mindenhol utófinanszírozott volt, ami sok család számára elérhetetlenné tette a korszerűsítést. A 2024 előtti felújítási támogatásokat mindig valamilyen feltételhez kötötték: gyerekszámhoz, nyugdíjas státuszhoz vagy a település méretéhez.

2024-ben végre megjelent az energetikai elvárás is az (Energiahatékonysági) Otthonfelújítási Programban, ahol legalább 30 százalékos energiahatékonyság-javulást kell elérni. Az többi pályázat viszont továbbra sem tartalmaz energetikai elvárást, így azt akár esztétikai felújításra is lehet fordítani – hangsúlyozta Szécsi Ilona.

A szakemberek szerint sok egyéb akadály is volt: az irgalmatlan mennyiségű adminisztráció és a pályázatok bonyolultsága. Ezt próbálta valamelyest enyhíteni a Habitat for Humaity Magyarország és az Erste Bank együttműködésében megvalósult FalusiLakhatás Program, amely a falusi CSOK előfinanszírozásán túl egy egyablakos szolgáltatással is segíti a pályázókat: pályázatírással, -ügyintézéssel, energetikai tervezéssel, kivitelezők kiválasztásával és műszaki ellenőrzéssel.

“A falusi CSOK szép program, de sokszor épp azok nem tudják igénybe venni, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Az 5000 fő alatti településeken lakó, többgyerekes családok sokszor nem tudják előfinanszírozni a falusi CSOK pályázatot, ha pedig egy magasabb jövedelmű család akart kistelepülésre költözni, belefuthatott abba a problémába, hogy nincs megbízható internet a településen, ami az otthoni munkavégzéshez elengedhetetlen lenne.  Úgy véljük, hogy a támogatással nem sikerült jól eltalálni a célcsoportot.”

Közben az Európai Tanács 2024. márciusában elfogadta az Épületenergetikai energiahatékonyságáról szóló módosított irányelvet (EPBD), amelyek ránk is kötelező érvényűek. Szécsi szerint nagyon fontos, hogy a döntés után az energia- és klímatervnek, valamint a Nemzeti Épületfelújítási Tervnek is tartalmaznia kellene az új célokat, és azok végrehajtását ellenőrizni is kellene, de ez sokszor – úgy vélik – elmarad. Magyarország messze van az uniós mélyfelújítási rátától: az EU-ban évi 0,5 százalék a mélyfelújítási arány, nálunk kb. 0,2 százalék. A cél, hogy ezt a rátát évi 2-3 %-ra emelje minden tagállam.

Nem pusztán szolidaritási kérdés

“Az energiaszegénység csökkentése nemcsak társadalmi szolidaritási kérdés, hanem a klímapolitika egyik leghatékonyabb eszköze is: a legnagyobb kibocsátáscsökkentés ott érhető el, ahol a legrosszabb állapotú épületeket újítjuk fel. A jövő lakáspolitikájának ezért össze kell kötnie a klímavédelmet és a társadalmi igazságosságot, hogy a zöld átállásból senki ne maradjon ki. Az energiaszegénységben érintett háztartások otthonaik felújítását kizárólag állami támogatással tudják megoldani. Ezért a hatékony felhasználás érdekében a közpénzeket ezekre a háztartásokra szükséges koncentrálni – jelzi a Habitat 2023-as jelentése.

A kormány egyik támogatási programja az Energiahatékonysági Otthonfelújítási Program, amelyben két év kb. 20 ezer lakás fog megújulni, de a felújításokra szánt 73 milliárd forintos keret hamarosan elfogy. Klímasemlegesség eléréséhez évi 130.000 otthonnak kéne megújulnia, ehhez képest a pár tízezer korszerűsítés kevés. Ennek oka ismét az adminisztráció, a megkötések és az utófinanszírozás. Másik sikeres program a piaci alapon működő Energiahatékonysági Kötelezettségi Rendszer (EKR), amelynek keretében kb. 50.000 otthon padlásfödém-szigetelését végezték el ingyenesen.

Az Energiaklub és a MEHI régóta hangoztatja, hogy a felújítási programoknak számos előnye van: munkahelyeket teremtenek, növelik az energiabiztonságot, javítják a levegőminőséget és az egészségi állapotot, valamint kifehérítik a gazdaságot.

 Hosszabb távon akár nullszaldós is lehet az állam számára egy felújítási támogatási program, miközben kevesebb rezsitámogatást kell az államnak fizetnie, a családoknak pedig fenntarthatóan lesz alacsony az energiaszámlájuk és nő az ingatlanuk értéke.

Ennek ellenére Szécsi Ilona szerint a jelenlegi kormányzatban nem látható elég elkötelezettség. Az energiaszegénység fogalmát nem definiálták, így nehéz kezelni a problémát. A Nemzeti Energia- és Klímaterv szerint a lakosság 3 százaléka energiaszegény, de ez elmarad a civil szervezetek becslésétől. A Habitat Lakhatási jelentésében az áll, hogy Magyarországon az energiaszegénységnek még nincs hivatalos definíciója, de az ezeket a tényezőket leíró mutatók alapján hazánkban körülbelül a lakosság 8-10%-át, több százezer háztartást érint: elsősorban a vidéki, kisebb településeken, rossz energiahatékonyságú családi házban élő, fatüzelést, esetleg egyedi helyiségfűtésű gázkonvektort használó, alacsony jövedelmű háztartásokat.

A Habitat azt is jelzi, hogy a 2023-as és a ‘24-es központi költségvetés lakhatási célú kiadásainak kétharmadát a „lakossági rezsivédelem” finanszírozása teszi ki. Az energiaválság miatt a rezsicsökkentés – még annak hirtelen korlátozása után is – hatalmas terhet jelent a költségvetésnek, ami hosszú távon nem fenntartható. Míg a szociális védőhálón egyre több ember hullik ki és válik bizonytalanná a lakhatása, az energia megfizethetősége is egyre több gondot fog okozni a jövőben. Ha továbbra sem kapnak célzott támogatást azok, akik igazán rászorulnak, és a közpénzek túlnyomó része a jobb módú családokat támogatja, sokan fognak még kritikusabb helyzetbe kerülni, ráadásul kitettek maradnak az energiaárak – és a rezsicsökkentés – további lehetséges változásainak. Ennek ellenére továbbra sem látszik, hogy a hazai szakpolitika a hosszútávon egyetlen észszerű megoldásban, az épületek energiaigényének csökkentésében gondolkodna, és a lakosság ez irányú támogatását tervezné. ”Az Energiaklub több szervezettel együtt évek óta készít javaslatokat, de ezeket nem igazán veszik figyelembe, mert nincs valódi együttműködés. Néha megjelennek hasonló ötletek a jogszabályokban, de inkább minisztériumi szinten, egyeztetések nélkül.”

Ugyanakkor vannak jó példák is, például a budapesti Zöld Panel Program, amely fővárosi és kerületi összefogással valósul meg, és már megjelenik benne az előfinanszírozás és az egyablakos segítség, ami különösen fontos a társasházak esetében.

Mit ígér a Tisza?

A Tisza programjában az energiapolitikai vállalásokon belül hangsúlyos rész az energiahatékonysági beruházások támogatása – mondta Szécsi Ilona. Elhatározásuk, hogy jelentős forrásokat fordítanának kiszámítható, hosszútávú épületfelújítási programokra, a magyar otthonok legalább 25 százalékát 10 éven belül magasabb energiahatékonyságúvá tennék, ami évi 100 ezer lakást jelentene. Ennek fedezete – a program szerint – a jelenleg befagyasztott uniós források hazahozatal és hatékony felhasználása, ezer milliárd forint értékben. Az Energiaklub szakembere szerint fontos, hogy mind lakossági, mind vállalati energiahatékonysági programokat terveznek. Szintén lényeges, hogy a támogatás mértékét az elérendő energiamegtakarítás szintjéhez igazítanák, és ígéreteik szerint a pályázatok egyszerűek, gyorsak lennének. Szécsi Ilona szerint “mérföldkő, hogy célul tűzték ki a több mint egymillió embert érintő energiaszegénység felszámolását a támogatások célzottabb és hatékonyabb alkalmazásával.

Az energiaszegénység csökkentése szempontjából üdvözlendő, hogy a rezsicsökkentést szociális alapon kiterjesztenék, a tűzifa áfáját 5 százalékra mérsékelnék, megdupláznák a szociális tűzifa keretet és kiterjesztenék az 5000 fő feletti településekre.

Érdemes azonban gondolni arra, hogy a tűzifa fenntartható erdőgazdálkodásból származzon, és ne okozzon fakitermelést védett erdőkből. A fakitermelés keretek közt tartását segítenék a programban szereplő szociális alapú légszennyezés-csökkentési programok (tüzelőberendezés-csere, házszigetelés és távfűtési hálózat bővítése). Fejlesztenék a távhőszolgáltatást, hogy kevesebb legyen az energiaveszteség és kiszámíthatóbb legyen az ellátás.

A fogyasztóvédelem megerősítése szintén fontos cél, amelyet – bízunk benne -, hogy a kisebb építőipari cégekre is kiterjesztenének. Ez azért is lényeges, mert sok felújításba azért nem mernek belevágni a tulajdonosok, mert nem átlátható az építési piac, és nem bíznak benne, hogy az általuk választott kivitelező minőségi munkát végez és pénzügyileg is korrekten számol el.

Az általános rezsicsökkentésről azonban az áll a programban, hogy megtartják és szociális alapon kiterjesztik. Véleményem szerint az általános, magas jövedelmű háztartásokra is érvényes rezsiár támogatást muszáj átgondolni, mert a mesterségesen, 2013 óta alacsonyan tartott gáz- és áramárak nem ösztönöznek a takarékosságra és a felújításra, mesterségesen hosszú megtérülési időket jelentve az energetikai korszerűsítéseknél. Másrészt a vállalkozások számára versenyképes energiaárat csak akkor lehet biztosítani, ha az általános rezsicsökkentést átalakítják szociális alapú energiaár támogatássá. Továbbá van olyan európai uniós támogatás (ETS2 és szociális klímaalap), amelyet nem kap meg olyan ország, ahol a fosszilis energiát általános állami támogatásban részesítik.

Természetesen a programból nem látszik minden részlet arra vonatkozóan, pontosan hogyan és miként kívánják az energiahatékonysági programokat végrehajtani, a rezsicsökkentés rendszere hogyan nézne ki, de a tisztességes, kiszámítható piaci környezet, a szakmai alapú döntéshozatal, a korrekcióra való képesség segíteni fogja a sikeres megvalósítást. Fontos, hogy mivel az energiahatékonyság, épületfelújítás számos szakterületre kiterjed (építőipar, energetika, gazdaságfejlesztés, szociális szempontok, klíma- és környezetvédelem), az érintett minisztériumok minél szorosabban működjenek együtt az energiahatékonysági programok megtervezésén és megvalósításán” – mondta el a szakember.

Ha hőség van, de szigetelés nincs

Most még tavasz van és kellemes az idő, de néhány hét múlva beköszönthet a hőség, így a cikkben megpróbálunk tippeket adni a RenoPont Otthonfelújítási Központ javaslatai alapján, hogy tudjuk kivédeni azokat az időszakokat, amikor beköszönt a forróság és ha már nem tudjuk gyorsan körbeszigetelni a házat és klímát is betenni. Jó ötlet a ventillátor, amelynek az energiafogyasztása töredéke egy klímának, de ha 30 fok felett van a levegő hőmérséklete a lakásban, házban, akkor ott csak a klíma marad. Ha még sincs erre pénz, akkor jól jöhetnek az árnyékolók kívülről, mint például a zsalugáter és a roló az ablak elé. Hajnalban érdemes átszellőztetni a lakást és éjszakára sem rossz ötlet nyitva hagyni az ablakokat. Fontos lenne a házak elé fákat ültetni, bár ezek a növények hosszútávon nyújtanak majd árnyékot, de jó előre gondolkodni.

A Minden tizedik magyar energiaszegénységben él bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A hazai civilek erejéről számos cikkben hírt adtunk már. Napjainkban egyre több helyi közösség ismeri fel Magyarországon, hogy a környezetvédelem nem csak globális ügy, hanem a mindennapok szintjén is megvalósítható. A budapesti Civil Zöldítők Egyesülete jó példa arra, hogyan lehet egy városrészben kézzelfogható változásokat elérni. Önkénteseik faültetésekkel, szemétszedési akciókkal és közösségi programokkal formálják a lakók szemléletét. Tevékenységük nemcsak a környezet állapotára, hanem a közösségi életre is pozitív hatással van. Az egyesület munkájáról Barsváriné Szabó Anita elnök mesélt a Zöld Hangnak.

A Civil Zöldítők Egyesülete az elmúlt években látványos és mérhető eredményeket ért el a helyi környezetvédelem területén. 2025-ben összesen 15 fát és 11 cserjét ültettek el a XVIII. kerületben, miközben folyamatosan dolgoztak a zöldterületek rendezésén is. Kiemelkedő kezdeményezésük volt két közösségi komposztáló létrehozása, amely hosszú távon segíti a fenntartható hulladékkezelést. Emellett közlekedésbiztonsági oktatással egybekötött kerékpáros kirándulásokat és szemétszedő akciókat is szerveztek. Az egyesület aktívan részt vett az önkormányzattal és a Burst Group-pal közös klímavédelmi projektben, amely az esőkertek kialakítására fókuszált. Mindezek az eredmények jól mutatják, hogy a helyi összefogás képes valódi változást hozni.

Korábban írtunk arról, hogy az ország számos pontján civilek tevékenykednek lakókörnyezetük megóvásáért. Cegléden például a Gerje-menti Egyesület és Baráti Társaság harmadik éve dolgozik azon, hogy a város és környéke zöldebb, élhetőbb, tisztább legyen. A Komárom-Esztergom vármegyében működő Száz Völgy Természetvédelmi Egyesület pedig a Csever-árok menti láprét vízellátásának javítása érdekében fenékküszöb építésébe kezdett, mellyel hazánk egyik legritkább növényfaját, a nagy aggófüvet igyekeznek megmenteni.

Különösen felértékelődik a civil kezdeményezések szerepe egy olyan időszakban, amikor a politikai döntéshozatalban gyakrabban a gazdasági szempontok kerülnek előtérbe a környezetvédelemmel szemben. Ilyenkor a helyi közösségek és alulról szerveződő csoportok válhatnak a természetvédelem hazai zászlóvivőivé. A Civil Zöldítők is ezt a szemléletet képviselik. Az egyesület elnökével, Barsváriné Szabó Anitával beszélgettünk.

Mikor és milyen elgondolás mentén született meg az egyesület?

Egyesületünket 2020-ban azzal a céllal alapítottuk meg a XVIII. kerületben, hogy támogassuk és erősítsük a helyiek környezettudatosságát, valamint egy tisztább és zöldebb lakókörnyezet kialakítását. Az alapító tagok közül nem mindenki ismerte egymást: különböző irányokból kapcsolódtunk össze. Volt, aki már korábban is szemétszedő aktivistaként tevékenykedett, más a városi kerékpáros közlekedés népszerűsítésében volt érdekelt, és akadt olyan is, aki közösségi tér létrehozásáról álmodott. Többen a faültetés, a zöldterületek növelése és a tudatos energiafogyasztás mellett köteleződtek el. Engem személy szerint a zero waste életmód és a komposztálás motivált. Az egyesület alappilléreit ezekből a különböző, de egymást erősítő törekvésekből alakítottuk ki.

Nagyon szerteágazó tevékenységet folytatnak. Mindig egy-egy aktuális dolog mentén lépnek akcióba, vagy vannak állandó programok is?

A tagok elsősorban a számukra fontos témákkal tudnak foglalkozni, ezért igyekszünk minden területhez kapcsolódóan rendszeresen programokat szervezni. Vannak visszatérő eseményeink is, amelyeket a kezdetek óta minden évben megrendezünk, például a tavaszi és őszi növénycserét, az őszi biciklitúrákat vagy a szemétszedő akciókat – köztük a Mikulássapkás alkalmakat is. 2024 óta havonta kertbarát klubot is tartunk. Az évek során új tagok csatlakoztak hozzánk, akik friss ötletekkel bővítették a tevékenységi körünket, és egyre több megkeresést is kapunk különböző projektekben való részvételre.

Mi az ars poeticája az egyesületnek? Mi kovácsolja a csapatot egységbe?

Mindannyiunkat a természet szeretete és a környezet védelme motivál. Egy élhetőbb jelenért és jövőért dolgozunk, elsősorban helyi szinten. A közös cél, a tenni akarás és az, hogy mindannyian a kerületben élünk, erős közösséggé formál minket.

Melyik eredményre a legbüszkébbek?

Nehéz egyetlen dolgot kiemelni, mert minden megvalósult eseményünkre büszkék vagyunk. Ezekkel sikerült elérnünk a helyi lakosságot, ami számunkra kulcsfontosságú. A szeméttől megtisztított területek, az elültetett fák és cserjék mind hozzájárulnak a környezet javításához és a szemléletformáláshoz.

Külön öröm számunkra, hogy 2024-ben elindítottuk a PIK Kertbarát klubot, amely havonta hozza össze az érdeklődőket. Az állandó és új résztvevők jelenléte megerősít bennünket abban, hogy van igény ezekre a programokra. Emellett büszkék vagyunk arra is, hogy a kerületi iskolákba visszatérő előadóként hívnak minket, és hogy munkánkat polgármesteri elismeréssel jutalmazták.

Kikre számítanak egy-egy akció alkalmával?

Elsősorban a kerület lakóira számítunk, kortól és nemtől függetlenül. Mindenkit szívesen látunk, aki érdeklődik a környezetvédelem iránt, és szeretne helyi szinten változást elérni. Középiskolások számára közösségi szolgálati órákat is tudunk igazolni egyes rendezvényeinken.

Hogyan lehet ma Magyarországon hatékonyan „zöldíteni” a lakosság szemléletét?

Mi a helyi cselekvés erejében hiszünk, iskolákban és óvodákban tartunk előadásokat, programjainkat pedig helyben szervezzük meg. A célunk az, hogy az emberek közelebb kerüljenek saját lakókörnyezetükhöz, felfedezzék annak értékeit, és ezáltal jobban meg is becsüljék azokat. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy nehéz az embereket kimozdítani otthonról, sokan keveset tartózkodnak a kerületben a munka miatt. Ezért is fontos, hogy ingyenes programokat kínáljunk, amelyek mindenki számára elérhetőek.

Hogyan tudják az emberek átlépni a komfortzónájukat? Milyen programokkal készülnek idén, és hol lehet ezekhez csatlakozni?

Folytatjuk a PIK Kertbarát klubot, amely minden hónap utolsó péntekén várja az érdeklődőket. Tavasszal növénycsereberét szervezünk, részt veszünk egy iskolai fenntarthatósági héten, valamint kirándulást teszünk a soroksári botanikus kertbe, és szemétszedő akciót is tartunk.

Májustól egy esőkert projekten dolgozunk a lakosság bevonásával, nyáron pedig kerékpáros programokat és előadásokat szervezünk. Ősszel ismét kerékpározunk, és újra megrendezzük a „Kölcsönkapott világ” című eseményt is. Terveink között szerepel komposztrostálás, ágdarálás és faültetési pályázat is. Programjainkat a közösségi felületeinken és a honlapunkon tesszük közzé, így az érdeklődők könnyen csatlakozhatnak.

A Civil Zöldítők: A változás a komfortzóna átlépésével kezdődik bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Szabó Tímea országgyűlési képviselő Szilágyi Lászlóval beszélgetett 16 éves parlamenti munkájának mérlegéről, ökopolitikáról, a demokrácia leépüléséről és az óbudai zöld küzdelmekről.

Először megtűrnek téged, később nevetnek rajtad, később harcolnak ellened, majd győzöl – mondta Nicholas Klein szakszervezeti vezető 1918-ban, bár e mondást sokan tévesen   Mahatma Gandhinak tulajdonítják. Sok harcával így van Szabó Tímea is, aki 4 cikluson keresztül, 16 éven át volt országgyűlési képviselő, de az idei április 12-i választáson már nem indul újra. E 16 év parlamenti munkájának mérlegéről beszélgetett vele Szilágyi László, akivel együtt politizált, és egy ciklusban képviselőtársa is volt az elsősorban szociális és emberi jogi témákban aktív képviselőasszonnyal.

A beszélgetés főbb témái:

• Maga a választási törvény a csalás.
• Mit hozhat a Tisza kormányzás?
• Milyen lesz a hazai politika zöld pártok nélkül?
• Milyen kudarcai voltak a hazai ökopolitikának?
• Elbábozott demokrácia. Kövér László hungarikum giga büntetései a parlamenti munka miatt.
• Harc az akkumulátoripari szennyezések ellen. A károsult magzatokkal kapcsolatos új orvosi jelenség a „Göd szindróma”.
• Az elektromos autózás nyugat-európai haszonélvezői és a magyar szemétlerakat – az európai zöldek értetlensége.
• A Fidesznek a zöldterület az semmi, az csak beépítendő.
• Óbudai harcok: a Hajógyári-sziget megmentése a NER maffiától, az Óbudai Gázgyár talajszennyezésének rehabilitációja.

A felvételt készítette és szerkesztette: Sarkadi Péter

A Zöld Hang podcast: Szabó Tímea a hazai ökopolitika harcairól bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Míg az Európai Unió és a régió országai csökkentették az orosz energiafüggőséget, Magyarország továbbra is döntően a Barátság és a Török Áramlat vezetékeken érkező orosz kőolajra és földgázra támaszkodik. Az elmúlt évek döntései nyomán beszűkült a mozgástér, és az ellátásbiztonságot érintő kockázatok az ukrajnai és az iráni háborúk miatt csak növekedtek. Ráadásul a téma annyira átpolitizálódott, hogy egyelőre egyik nagy párt sem ígér átfogó és meggyőző megoldást. Perger András, az Energiaklub energiaprogram-vezetője szerint a rövid távú szempontok háttérbe szorították a stratégiai gondolkodást, aminek következményei egyre inkább kézzelfoghatóvá válnak.

Szerző: Perger András, az Energiaklub energiaprogram-vezetője

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

Fagyosnak mondott január, öntik a betont Paks II.-nél, egy leállt kőolajvezeték, a közel-keleti konfliktusok újabb fejezete: ez csak néhány, eltérő súlyú, az energetikát érintő esemény az elmúlt hetekből. Közben zajlik a választási kampány, melynek rendkívül hangsúlyos témájává vált az energetika. A zajban a laikus emberek jó eséllyel egyre inkább összezavarodnak, nem tudván eldönteni, hogy most van baj, vagy nincs?

Kinek a dolga?

Rengeteget hallottuk az elmúlt években, hogy az energiaellátás pusztán fizikai, vagy újabban, földrajzi kérdés. Valójában az energia sosem volt szimpla szakpolitikai ügy, hiszen a gazdaság és a társadalom működéséhez nélkülözhetetlen, hogy az energia folyamatosan rendelkezésre álljon. Azaz az energia stratégiai kérdés. Az energiahordozók jelentős része azonban külföldről érkezik, elérhetőségüket és árukat gyakran olyan nemzetközi folyamatok alakítják, amelyeket a mindenkori kormányoknak kevés eszköze van befolyásolni. Ha valaki nem figyelt volna: legkésőbb a 70-es évekbeli olajválságok óta tudjuk, hogy a külföldi hatások „begyűrűznek”.

Ezért tulajdonképpen közhely, hogy a kérdésnek geopolitikai dimenziója is van, ami ráadásul időről időre felértékelődik. Bár egyértelmű, de az energetikáról folyó, a választási kampány miatt egyre inkább kiüresedő és bulvárosodó közbeszéd miatt érdemes leszögezni: az energia-ellátásbiztonság garantálása elsősorban a mindenkori magyar kormány, valamint másodsorban a területen működő, meghatározó vállalatok (különösen: MVM, MOL) felelőssége. Ez a felelősség nem hárítható át külföldi szereplőkre, vagy éppen közhatalommal nem bíró közéleti szereplőkre (politikusokra, civilekre).

Ismert kockázatok, elmaradó felkészülés

A feladat része, hogy az ellátórendszereket fel kell készíteni a várható zavarokra, esetlegesen válságokra is. Hogy fel lehet-e készülni mindenre? Egy közel-keleti fegyveres konfliktus mindig benne van a pakliban, a világ az iráni háború mentén mégis épp azt kénytelen nézni, hogy a Hormuzi-szorost övező bizonytalanságok mintegy fél évszázados története is kevés volt az alaphelyzet beárazására. Arra, hogy hiába közlekedik a világ egyik meghatározó nyersanyagának mintegy ötöde (a tengeren szállított mennyiség harmada!) egy szűk tengerszoroson, mégis előfordulhat olyan helyzet, hogy az olaj nem tud kijutni a Perzsa-öbölből.

Míg a Közel-Keleten rendszeresen előfordultak háborúk, egy európai háború lehetősége az orosz-ukrán konfliktus 2014-es kezdete után is elképzelhetetlen forgatókönyv volt. Az arra való felkészülés szükségességét legfeljebb biztonságpolitikai elemzések apróbetűs részei említhették, a szakmai közbeszédben nem fordult elő a kérdés, és így érdemi cselekvésre sem került sor.

A két ország konfliktusai 2006 és 2009 telén okoztak ugyan némi zavart a földgázszállításokban, amire válaszként 2010-re épült is Algyőn biztonsági földgáztároló létesítmény, valamint újabb vezetékek, kapcsolódások építésével alternatívát is teremtettek, így a korábbi gázválságok nem ismétlődtek meg. A kőolaj esetében nem került sor diverzifikációra, de sokáig így sem feltétlenül volt ok arra számítani, hogy a Barátság kőolajvezetékkel gondok lehetnek. Viszont 2022 februárjában, amikor az orosz hadsereg lerohanta Ukrajnát, világossá vált, vagy kellett volna válnia, hogy az energiaellátásunkat, tetszik-nem tetszik, ha sokáig húzódik, érinteni fogja a háború.

Némi valóságtagadás után, 2022 őszére a kormányzat is megértette, hogy az energia kérdését kiemelten, ársapkákon túlmenően is kezelni kell. A választásokat követő kormányalakítás után alig pár hónappal létrehozták az Energiaügyi Minisztériumot (EM), de maradt némi furcsaság a rendszerben: nemzetközi relációban egyes kulcsterületek (Paks II., illetve egyes ügyletek körüli, jelentős miniszteri aktivitás alapján a földgázbeszerzés kérdésköre) továbbra sem a szaktárcához, hanem a külügyhöz (KKM) tartoznak. Az olaj pedig maradt a döntően nem állami tulajdonú MOL felségterülete.

A kényelmes orosz olaj csapdája

A kormány a hazai olajkitermelés erősítése terén támogatta a piaci szereplőket (pl. koncessziók kiírása, kutatási programok támogatása), de ezzel is csak annyit ért el, hogy az import 2022-es, 86% körüli aránya 82-83%-ra csökkent a belföldi felhasználáson belül, az importot változatlanul továbbra is döntően a Barátság vezetéken érkező orosz olaj tette ki, sőt, az orosz olaj aránya még növekedett is.

Az orosz olajhoz való ragaszkodás jó üzlet lehetett az elmúlt években, mivel a nemzetközi szankciók miatt a „tengeri” (Brent, WTI) olajokhoz képest jelentősen (15-20%-kal) olcsóbbá vált az orosz nyersanyag. Az üzlet korlátait azonban látni lehetett, sőt kellett volna. Nem kell hozzá katonai stratégának lenni, hogy felismerjük: egy elhúzódó háború érintette régión áthaladó olajvezeték körülbelül olyan, mint a nevezetes színpadi kellékpisztoly, ami jó eséllyel legkésőbb az utolsó felvonásban szerepet fog kapni. A Barátságról is sejteni lehetett, hogy mint minden vonalas infrastruktúra, előbb-utóbb célponttá válhat a háborúban, a „mikor” pedig csak a harcoló felek idővel változó stratégiai célrendszerének függvénye, Magyarország kőolajellátásának biztonsága vélhetően egyik félnél sem elsőszámú prioritás. Érthetőbben megfogalmazva: az ellátásbiztonságunk igazán csak nekünk fontos, azt háborús feleken számon kérni szimpla felelősséghárítás.

Az imígyen relatíve olcsóvá vált orosz olaj révén jelentős adóbevételekre szert tevő kormányon felül az üzleten ugyancsak jól kereső (igaz, csökkenő tendenciával, de az elmúlt években rendre 1,5 milliárd dollár körüli adózás előtt eredményt elérő) MOL szerepe is kérdéseket vet fel. Nem látni ugyanis, hogy a cég érdemben lépett volna, hogy a százhalombattai üzemet felkészítse az orosztól eltérő összetételű tengeri olaj finomítására, hiszen az átalakítás idő- és költségigényét tavaly nyáron nagyságrendileg ugyanakkorára becsülte a vállalat, mint 2022-ben. Azonnali cselekvéssel azonban mára eljuthattunk volna az átálláshoz.

Adrián innen, Barátságon túl

Ehhez persze az is kellett volna, hogy megnyugtató válaszok szülessenek az Adria vezeték műszaki alkalmasságával kapcsolatos kérdésekre, illetve, hogy rendeződjön a vezeték horvát tulajdonosa (JANAF) és a MOL, illetve a két állam közötti konfliktus. Olajbizniszről, tehát pénzről van szó. Egy olajvezeték üzemeltetése nem rakétatudomány, a felmerülő műszaki kérdések akarattal és természetesen némi ráfordítással relatíve könnyen orvosolhatóak. Talán még a horvátok által kért tranzitdíjban is lehetett volna kedvezményt kialkudni, ha időben lép a magyar fél, és nagyobb kapacitást köt le. Csakhogy mintha valamiért nem lett volna különösebben sürgős a rendezés, a két vállalat a néhány elvégzett teszt eredményén vitatkozik, és a magyar, illetve a horvát kormány viszonya sem szívélyes különösebben.

A helyzetet tovább nehezíti, hogy Egyesült Államok tavaly óta szankcionálhatja azokat a cégeket, amelyek közreműködnek az orosz olaj szállításában. Így hiába kapott valamennyi időre mentességet Magyarország a Barátságon érkező orosz olajra, az nem egyértelmű, hogy a mentesség a tengeri úton érkező orosz olaj szállítására is vonatkozik-e, és hogy így a JANAF bevállalhatja-e annak továbbítását az Adrián. A MOL panasza az Európai Bizottság felé, miszerint az érvényben levő uniós szabályozás miatt a JANAF-nak át kellene engednie az orosz olajat, inkább pótcselekvésnek tűnik: hiába igaz, amit állít, a probléma megoldásának kulcsa valószínűleg inkább Washingtonban, mint Brüsszelben van. De akkor miért nem ott keresik? Az elmúlt hetekben Marco Rubio amerikai külügyminiszter járt Budapesten, majd Szijjártó Péter utazott Washingtonba, de nagyon úgy látszik, hogy ha rá is kérdeztek a problémára, vagy nem kapott választ a kormány, vagy az elutasító volt.

Ugyan kommunikációsan a magyar kormány mára elmozdult a „fizikailag másképp nem lehetséges megoldani” narratívától, de jelenleg még mindig ott tart a vita, hogy milyen olajat mennyi pénzért szállítson a JANAF az Adrián. A magyar kormány és a MOL láthatóan a Barátságon érkező orosz olajra tette fel az összes tétjét, ezért négy év alatt nem sikerült rendezni a helyzetet. Mára azonban a magyar fél lehetőségei jelentősen leszűkültek. Nem csak a Barátság vezeték, hanem az Adria esetében érintett szereplőkre is igaz, hogy a mi ellátásbiztonságunk igazán csak nekünk fontos, amivel a nem magyar szereplők is nyilván tisztában vannak. Vagyis Magyarország alkupozíciói igencsak leromlottak.

A kép jelenleg inkább kudarcosnak tűnik. A korábbi látszatcselekvéseket a hurok szűkülésével egyedi alkuk keresésére, fenyegetőzésre, rimánkodásra, látszattárgyaló-bizottságosdira, panaszkodásra, vádaskodásra, ujjal mutogatásra épített taktikai egyveleg váltotta fel, egyelőre korlátozott eredményekkel. Nem állítom, hogy az EM/KKM közötti szereposztás miatt tart itt Magyarország, de az sem látszik, hogy sokat segített volna. Az biztosnak tűnik, hogy ellátásbiztonságot nemigen lehet prompt előrántott, sértődött, jobbára belpiacos politikai céllal készült, kardcsörtető FB-videókkal és X-beefekkel garantálni. Legalábbis, az Európai Bizottság technikai támogatása és pénzügyi segítsége több eredménnyel kecsegtet a Barátság újraindítását illetően, mint a magyar kormány eddig bevetett eszköztára.

Tetszettek volna (energia)forradalmat csinálni

Ráadásul az eddigiek (leegyszerűsítve: baj esetére „A” vezeték helyett keressünk „B”-t) pusztán a hagyományos gondolkodás keretei között értelmezhető alapvetésként foghatóak fel. A világ megtanulhatná, hogy a szállítási útvonalak és a beszerzési portfóliók diverzifikációján túl is lenne tennivalója, hiszen a fosszilis függőségből fakadó kockázatok semmibevétele nem csak logisztikai katasztrófát, az árak elszállását, és világgazdasági válságot okoz, hanem azt a klímaváltozás képében „békeidőben” is tapasztalhatjuk. De Magyarország is észlelhetné, hogy egy 85% körüli importkitettség önmagában, azaz háborúk és klímaváltozás nélkül is indokolná a felhasználás és ezzel a kitettség jelentős csökkentését.

Itt muszáj megemlíteni, hogy amúgy az EM-hez tartozó egyes ügyek (megújulók, energiatakarékosság és -hatékonyság) érdemi segítséget jelenthetnének a fosszilis függőség csökkentésére, csak hát ezekhez az intézkedésekhez jobbára fájón hiányoznak az uniós pénzek, a földgázfelhasználást mára érdemi mértékben csökkentő napenergia terjedésén kívül igazán nincs miről beszámolni. Érthetetlen, hogy miért nem jut elegendő figyelem és finanszírozás a megújulókra és a hozzájuk szükséges fejlesztésekre, valamint az esszenciális energiahatékonysági beruházásokra, nem beszélve olyan, a hagyományost meghaladó, már-már „dobozon kívüli” gondolkodást feltételező, energiatakarékosságot eredményező intézkedésekre, mint mondjuk a közösségi közlekedés fejlesztése vagy a mikromobilitás ösztönzése.

Régiónk és az Unió országai szinte mind távolodnak az orosz energiától

Persze igazságtalanok lennénk, ha nem néznénk meg, hogy miközben Magyarország váltig ragaszkodik az orosz energiahordozókhoz, mások mit tettek az orosz kitettség mérséklése érdekében. Az uniós összkép szerint az orosz gáz részesedése 2021 és 2024 között 45%-ról 19%-ra esett, az orosz szénimport megszűnt, az olaj aránya pedig 27%-ról 3%-ra csökkent. A környékbeli országok eltérő helyzetből indulva, más sebességgel és megoldásokkal, de 2022 óta szinte mind csökkentették az orosz energia szerepét, egyes államok pedig már lényegében végrehajtották a leválást.

Az országok többsége döntően átállt az alternatívákra, mind földgázt, mind az olajat tekintve, egyfelől lecserélve a beszerzés forrását, másfelől infrastruktúra-fejlesztésekkel (pl. LNG terminálok építése, Csehország esetében olajvezeték építése), ez jellemző Lengyelországra, Csehországra, Németországra, Szlovéniára, Horvátországra és Bulgáriára. Míg Romániában eleve nem volt magas az orosz arány, Ausztria és különösen Szlovákia jóval nehezebben tudott elszakadni az orosz energiától: Ausztria csak 2024 után váltott más forrásokra, míg Szlovákia Magyarországhoz hasonlóan még most is a leginkább kitett országok közé tartozik.

Az új kormány feladata: kilépni a fosszilis és politikai csapdából

Hogy Magyarország miért nem iparkodik, annak okai nem világosak. A felszínen leginkább a „rezsicsökkentés” politikailag érinthetetlennek tűnő rendszere látszik, aminek a kudarcáról ékesen tanúskodik, hogy idén januárban a mostanában megszokottnál kicsit erősebb, de messze nem extrém hideg időjárás miatt a kormány mintegy 50 milliárd forinttal sietett megtámogatni a földgázzal és árammal fűtőket, ami önmagában kb. 16 milliárd forinttal haladja meg a tényleges fogyasztásnövekedést. A valóban szociális alapú energiatámogatással bizonyosan senkinek sincs problémája, de talán érdemes lenne számot vetni azzal, hogy az elmúlt években a rezsivédelemre elköltött (mai értéken) 6900 milliárd forintból mekkora hatékonyságnövelést, takarékosságot (és velük mennyi fosszilis kiváltását, az importkitettség milyen mértékű csökkentését) lehetett volna elérni.

Persze lehet, hogy van olyan politikai racionalitás, ami mentén értelmezhetőek az energiapolitikai irányítás lépései, de az eredményességet nézve mintha nem az ellátásbiztonság lenne a fókuszban. Miközben az iráni háború erős jelzést küldött, hogy igencsak ideje volna csökkenteni a fosszilis függőséget, egyre valószínűbb, hogy a kőolaj után hamarosan az orosz földgáz helyett is más forrás után kell nézni. A kormány örökösen a végletekig leegyszerűsített kommunikációjából egyelőre stratégiai gondolkodás nem, inkább csak annyi látszik, hogy az orosz fosszilisek kiesése szerintük véget vetne a rezsicsökkentésnek, de a választásokon kihívóként szereplő TISZA üzenetei sem túl bonyolultak. Például nem törődve a tapasztalatokkal és az ellentmondásokkal, úgy tartanák meg a rezsicsökkentést, hogy mellette évi 100 ezer lakás energetikai korszerűsítését ígérik. A motorüzemanyagok esetében a kormányt megelőzve, a 2022-es, 480 forintos (nominálisan! – ez mai áron 700 forint felett volna…) ársapkát követelték, az orosz fosszilisekre vonatkozó, azok kiváltását 2027 végéig előíró uniós szankciók felett pedig elnézve, a részletek specifikálása nélkül, 2035-ig vezetnék ki az orosz energiahordozókat.

Természetesen nem látjuk az érintett felek összes kártyáját; nincsenek információink a vezeték konkrét állapotát illetően, nem foglalkozunk választási politikai dimenziókkal, a külföldi szereplők hosszabb távú stratégiai érdekeit is csak korlátozottan tudjuk mérlegelni, hiszen ezekhez nem értünk. De az világos, hogy egy felelős energiapolitika nem engedte volna, hogy előálljon a mostani, ellátásbiztonsággal úgy is fenyegető helyzet, hogy közben négy év alatt elköltöttek a területre csaknem 7000 milliárd forintot. Azt pedig csak remélni tudjuk, hogy az energiapolitika végre megtanulja a leckét, és kiszabadul a fosszilisek, a politikai jelszavak és politikai termékek fogságából.

A cikk forrása a Másfélfok. A Zöld Hang a cikket a Másfélfok szerkesztősége engedélyével vette át.

A Hogyan jutott ide a magyar energiapolitika? bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

Akármilyen kritika merült fel a rezsim működésével kapcsolatban, a kormány védelmezői részéről ez volt a leggyakoribb érv: „de legalább kormányozni tudnak”. Most tizenhat adattáblán bemutatjuk a tizenhat éves kormányzás eredményeit, mindenki ítélje meg maga, hogy hová jutottunk.

A legtöbb ábrán össze lehet hasonlítani az ország teljesítményét a többi európai országgal. Érdemes megnézni, hogy sikeres volt-e a „felzárkózunk Ausztrához” projekt, vagy hogy a visegrádi országokhoz képest hogyan változtak Magyarország mutatói (a Ctrl-gomb nyomva tartásával több országra is lehet klikkelni a legtöbb adattáblán).

Az oldalak között alul lehet lapozni, illetve minden oldalról vissza lehet jutni a címlapra a bal alsó sarokban található nyílra kattintva.

A Tizenhat adatsor a tizenhat évről bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.

A tömeges fagyhalált és a drasztikus energiaszegénységet ugyan idén nem sikerült elkerülni – vannak települések, ahova csak most, márciusban érkezett meg a szociális tűzifa –, de a védett, nagy természetességű erdők kivágása erőltetett ütemben folytatódik. Az ökológiailag pótolhatatlan, kivágva viszont nem mindig túlságosan értékes biomassza jellemzően fatüzelésű erőművekben végzi.

2022 nyarán, az Oroszország ukrajnai háborúja nyomán kitört energiaválság idején jelent meg az a kormányrendelet (287/2022. (VIII. 4.), „A veszélyhelyzet ideje alatt a tűzifaigények biztosításához szükséges eltérő szabályok alkalmazásáról”), amely lehetővé tette, hogy az ún. magas természetességű, jellemzően védett erdőket is tarra vágjanak tűzifanyerési céllal. A később az Alkotmánybíróság által részlegesen megsemmisített, de a gyakorlatban ma is élő szabályozás voltaképpen csak egy régóta létező gyakorlatot szentesített: Magyarországon – az európai országok többségével ellentétben – az erdőgazdálkodás alapértelmezett betakarítási formája a fenntarthatósági szempontból a létező legkárosabb módnak számító tarvágás, tekintet nélkül arra, hogy a szóban forgó erdőterület védett-e, vagy sem.

A természetvédők – meg úgy általában a normális emberek – azért nem kedvelik a tarvágást, mert a természet számára a változatos kor- és fajösszetételű, öreg és korhadt fákat is tartalmazó erdő a legértékesebb, ilyet viszont az „egyszerre ültetjük-egyszerre kivágjuk” rendszerű erdőműveléssel nem lehet létrehozni.

A tarvágás során az erdőben minden élet elpusztul (jellemzően a gyepszintig, sőt a felső talajrétegig bezárólag), és a végén olyan ökosivatag keletkezik, amelynek a biológiai változatossága (biodiverzitás) és a külső környezeti hatásokkal szembeni ellenállóképessége (reziliencia) még évekig-évtizedekig sokkal alacsonyabb marad, mint az erdőé.

A talaj a legjobb esetben is kiszárad (de rosszabb esetekben, például meredek hegyoldalakon lévő váztalajoknál az erózió akár teljesen el is tüntetheti), az aljnövényzet kiég, a talajlakó fajok eltűnnek, a rovarállomány megsemmisül vagy elvándorol, az idős, odvas fákban élő fajok akár egy évszázadra eltűnhetnek. A tarvágás tehát egy brutális beavatkozás az élő rendszerekbe, amelyet védett területen a nagyon ritka kivételektől eltekintve semmi nem indokol. Ehhez képest – csak a közelmúltból szemezgetve – Zemplén – Háromhuta térségében fokozottan védett erdőterület lett levágva, ameddig a szem ellát; Gemencen, természetvédelmi és nemzeti parki területen 100 éves síkvidéki kőrises erdőt taroltak le az utolsó szálig; a Bükk hegységben egy fokozottan védett erdőt vágtak tarra, Répáshuta mellett szintén egy fokozottan védett erdőterület kiirtása történt meg (alig száz méterre a korábbi tarvágástól); a Fényi-erdőt, az Alföld egyik legértékesebb, védett erdejét három hektáron tarra vágták; a börzsönyi Deszkáspuszta közelében a Duna-Ipoly Nemzeti Park törzsterületén belül két, 100 évnél idősebb bükkerdőt semmisítettek meg (itt a híradások szerint a fát rakodó vállalkozó munkagépei tetemes olajszennyezést is az erdő hűlt helyén hagytak).

Nehéz megmagyarázni, de tény: miközben a fakitermelés munkagépei tökéletesen alkalmazkodtak a szálaló gazdálkodás igényeihez, Magyarországon az erdők 90%-át vágásos üzemmódban kezelik – még a fokozottan védett területek közel felét is. De az már végképp elfogadhatatlan, hogy intenzív (tar)vágásos gazdálkodás folyik több hazai nemzeti park legbelső területén is, ahol egyébként a természetvédelmi szempontoknak kellene dominálni. És különösen érthetetlenné válik mindez, ha hozzátesszük: idehaza 100 kivágott fából 62-t eltüzelünk, a nagy részét erőművekben. Ráadásul még csak nem is a magánérdekek miatt: az érintett erdőterületek döntő többsége (ahogyan a fenti példák is mutatták) állami tulajdonban, nemzeti parki kezelésben van.

A szálaló műveléssel kezelt erdő, vagyis az örökerdő üzemmód a vágásossal szemben folyamatos erdőborítást biztosít. Így nem alakulnak ki klasszikus értelemben vett vágásterületek, ami sokkal közelebb áll az európai lombhullató erdők természetes működéséhez. Ennek ellenére Magyarországon az örökerdő üzemmódban kezelt erdők aránya jelenleg csupán 2%. Az ok prózaian egyszerű: az állami erdőgazdaságok abból élnek, hogy a kis ráfordítással (többnyire a tarvágás a legolcsóbb) kivágott fát eladják az erőműveknek.

Ez is hungarikum egyébként: az európai országok többségében az állami erdőgazdaságoktól elsősorban ökológiai és rekreációs szolgáltatásokat várnak, nem kényszerítik őket profitorientált gazdálkodásra (sőt, költségvetési pénzt adnak a működésükre). Az államnak Magyarországon sem a kivágott köbmétert, hanem például a szén- és vízmegkötést, meg a hűtőhatást, vagyis az ökológiai szolgáltatásokat kellene finanszíroznia. És bevezethetnék a biodiverzitás-prémiumot a védett fajok dokumentált megőrzéséért.

Az új kormánynak – ha lesz – az első feladatai között kell legyen az állami erdőgazdálkodás természetközpontú átalakítása, megmentve, ami még menthető. A csendben, a háttérben dolgozó magyar természetvédelem talán legnagyobb vívmánya, hogy az állami erdők privatizálását sikerült megakadályoznia. A NER így jobb híján a faanyagot privatizálta (az olcsó fűtőanyag zöme a magánszféra erőműveiben hasznosult), nem a köz érdekében, hanem a nyilvánvaló közösségi érdekkel szemben: ha valóban rendszerváltás jön, azt érdemes lenne a sanyargatott erdőknél kezdeni.

A Tarra vágott védett erdők: az ökológiailag pótolhatatlan biomasszát erőművekben fűtik el bejegyzés először Magyarország zöld hangja-én jelent meg.